Látszat és valóság – avagy mi köze a gazdagságnak a demokráciához? Interjú Venezuela volt gazdasági miniszterével – 1. rész

Ricardo Hausmann, a Harvard egyetem professzora – venezuelai exminiszter friss kutatásai alapján határozottan cáfolja, hogy egy-egy ország nyugati típusú demokrácia nélkül is képes tartósan gazdagodni. Az Alapblognak adott interjúban azt bizonygatja példák sorával, hogy – ellentétben az egyre népszerűbb nézetekkel – a diktatúrák, féldiktatúrák, áldemokráciák gazdasági eredményei a legkevésbé sem a tekintélyelvűségüknek, hanem alapvetően a világgazdasági környezet ezen országok számára szerencsésnek mondható változásainak köszönhetőek. A rendszerük természetéből fakadóan előbb-utóbb elkerülhetetlen gazdasági, szegényedési visszaeséseket ugyanakkor mindegyikük kísértetiesen egyformán interpretálja: az idegen, külföldi erők beavatkozásaként.

Zentai Péter: Ön lemondott kormányzati munkájáról, politikusi pályafutásáról, hogy közgazdász-kutatóként dolgozzon tovább és egyebek között bebizonyítsa: a gazdag országok bizony nem másnak köszönhetik gazdagságukat, sikereiket, mint a demokráciának. Vajon ez megállja-e a helyét aktuálisan és a jövőben is? Hiszen már most is jó néhány ázsiai és arab országban, sőt sokak szerint Oroszországban is az ellenkezőjét látjuk mindannak, mint amit Ön állít.

Ricardo Hausmann: Badarság lenne kételkedni abban, hogy a gazdag, nagyon fejlett országok túlnyomó többsége igazi, működő demokrácia. Arról viszont kétségtelenül egyre több vita zajlik tudós körökben, hogy a gazdagok tulajdonképpen csupán megengedték maguknak – gazdagságuk okán – azt a luxust, hogy demokráciaként működjenek, vagy gazdagságukhoz, sikerességükhöz az járult hozzá alapvetően, hogy demokráciákká váltak. Az én kutatásaim eredményei szerint, ha egy ország elér egy bizonyos gazdasági- és egyéb, például technológiai fejlettségi szintet, akkor a továbblépéshez, a prosperitás fenntartásához elengedhetetlen a nyugatinak nevezett demokrácia működése, működtetése, annak folyamatos gondozása és kiterjesztése. Ugyanis minél fejlettebbé válik egy nemzet, annál komplexebb problémát jelent a kormányzása. Az egyre bonyolultabb feladatok elé állított kormányzás minősége, hatékonysága a további fejlődés meghatározó tényezőjévé, a „kulccsá” válik. Mármost, kimutattuk, hogy egy bizonyos szintre – a gazdaggá váláshoz szükséges szintre – azok az országok képesek emelkedni, amelyekben folyamatosan hagyták, egyre inkább hagyják, hogy mind kevesebb gát akadályozza a kontrollt a hatalom és annak döntései fölött. Azt is bizonyítani vélem, hogy ahol viszont leépül, vagy ki se épül az úgynevezett fékek- és ellensúlyok rendszere, ahol karikatúrává válik a bíróságnak, a parlamentnek, a médiának a hatalomtól való függetlensége, ott szükségszerűen lassulni fog a gazdasági és egyéb fejlődés, gyengül és aztán elvész az ország sikerességének esélye. Ha további gazdagodás megy is végbe, az kizárólag a hatalmon lévők gazdagodását jelenti, de semmiképpen sem az országét.

 

Szerintem mindennek ellentmond egy sor tényleg gazdaggá, mindenesetre nagyon sikeressé vált ázsiai ország, valamint az Öböl menti arab országok példája…

Mi abban a „művészet”, hogy a világ leggazdagabb országai közé emelkedett Szaúd-Arábia vagy Katar? Elvégre a legnagyobb olajlelőhelyek birtokosai ezek az országok. Az egy főre jutó gazdagság kizárólag a gyér számú „bennszülöttre”, az összlakosságnak egyre zsugorodó részét alkotó privilegizált állampolgárokra korlátozódik. Egyéni meggazdagodásuk nem a tekintélyelvű kormányzásnak, a korlátlan hatalomgyakorlás lehetőségének, hanem csakis az olajnak, a földgáznak köszönhető. Ezt a modellt – amely tehát egy természeti adottságnak betudhatóan funkcionál, csupán és már csak ezért is utánozhatatlan a világ legtöbb más helyén – nyilvánvalóan ostobaság példaképként felhozni.
Beszéljünk inkább Ázsiáról! Ha megvizsgáljuk Tajvant vagy Koreát, tehát a valóban fenntarthatóan sikeressé, gazdaggá vált és viszonylag nagyobb kelet-ázsiai országokat, akkor megállapítható, hogy az autoriter, a tekintélyelven működő, a hatalom klienseit privilegizáló kormányzás csak addig működött, amíg egészen szegény, nagyon alacsony fejlettségi szintről egy valamivel magasabb szintre feljutottak. A nyolcvanas évek elejére azonban az autoriter szisztéma olyannyira megrekedt, hogy társadalmi robbanás fenyegetett. De ezt elkerülték. Mégpedig nem mással, mint szisztematikus demokratizálással, és minél inkább mélyült a demokrácia, annál nagyobb lendületet vett az annak köszönhetően beindult gazdasági és gazdagodási fejlődés. Mára Dél-Korea vagy Tajvan alapvetően nyugati jellegű demokráciává lett és tendenciaszerűen gazdagodik tovább, míg az ezen országokhoz valamelyest hasonló gazdasági sikerpályát befutó Thaiföldön éppen napjainkban tapasztalhatjuk, hogy egyre drámaibbá váló társadalmi feszültségeket és párhuzamosan: gazdasági leállást hoz felszínre a látványos visszalépés a megkezdett demokratizálási folyamatban.

