aug.
14
2018

Patt!

Nincs és a közeljövőben nem is várható enyhülés Törökország körül, az országot mély recesszió fogja sújtani. Önmagában véve ezen várható gazdasági dráma, a török bankok csőd- vagy csődközeli állapotának kialakulása, a fogyasztás, továbbá a GDP-növekedés radikális visszaesése aligha fogja „megfertőzni” a világ többi régióját, tőkepiacát.
A nemzetközi politikai következmények azonban beláthatatlanok, bármi megtörténhet, ugyanis jelenleg orvosolhatatlan mind az európai–török, mind az amerikai–török viszony: az amerikaiak növelni fogják a gazdasági nyomást Törökországra, a teljhatalmú török elnök pedig „csak azért sem” fog az IMF-hez fordulni. E tőkepiacok számára legvonzóbb lehetőséget teljes mértékben kizártnak tartja Szabó E. Viktor, a brit székhelyű globális alapkezelő, az Aberdeen Standard Investments vezető vagyonkezelője, aki 2008-ig az MNB munkatársaként, majd a Credit Suisse menedzsereként dolgozott. Egyik mondanivalója: a szinte biztosan bekövetkező törökországi recesszió dacára a bátrak, a nagy kockázatvállalók akár már most hozzákezdhetnek a jobb török vállalatok részvényeinek, kötvényeinek felvásárlásához, de az értékéből negyven-ötven százalékot vesztett török fizetőeszköz is vonzó már.

Zentai Péter: A nyugati világ nem hagyhatja, hogy Törökország összeomoljon. A török csőd egész Európát csődbe sodorhatja. Egyetért velem?
Szabó Viktor: Nem igazán. Mindenekelőtt azzal nem értek egyet, hogy ha Törökország – mondjuk pénzügyileg – összecsuklana, akkor az európai bankrendszert bármilyen komoly megrázkódtatás érné. Három-négy, esetleg öt európai nagybank és egy-két közel-keleti pénzintézet, amelyeknek átlagon felüliek a török kitettségei, romlana a profitabilitásuk és le kellene írniuk az eszközöket – ez számukra kellemetlen. Ámde azt is állítjuk, hogy Törökország súlyosabb pénzügyi-gazdasági válsága nem képes rendszerszíntű európai vagy világkrízist generálni. A jelen történéseinek egy mélyebb – de Törökországon belül maradó – recesszió lesz a szinte biztosra vehető eredménye: vállalati csődök tömege, a török pénzintézetek tőkemegfelelési mutatóinak romlása, az országon belüli hitelezés és annak nyomán a helyi fogyasztás radikális visszaesése… Ennyi.

Azt mondja tehát, hogy nincs nemzetközi „fertőzési” veszély, ami beavatkozásra készteti a Nyugatot?
Eleve azért nem értek egyet eredeti felvetésével, hogy a Nyugat hagyja-e vagy sem Törökország bukását, mert a dolgok alakítása nem a nyugati országok vagy azok bankjai kezében van. Pontosabban fogalmazva: a Törökországnak hitelező, Törökországgal – például a menekültügyben rendkívül mélyen – összefonódott  nyugat-európai országok nem tudnak labdába rúgni. A helyzet ma a következő: ha a törökök a szakadékot választják, akkor abba bele is fognak zuhanni. Senki sem képes visszatartani őket. Erdogan elnök korlátlan ura a helyzetnek, abszolút hatalomra tett szert, senki meg nem állíthatja őt, ha azt a bizonyos szakadékot választja.

Ennyire nem lehet őrült valaki, akinek sikerült egy hatalmas politikai, gazdasági, katonai értelemben egyaránt nagyon erős, sikeres ország abszolút uralkodójává válnia…
A történelem, sőt konkrét a „kortárs” példák sora (mondjuk Venezuela) bizonyítja, hogy a totális hatalom birtoklása simán eliminálni tudja a józan észt, a realitásérzéket…, ellenőrizetlen diktátorok úgy sodorják katasztrófába hazájukat, hogy senki – se kívülről, se belülről – nem állítja meg őket. Mert nem tudják megállítani….

