Pénzcsinálás felsőfokon

Harvardi történet a bukásról

Történetünk valamikor 1990 környékén kezdődik, amikor Jack Meyer az akkoriban mindössze 4,7 milliárd dollárnyi vagyon fölött rendelkező Harvard Alapítvány (az alapítvány nem pontosan ugyanaz, mint az endowment, de jobb híján ezt a megnevezést használom) élére kerül. A sztori tizenöt évvel később egy, már 26 milliárdos alapítvánnyal folytatódik.

A növekedésben jelentős szerepet játszott, hogy miután Mr. Meyer ráncba szedte a vagyonkezelését, az Alapítvány 10 éven keresztül átlagosan évi 16 százalékos hozamot produkált. Ezzel messze felülmúlta a benchmarkot, az egyetemek között pedig a Yale és a Duke mögött minimálisan lemaradva végzett az élmezőnyben.

Ilyen mutatók után nem gondolnánk, hogy a történet Mr. Meyer és befektetési csapata meghatározó részének kényszerű távozásával folytatódik. Pedig igen. Ugyanis az eredményességén kívül volt még egy jelentős különbség a Harvard és a versenytársak vagyonkezelése közt. Míg a többiek külső cégekhez helyezik ki az alapítványi vagyon kezelését, addig a Harvard ezt nagyrészt a Mr. Meyer által összerakott belső csapatával oldotta meg. Aminek az az egyik következménye, hogy a Harvardon pontosan látszik, hogy mekkora fizetések vándorolnak egyes vagyonkezelők zsebébe. Amin az sem segít, hogy semmivel sem nagyobbak, mint amennyit egy külső befektetési menedzser keres.

Populizmus 2005-ben is…

Hiába játszódik történetünk a kapitalizmus egyik szellemi fellegvárában, valahogy ott is sikerül elbotlani a populizmusban. Lehet-e kiosztani éves bónuszként 100 millió dollárt három sikeres kötvénykereskedőnek, ha közben költségcsökkentés címén kirúgnak 10 könyvtári alkalmazottat, jó, ha összesen 300 ezer dollárnyi fizetéssel? Ha a legmagasabb professzori fizetések sem érik el a 180 ezer dollárt, és ha a szegény sorból származó diákok ösztöndíjprogramját csak 2 millió dollárral bővítik? Ha az adományok szempontjából fontos (még ha megközelítőleg sem olyan nagyságrendben, mint a befektetések jó hozama lenne) alumni egy kicsiny, ám annál hangosabb része mindezt élesen ellenzi? Dr. Bennett, aki 4 millió dolláros adományával akkor a legnagyobb mecénásnak számított, és aki nem meglepő módon nem közgazdászként, hanem orvosként végzett a Harvardon, például kiszámolta, hogy a befektetési menedzserek fizetése 4 ezer diák egyévnyi tandíjára lett volna elég. Úgyhogy részéről addig nem lesz hozzájárulás, amíg ilyen „obszcén” fizetéseket lát az „adományából”.

Dr. Benettnek üzenem, hogy akkor a kötvénykereskedők által kitermelt extra hozam pedig cirka 40 ezer diák tandíjára lehetett elég.

Dr. Bennettet az sem győzte meg, hogy

  1. nem az „adományából”, hanem a kiváló hozamból biztosították a fizetéseket.
  2. iparág krémje szintű fizetés nélkül nem fog ott dolgozni az iparág krémje, így kisebb eséllyel lesz iparág krémje szintű a hozam is.

Néhány év küzdelem után aztán eldőlt, hogy Dr. Bennették nyernek és a sikeres befektetési menedzsmentcsapat 2005-ben szétesett. Vagy, ahogy az egyetem igazgatótanácsa írta, „el kell fogadnunk egy enyhén alacsonyabb megtérülést a befektetéseinken a társadalmi igazságosság jegyében”.

