48511135 - united states and china foreign policy strategy and power struggle
jan.
8
2018

Recesszióból depresszióba – világpolitikai helyzetkép 2018 legelején

Hatalmi vákuum alakult ki a világpolitikai erőviszonyokban, miután egyre ütemesebben zilálódik szét az „amerikai világrend”. A szuperhatalom nélkül maradt világot egymásnak nagyon ellentmondó folyamatok jellemzik: egyrészt konjunktúra a világgazdaságban, forradalmi áttörések a technológiák fejlesztésében, másrészt visszafordíthatatlannak látszó hanyatlás a geopolitikában. A washingtoni Eurasia Group elnökét, Ian Bremmert kérdeztük azokról a kockázatokról, amelyek az általa geopolitikai depressziónak minősített helyzet kialakulása nyomán reálisan fenyegetik világunkat – 2018-ban.

Zentai Péter: Tavaly ilyenkor azt prognosztizálta a nekünk adott interjúban, hogy a világpolitikában recesszió, komoly dinamikával bíró visszaesés indul be 2017-ben. Hol tartunk 2018 legelején?
Ian Bremmer: A recesszió bekövetkezett, világunkat növekvő számú, kezeletlen politikai krízis-szituáció hálózza be.

Ami – geopolitikai értelemben vett – depresszióba torkollhat?
Nagyobb esélyét látjuk annak, hogy a világ depresszióba süllyed, mint annak ellenkezőjét, hogy belátható időn belül helyre áll egy olyan stabil, viszonylag kiszámítható világrend, amely a világháborút követő hosszú évtizedeken át meghatározta a globális politikát. Másként kifejezve: egyre dinamikusabban destabilizálódnak az országok, a régiók, a különböző erőcentrumok közötti viszonyok. Ez a folyamat fenyegeti leginkább világunkat.

Mivel magyarázza ezt?
Meghatározó erővel bíró szuperhatalom nélkül maradt a nagyvilág. Megszűnt, felszámolódott az úgynevezett „amerikai világrend”. Globális hatalmi vákuum alakult ki. És ugyanez a helyzet minden olyan régióban is, amely gazdasági és geopolitikai, biztonsági szempontból mérvadónak minősíthető a jövő alakulása szempontjából.

Ha tovább egyszerűsítjük a magyarázatot, akkor akár eljuthatunk odáig is, hogy kimondjuk: Donald Trump taszítja depresszióba világunkat?
Trump elnök inkább csak „rátett jó néhány lapáttal” a 2008-09-es pénzügyi-gazdasági világválság óta a felszín alatt izzó szétesési folyamathoz. Azzal, hogy meghirdette az „America first” politikát, nyilvánvalóvá tette, hogy az Egyesült Államok a következő években kizárólag csak azokkal a világproblémákkal hajlandó foglalkozni, amelyek közvetlenül érintik gazdasági érdekeit. Amerikát ugyanakkor a továbbiakban nem fogja érdekelni, hogy a számára jelentőségüket vesztett térségekben, illetve a különböző országok közt miként alakulnak az erőviszonyok, hogy azokban betartják-e vagy sem az Amerika által eddig szentként tisztelt emberi jogi értékeket. Kína, Oroszország, Törökország, Irán, Észak-Korea, sőt némely kelet-közép-európai országok irányítói mindebből azt olvassák ki – nem megalapozatlanul –, hogy az Egyesült Államok meggyengült, nem kell tőle tartani.

Páratlan feltörési eséllyel kecsegtet és a hatalmi vákuumba való betörés lehetőséget kínálja fel ez a szituáció egyes politikai vezetők számára. A vákuumhelyzetet jó eséllyel tudják most saját – otthoni, sőt esetleg nemzetközi – befolyásuk megerősítésére kihasználni.
És ehhez hátszelet biztosít számukra a világgazdasági konjunktúra, a helyi és a globális fogyasztás bővülése, amely – bármennyire is ellentmondásosnak tűnik – ugyanannyira a pénzügyi-gazdasági világválság következménye, mint amennyire a világpolitikai-geopolitikai recesszió, s ennek valószínűsíthető depresszióba fordulása. Rendkívül veszélyes helyzet ez: a geopolitikai bizonytalanságok további mélyülése a végén képes visszájára fordítani a gazdasági fellendülési folyamatot. Az előttünk álló évnek ez a kockázata.