Törökország stratégiai szempontból a világ egyik legfontosabb helye, övé a nyugati világ második legnépesebb hadserege. Németországnak létérdeke, hogy fennmaradjon a menekült-megállapodás: a törökök hatmilliárd euró fejében gondoskodnak és az országban tartanak néhány milliónyi potenciális migránst…
Még egyszer: Törökországnak Nyugat-Európa nem diktálhat, mert ehhez nincsenek meg az ütőkártyái… Egyébként minél inkább bizonyíthatóvá válik, hogy a nyugatiak be akarnak avatkozni a török helyzetbe, az annál jobb Erdogánnak….

Azt állítja, hogy a válság mélyüléséből a diktátor hasznot húzhat? De hiszen ezzel saját népe elégedetlenségét, egy esetleges lázadás kitörését kockáztatja…
Ellenkezőleg. A krízis – ha azt nemzetközi összeesküvésként, egy Törökország gyengítését célzó „globális puccskísérletként” ábrázolja a törökországi propagandagépezet, mely ma már szinte teljesen Erdogan kezében van –, akkor a válság mélyülése nemhogy Erdogan ellenében, hanem mögötte egyesíti a népet. Máskülönben ennek már tanúi is vagyunk. Senki nem tüntet ezekben a napokban, nincs ellenzéki politikus, aki nem azonosulna a jelenlegi hivatalos – kívülről nézve öngyilkos – gazdasági-pénzügyi politikával. Minél súlyosabbnak látszik a pénzügyi helyzet, minél dinamikusabban zuhan a török líra árfolyama, annál stabilabbnak tűnik Erdogan elnök helyzete. Nem mintha a legutóbbi választások óta bármiféle ellenállásba ütközött volna, de most, hogy Törökországot ostromlott várként tudja prezentálni óriási publikuma előtt, bármit megcsinálhat.

Az emberek vásárlóereje napról napra gyengül, s ahelyett, hogy az utcára vonulnának és nekirontanának az egész rendszernek, inkább hallgatnak, sőt a rendszert és az elnököt még inkább támogatják, mint korábban?
Bizonyítható – ezekben a napokban mindenképp –, hogy simán elérik a széles néprétegek körében hatásukat az olyan elnöki szólamok, mint az, hogy a „nyugatiaknak dollárjuk van, nekünk viszont Allahunk, Allah márpedig milliószor erősebb a dollárnál”, vagy hogy „igaz török hazafiak ebben a helyzetben önként átváltják dollárjukat, eurójukat török lírára az igaz török bankoknál”. Minél rosszabb a helyzet, annál inkább fel lehet erősíteni a nacionalizmust, ahogy ez a történelemben oly sokszor totalitárius államokban megtörtént, jelenleg Törökországon kívül például Venezuelában.

Ezek alapján csak akkor van esélye annak, hogy a török jegybank kamatot emeljen, vagy hogy az IMF-hez forduljon segítségért, ha ezt Erdogan gondolja így?
Igen. De nem fogja így gondolni. Kizártnak tartom. Ragyogó, tehetséges reformerként vezetésével a kétezres évek elején az ország gazdasága masszív erősödésnek indult, a török bankrendszer még a 2008-as pénzügyi válság idején is jobban funkcionált nyugati társainál, a törököknek, szinte csak nekik, a válság közepén is simán hitelt nyújtottak az egyébként súlyos bajban lévő külföldi bankok, annyira biztosnak látták a megtérülést. A sikerittas Erdogan kiépített és beindított egy saját különálló propaganda- és gazdasági-pénzügyi klientúra gépezetet annak érdekében, hogy totális hatalomra tegyen szert. Ennek betetőzése volt a legutóbbi választás. Óriási és hosszú időn át tartó erőfeszítésekkel elérte legfőbb célját: azt, hogy felette az senki se állhasson, senki se ellenőrizhesse. Ha valami elképzelhetetlen, akkor az az, hogy az IMF-hez forduljon vagy az, hogy „külső nyomásra” engedje emelni a kamatokat, holott e két mozzanat pillanatok alatt lenyugtatná a piaci szereplők kedélyeit, megállna a líra mélyrepülése…