 

A nyugati típusú demokráciában, a belé vetett hitben való csalódás az, ami akár Thaiföldön, akár Oroszországban, akár némely kelet-európai országban is egyszerűen felerősítette az igényt a központosított társadalomirányításra, az állam szerepének növelésére. Az emberek többsége sok helyen azt mondja: „kipróbáltuk, sőt tulajdonképpen ránk tukmálták a nyugati módszereket, de kiderült, hogy azok valójában csak a nyugatiak újfajta gyarmatosító céljait szolgálják, és idegenek a nemzeti sajátosságainktól.” Nem arról van szó, hogy a nyugati típusú demokrácia csak ott működhet, ahol az szervesen beilleszthető a történelmi, kulturális „talajba”?

Ezt hívják agymosásnak. Latin-Amerikában, jelesül az én hazámban, Venezuelában vagy éppenséggel Oroszországban, Kelet-Európában, Törökországban, Kínában – tehát földrajzi, geopolitikai helyzettől, történelmi, kulturális különbségektől teljes mértékben függetlenül – mindig szóról szóra ezeket a mondatokat hallani azoktól, akik a hatalmukat monopolizálni kívánják. S céljuk érdekében a demokráciát – azt, amely a hatalom feletti egyre szélesedni képes társadalmi ellenőrzést valóságosan és nem álságosan tenné lehetővé – idegenszerűnek nyilvánítják. Olyan „importterméknek vagy importeszköznek”, amellyel külföldiek ki tudják irtani a „hazai, a nemzeti terméket,”, a nemzeti gyökereket, és így gyarmatosíthatják kiszemelt országot. Ez a nacionalizmussal vegyített, külföldellenes propaganda az egységesen alkalmazott recept a jelenleg létező összes diktatúra, féldiktatúra, áldemokrácia irányítói számára.

 

Én meg továbbra is azt mondom, hogy néhol autokratikus módszerekkel nagyobb gazdasági eredményeket lehet elérni, mint demokráciával. Oroszország lakói jobban élnek most és elégedettebbek a tekintélyelvű Putyin-féle szisztémával, mint a számukra igazi demokrácia lehetőségét felkínáló Gorbacsovéval, pláne a maihoz képest – nyugati értelemben véve – demokratikusabbnak számító Jelcinével.

Olyan országról beszél, amely kizárólag a nyersolaj és néhány más energiahordozó exportjából él és semmilyen lényegbevágó egyéb gazdasági fejlődési eredményt nem tud felmutatni. Objektíve az a magyarázata annak, hogy 10-15 évvel ezelőtt rosszabbul éltek az oroszok és Oroszország kevésbé volt gazdag, mint most, hogy akkor a nyersolaj hordónkénti világpiaci ára 10-15 dollár volt, most pedig száz dollár fölött van. Ennek semmi köze sincs az orosz belső helyzethez. Ám a moszkvai manipulációs gépezet ezt a meghatározó összefüggést tudatosan a szőnyeg alá söpri, elhallgatja azért, hogy az ország lakóinak túlnyomó többsége a mostani viszonylagosan jobb gazdasági helyzetet Putyin tekintélyuralma eredményeként könyvelhesse el, a kilencvenes évek végi rosszabb helyzet gazdasági kudarcait viszont az – úgymond – Nyugatról importált demokrácia egyenes következményének tartsák. A lényeg, hogy a világgazdaság körülményeinek változásait az autokratikus rendszerekben a propagandisták kényük-kedvük szerint alkalmazzák belpolitikai céljaik érdekében. Ha a globális gazdasági folyamatok kedvezőtlenek a számukra, akkor azt a külföld ármánykodásaként, ha kedveznek, akkor azt saját érdemükként prezentálják.
Kubában ezt több mint ötven éve, nálunk, Venezuelában 15 éve csinálják – szisztematikusan.

Az interjú második részében Venezuela sajátosságairól nyilatkozik az interjúalany. Folytatás holnap!