Az egyetemi szál

Innen pedig két szálon folytatódik a történet. Az egyik az egyetemi alapítvány – immár Mr. Meyer és csapata nélküli – küzdelme a piacokkal. Néhány szám annak érzékeltetésére, hogy ez a küzdelem mennyire gigászinak bizonyult: Egy 2015-ös McKinsey jelentés szerint az előző 5 évben a Harvard Alapítvány éves 11,2 százalékos hozama a versenytársakétól évente 2-3 százalékponttal maradt el, ami a vizsgált időszakban mintegy 3,5 milliárd dollárnyi „kiesett” hozamot jelentett.
De talán még jobban jelzi a problémák eszkalálódását, hogy Mr. Meyer távozása óta immár a negyedik vezetőt látjuk az Alapítvány élén. A nyolcadikat, ha az átmenetileg megbízott vezetőket is számoljuk. A társadalmi igazság oltárán áldozás magasztos eszméje akkor foszlott végleg szerte, amikor 2016-ban az Alapítvány a benchmarktól és a versenytársaktól is elmaradva, 2 milliárd dolláros veszteséget jelentett a befektetései után.

Ahogyan azt a már említett egyetemi tanácstól ezúttal olvashatjuk, a Harvardnak rengeteg kihívásnak kell megfelelnie, és az, hogy a veszteséges alapítványi befektetések is közéjük tartozzanak, „ne udvariaskodjunk, elfogadhatatlan”. Ezt a szálat azzal a döntéssel varrta el a Harvard, hogy visszatér a többiek által járt útra és a belső vagyonkezelő csapatot felszámolva, külső alapkezelőkkel kezelteti a világ legnagyobb alapítványi vagyonát. Ahogy Barry Ritholtz mondja: „Van egy régi mondás, miszerint a Harvard egy 37 milliárd dolláros hedge fund, amihez csatoltak egy egyetemet is. Mostantól visszavonultathatjuk ezt az aranyköpést.”

Convexity szál

De nem csak a Harvard sínylette meg a válást. Mr. Meyer 2006-ban elindította a Convexity Capital Managementet 6,3 milliárd dollárnyi kezelt vagyonnal. Ez az összeg startup hedge fundként rekordnak számított, fél milliárd ráadásul a Harvardtól jött. Az elején – főleg a válság nagyon volatilis éveiben, amikor egy alapkezelő hozzáadott értéke igazán számít – annyira jól ment, hogy 2013 elejére 15 milliárd dollárig emelkedett a kezelt vagyon. Hogy innen aztán tavalyra már 6 milliárd dollárra csökkenjen, miután a cég már ötödik éve teljesíti alul a benchmarkjait – csak a második negyedévben 1 milliárd dollár áramlott ki az alapjaiból. Ha az összeomlás nem is olyan látványos, mint a Harvard esetében, azért vélhetően Mr. Meyer sem ezekre az évekre teszi karrierjének csúcsát.

Tanulságok

Egy nagyon érdekes történetre van tehát immár kellő rálátásunk ahhoz, hogy leszűrjünk két remélhetőleg messzire mutató tanulságot. A legfontosabb talán az, hogy hagyjuk békén azt a portfóliókezelőt és azt a vagyonkezelési struktúrát, amelynek jól megy! Nem lehet az is baj, ha nincs hozam, meg az is, ha van! Ez rendkívül kompetitív üzletág, egyebek között rengeteg pszichológiai tényezővel, ha mindez sikeres eleggyé áll össze, akkor abba nem szerencsés belenyúlni. Lionel Messi sem lőne annyi gólt, ha közben nem csak a védők, de amiatt is aggódnia kellene, hogy mit fog szólni a helyi fogorvos, ha a túl sok gól miatt még magasabb lesz a fizetése. A másik, hogy milyen drága tud lenni, ha olyan dolgokról formálunk meghatározó véleményt, amelyekhez nem nagyon értünk. Még akkor is, ha harvardi professzorok vagy öregdiákok vagyunk. Ha mindezt az ilyesmire különösen érzékeny és azt előszeretettel büntető tőkepiacokon tesszük, az még veszélyesebb. Jelen esetben néhány millió dollár menedzsment– kompenzációt sikerült megspórolni néhány milliárd dollár elvesztett hozam árán. Társadalmi igazságosság ide vagy oda, ez nem tűnik jó üzletnek.