„Pay to win”

Azaz „fizetni a győzelemért”. Bár eredete az online játékok területe, de a labdarúgással kapcsolatban is sokat hallom emlegetni – „kis” csapatok szurkolóinak közkedvelt kifejezése ez. Általában a legnagyobb értékű klubok számára (Real Madrid, Bayern stb.) tartják fenn e pejoratív titulust, valahogy szemet hunyva afölött, hogy az ő keményen dolgozó kiscsapatának, a (mondjuk) Hoffenheimnek is egy szerénynek nem mondható, 41 milliárd forintos játékoskerete van. Úgyhogy az a gyanúm, valójában inkább a játékminőség-különbséggel és nem annyira a „fizetéssel” van a bajuk. Úgy is mondhatjuk: valahol NB III-tól fölfelé minden csapat pay-to-win, csak a többinek híg a leve.

A világ legértékesebb és az NB I csapatai

Forrás: Transfermarkt.de

Forrás: Transfermarkt.de

Különösen furcsa, ha egy magyar csapat szurkolójától hallja ezt a kifejezést az ember. Lionel Messi havonta nettó 500 millió forint körül keres és közel még egyszer ennyit a szponzori pénzekkel együtt. Pay to win. Az NB I legjobban fizetett, a nemzetközi kupaporond első köreiben elhulló futballistái havonta 7-8 millió forintot kereshetnek. Pay to lose. De valójában nem az összegek vagy a teljesítmény közti különbség a fontos. Sokkal inkább az, hogy honnan jön az a pénz.

Messi azért kap félmilliárdot, mert ennél az összegnél nagyobb hasznot hoz a klubjának. Magyarul a futball, mint szórakoztató iparág fogyasztói több lépcsőben, boldogan és főként önként kifizetik érte ezt az „árat”.

Nem szeretnék részletesen azzal foglalkozni, hogy a TAO pénzek vagy a felhizlalt MTV költségvetésből megvásárolt közvetítési jogok közpénz-e. Közpénz.
Ezzel szemben az NB I-ben sajnos nem ez a helyzet. Nálunk a teljesítményhez (eladhatósághoz) képest még Messiénél is magasabb fizetéseket nem hajlandó a piac megfizetni, ezért az állam az adófizetők összességétől szedi be. Magyarul azzal fizettetik meg, akik például jegy nemvásárlással kifejezték abbéli szándékukat, hogy a professzionális labdarúgásra nem akarnak pénzt költeni.
Sose felejtsük, hogy az államnak nincs pénze. Az adófizetőnek van, amit elvesznek tőle. Tehát az a pénz, amit az állam oszt szét, így is, úgy is ott van a gazdaságban és valahogy így is, úgy is elköltésre kerülne. Csak állam nélkül egészen másként: a nálam maradt, lényegesen magasabb fizetésemből arra költenék, amire tényleg szükségem van. Soha meg nem nézett labdarúgóra nincs, a gyerekem által naponta 8 órán át igénybe vett iskola modernizálására van. Úgyhogy inkább az utóbbira fizetnék extrán az adók formájában nem elvett, nálam maradt pénzből. Az államon keresztül szétosztott pénzek eredménye tehát például a túlfinanszírozott labdarúgás és az alulfinanszírozott oktatás. Egyben egy lényegesen kevésbé hatékony labdarúgó iparág, meg úgy átalában gazdaság.

Levezetésként: van rosszabb. 2011 tájékán járunk, az eurókrízis legsúlyosabb évében, amikor a világ egyik fele Görögország, a másik fele a spanyol bankrendszer elolvadásától tart. Ebben az időszakban a spanyol klubok mintegy 760 millió euró adótartozást halmoztak fel, ebből 155 milliót az Atletico Madrid. Akiknek – nem mellesleg – kétszer ennyi adósságuk a bankok felé is volt. El is adták a legjobb játékosukat, Sergio Agüerot, hogy az érte kapott 50 millió eurót azonnal törlesztésre használják. Majd még ugyanabban az igazolás szezonban, egy (az éppen az anyagi helyzetük fonáksága miatt fontos) harmadik szereplőn keresztül leszerződtessék ugyanannyiért Falcaót. Akinek góljaival aztán – többek közt a német adófizető Hannover 96-ot kiverve – megnyerték az Európa Ligát. Egyszerűsítve a történetet: a spanyol államot és azon keresztül a bankrendszert jórészt a német adófizetők mentették ki, tehát az Atletico adósságát is ők finanszírozták.

Az egyetlen pozitívum abban, hogy a magyar labdarúgás szenvedését finanszírozni kényszerülök az, hogy legalább az angol labdarúgásét nem. Pay to win…, de nem mindegy, hogy ki fizet és ki nyer.