Potyautasok

Nagyon jól szórakoztam, amikor megláttam egy netes újságcikkben, hogy a Magyar Apartmankiadók Egyesülete (új szervezet, ne csodálkozzon, ha eddig nem hallott róluk) szabályoz(tat)ni szeretné a rövid távú lakáskiadást (köznapi nyelvén airbnb-zést), egy másik cikkben meg arról írnak, hogy az Uber már Dániából is kivonul. (Milyen finoman kivonulásként fogalmazzák meg azt, hogy kitessékelik őket abból az országból is…)

Kár, hogy nem az Uber és társai kezdeményezték annak idején a fenti szándékból hasonló szervezetük létrehozását, mert akkor még jobban szórakoztam volna.

Miért? Mert ezeknek az üzleti modelleknek (sharing economy) szinte az az egyedüli alapja (magyarán ettől tudnak olcsóbbak, gyorsabbak, rugalmasabbak, azaz jobbak lenni a szabályozott versenytársaknál), hogy egy hosszú idő alatt kiforrott, jól vagy rosszul, de általában erősen szabályozott piacon úgy érvényesülnek, hogy nem szenvedik el a szabályozásból fakadó hátrányokat. Magyarán messziről tesznek a szabályozásra és ezt úgy tálalják, hogy ők a szabadpiac meg a fejlődés elkötelezett hívei (forradalmárai). Ha pedig fogy a szabad levegő, akkor lassabban vagy gyorsabban, de mindig kiderül, hogy mégiscsak igazak azok a vádak, hogy fenntarthatatlanok ezek az üzleti modellek. Persze ekkor már ők is a szabályozásért kiáltanak, hogy a fenntarthatatlan üzleti modellből fenntartható legyen.

Közterheket fizetni, számlát adni, tűzbiztonsági-, higiéniai-, környezetvédelmi- és marketing-feltételeknek, és sok más, sokszor feleslegesnek tűnő szabálynak megfelelni valóban drága dolog, de be kell látni, hogy már középtávon is kizárólag így fenntarthatók a rendszerek.

Nem kellenének persze a szabályok, ha a szereplők önmaguktól mérsékelnék, szabályoznák magukat, de piaci versenykörülmények között ez lehetetlen.

Nem túl szexi, de be kell látni, hogy azok a „forradalmárok”, akik saját érdekeik szerint szeretnék megváltoztatni a világot (vagy pontosabban a világmegváltó pózában akarnak tetszelegni), többségükben nem tesznek mást, mint egyszerűen a mások „tulajdonában” levő privát erőforrásokat üzletesítik úgy, hogy a helyi szabályokat kijátsszák.

Potyautasok ők ugyanúgy, mint azok a cégek, akik például összemocskolják a vizet, szennyezik a levegőt (vagy az elménket, de hosszan sorolhatnánk, hogy hogyan képesek káros hatást kifejteni) vagy nem fizetnek közterhet, de használják a közszolgáltatásokat és közben azt képzelik (sőt hirdetik magukról), hogy ők mekkora zsenik.
(Most éppen tisztán üzleti okoból az USA kormánya próblja meg elhitetni velünk, hogy nincs is globális felmelegedés – és ezért ki akarnak hátrálni a nagy nehezen összehozott párizsi klímagyezményből – és ismét nagy teret kívánnak engedni az USA energiapolitikájában a súlyosan környezetszennyező olaj- és szénalapú energiatermelésnek, Kínában meg olyan nagymértékű a környezetszennyezés, hogy az országból történő kivándorlás okai között előkelő helyen szerepel az emiatt jelentősen romló életminőség.)

Sokszor az egész sztori nem szól másról, mint nagy önértékeléssel (és ehhez mérhető célokkal) rendelkező személyek nyilvános magamutogatásáról, szerepjátszásáról. Érzésem szerint ezen igényük kielégítése (a nagy pénzen kívül) a fő motivációja ezeknek a projekteknek, mert általában nincs újabb nagy dobás, nincs újabb dobozon kívüli ötlet, ugyanúgy jön a szokásos görcsölés a fennmaradásért, mint mindenkinél. Marad viszont az érzés, hogy megmutattam, mekkora zseni vagyok.

Ugye Ön is hallott a Volkswagen dízelbotrányáról, a Wells Fargo Bank csalásszerű tömeges számlanyitásairól, a Takata légzsák-botrányáról, hogy csak az utóbbi idők elhíresült és nyilvánosságra került (!) ügyeit említsem. De a 2008-ban bekövetkezett amerikai jelzáloghitel-válság is tökéletes példája annak, hogy a téves szabályozással, illetve a szabályok betartásának helytelen ellenőrzésével (vagy az ellenőrzés elmaradásával) kapott szabadság helytelen felhasználása hova vezet még olyan nagy szervezeteknél is, ahol gondosnak vélt folyamatban kiválasztott tiszteletre méltó(nak látszó) vezetők vezetik a céget.
Azokat a csalókat is ide sorolom, akik emberek bizalmára, jóhiszeműségére és persze tudatlanságára (képzetlenségére, gyengeségére) építve értékesítenek fantasztikusnak hirdetett, de vásárlóiknak nagy kárt okozó pénzügyi termékeket.
Egyébként mi is tehetünk arról, hogy ők képesek ekkora károkat okozni, hiszen nem észleljük azonnal, hogy miről is szólnak ügyeik, nem szólalunk fel azonnal ellenük, sőt, használjuk szolgáltatásaikat, még erősítjük is őket, elhisszük, hogy van ingyen ebéd.