De miért nem hagyja, hogy a jegybank emelje a kamatokat?
Erdogan úgy gondolja, hogy a magas kamat káros a vállalatoknak és magas inflációt okoz. Illetve azt is tudni kell, hogy az utóbbi két-három évben lefejezte a korábbi, nagyon jó minőségi gazdasági-pénzügyi döntéshozó garnitúrát, és olyan lojalistákkal vetette körül magát, akik azt tanácsolják neki, amit hallani akar. Parlamenti képviselő és energetikai miniszter volt korábban Erdogan veje, de a pénzügyi életben járatlannak, tapasztalatlannak tartják a piaci szereplők. Hitelessége kérdéses.

Amerika sem képes nyomást gyakorolni Ankarára, elvégre tényleg stratégiai katonai partnerek?
Valóban kulcskérdés az amerikai–török viszony, annak gyors enyhülése lenne egyetlen kapaszkodó, ha bármiféle „szoft” megoldásban reménykedünk. Csakhogy pillanatnyilag – objektíve – inkább álomkergetés, mintsem reálisan bekövetkező alternatíva a török–amerikai enyhülés. A washingtoni Kongresszus – amely egy sor kérdésben eleve nyomás alatt tartja Trump elnököt – sorozatosan alkalmazza és szigorít a szankciókon Oroszországgal, Venezuelával, Iránnal szemben. Trump belekezdett a Kína és az EU elleni kereskedelmi háborúba. A Kongresszus tagjai többségének esze ágában sincs enyhíteni a törökök elleni büntető intézkedéseken. Amerika számára ma a fő ellenség: Irán. Márpedig a török oligarchák és bankok kijátsszák az Irán elleni szankciókat és erre Amerikának bizonyítékai vannak. Ebben a tematikában a Kongresszus és az elnök szinkronban vannak egymással, annál is inkább, minthogy Trump a szorongatott személyes helyzetében még inkább a szélsőségesen konzervatív, főként a déli államokban befolyásos nagyon vallásos evangéliumi keresztény szavazótábor és lobbicsoportok kegyeit keresi. A törökök elleni legújabb gazdasági szankciókat eleve az generálta, hogy Erdogánék fogva tartanak és a hivatalos amerikai kérelmek dacára sem engednek szabadon egy evangéliumi keresztény amerikai lelkipásztort. Az amerikai elnöknek nincs is más választása most, mint még keményebben fellépni Erdogan ellen. A török elnök eközben egyre szélesebb körökben terjeszti – talán el is hiszi –, hogy a két évvel ezelőtti katonai puccskísérletnek maga az amerikai állam volt a társszervezője, az, amely immár zöldkártyával jutalmazta Fethullah Gülen Törökország szerte népszerű vallási igehirdetőt, a puccs állítólagos fő szervezőjét.

Azok alapján, amit elmond, mitől nyugodhatnának le a tőkepiacok? Ezek után azon csodálkoznék, ha nem torkollanának a dolgok átfogó, globális tőzsdei zuhanásba…
Nem igazán meghatározó, ami az augusztusi roppant gyenge likviditású piaci helyzetben történik. Ilyenkor nagyon csekély tőkepiaci forgalom közepette olyan radikális árfolyamkilengések következnek be minden fronton, amelyek nem szolgálhatnak mintául a következő, őszi, ismét likvid szezon történéseire nézve. Meglátjuk egyébként, hogy a szeptemberig, októberig eltelő idő önmagában véve is tud-e „gyógyerőként” funkcionálni. Mi azt mondjuk, hogy marad a patthelyzet, sem Amerika, sem Törökország nem fog engedni. Ebből következően: Törökország nagyon nagy valószínűséggel súlyos recesszióba zuhan, ami akár egy egészségesebb gazdasági-pénzügyi helyzetet generálhat későbbre, lehet, hogy a végén jót fog tenni Törökországnak. A bátraknak, a kockáztatóknak pedig érdemes körülnézniük a török tőkepiacon, őszintén szólva – mindent egybevetve – Törökország jó színvonalon teljesítő vállalatai éppannyira olcsókká váltak, mint a török líra. Lehet, hogy az nevet a végén, aki most bevásárol Törökországban…