És az mekkora kockázat, hogy jó eséllyel Kína foglalja el azt a globális gazdasági és politikai teret, amelyet eddig az Egyesült Államok uralt?
Az már egyértelműen látszik, hogy a kínaiak profitálhatnak a legtöbbet a globális hatalmi vákuum kialakulásából. Miközben Hszi Csin-ping személyében Kínát az utóbbi évtizedek messze legerősebb, legkevésbé kikezdhető vezetője irányítja, addig az Egyesült Államok élére olyan ember került, aki viszont az utóbbi évtizedek leggyengébb, legsebezhetőbb elnöke. Ezen szubjektív körülmények is csak ahhoz járulnak hozzá, hogy a világ egyre több országa számára váljon vonzóvá a kínai államkapitalista- és tekintélyelven működő társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedés. Kína az Amerikával szemben vívott technológiai versenyben mutatott egyre kiválóbb teljesítményével, a mesterséges intelligencia (AI) kutatás, fejlesztés, alkalmazás terén történő élre törésével, az egész gazdasági teljesítményével komolynak tetsző érvekkel szolgál azok számára, akik a nyugati liberális gazdasági-politikai modellt versenyképtelennek, legalábbis kisebb hatékonysággal működőnek tartják, mint a központosítottan vezérelt, erős állam, erős politikai vezető által irányított berendezkedést.

Leginkább az tetszik egy sor ország egyre nagyobb személyes hatalomra törő vezetőinek, hogy Kína – ellentétben az Egyesült Államokkal vagy az Európai Unióval – a legkevésbé sem szól bele más országok belpolitikájába, nem érdekli a jogállamiság vagy a szabad sajtó helyzete külföldön. Csak és kizárólag árut, szolgáltatást akar exportálni külföldre, cserébe – a pénzen kívül – nem követel politikai, elvi értékeket.
Csakhogy Kína nem akar és nem is tud biztonsági-védelmi ernyővel szolgálni más országok számára, semmiképpen sem úgy, ahogy erre képes volt mindeddig az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió. A nemzetközi terrorizmus elleni harc hidegen hagyja a kínaiakat, nincs szándékukban hozzájárulni egy sor globális kihívás megoldásához, olyanokhoz, mint például az európai országokat különösen gyötrő migrációs probléma. Noha a vezető nyugati országok jól tudják, hogy a kínai modell – már csak történelmi, kulturális okokból is – náluk adaptálhatatlan, mégis egyre több, jellemzően kisebb ország vezetői hitetik el magukkal és közvéleményükkel, hogy képesek kopírozni a „kínai csodát”. Kína pedig a maga részéről ehhez fel is ajánlja a segítségét. Teszi ezt azért, mert valójában terjeszkedni akar. Az előttünk álló évnek éppenséggel az is az egyik legsúlyosabb kockázata, hogy milyen eszközökkel és milyen eredménnyel fog tudni Kína betörni és hódítani az Amerika szerepének lefokozódása nyomán keletkezett hatalmi vákuumban. Azt borítékolhatjuk, hogy Kína ázsiai és csendes-óceáni térséghez tartozó konkurensei: Japán, India, Ausztrália, részben Dél-Korea szabadabb, nyitottabb társadalmai előbb-utóbb egzisztenciális fenyegetésként élik meg a kínaiak nyomulását, kénytelenek lesznek kemény ellenállást tanúsítani. Ez konfliktusokat sejtet a következő időszakra kivetítve.

Tehát léteznek és fokozódnak az akár háborúval fenyegető kockázatok is Ázsiában. És vajon Európában, Oroszországban, a Közel-Keleten nem ugyanez a helyzet?
Háború kitörését is magában hordozhatja, hogy Trump elnök és csapata minden áron, a legszigorúbb szankciók kiszabásával akarja visszaszorítani Iránt, fel fogja mondani az Iránnal kötött nemzetközi nukleáris megállapodást. Ez beláthatatlan katonai lépésekre késztetheti a regionális hatalmi státusra törő, ámde belülről kikezdhető iráni rendszer irányítóit. Oroszország és Kína egyaránt terjeszkedik a nemzetközi porondon. A nagy kérdés, hogy e tekintetben mennyire tudnak vagy akarnak együttműködni egymással.
A geopolitikai bizonytalanságok nyilvánvalóan tovább szaporodnak az idén, mire válaszul – világszerte, Európát is beleértve – keményen erősödnek a különböző országokban a populista, a központosító irányítást hirdető politikai erők. Ez egy olyan folyamat, amiből egyenesen következik a nemzetek befelé fordulása, a külföld kiszorítása, más szóval a protekcionizmus. Falak épülnek az országhatárok körül – fizikai és átvitt értelemben egyaránt. E folyamat a protekcionizmus térhódítása – a történelemből ezt jól tudjuk – semmi jóval sem kecsegtet…