Simplicity

Dan Price, a Gravity Payments vezérének és egyben többségi tulajdonosának nevét nagyjából fél éve hallhattuk először. Ő az, aki rengeteg embert megkönnyeztetett, amikor – miután valahol azt olvasta, hogy az embernek évi 75 ezer dollárig nő a fizetés által okozott boldogságérzete – a cégénél évi 70 ezer dollárra emelte a minimum bért. Fedezetül nagylelkűen felajánlotta a saját, 1,1 millió dolláros fizetésének csökkentését.

Ennek aztán több folyománya volt: médiafelhajtás, ahol azon ment a verseny, hogy ő most akkor Robin Hoodhoz, Jézushoz vagy Kádár Jánoshoz hasonlít inkább; felmondó jó képességű alkalmazottak és garmadával jelentkező, vélhetően nem olyan jó képességű alkalmazottak…, és ami talán a legérdekesebb, az, hogy a kisebbségi tulajdonos – aki nem mellesleg a testvére – beperelte Price-t.

Ez utóbbi történetben érdekes fordulat, hogy e Bloomberg cikk szerint az eddigi hiedelmekkel ellentétben nem azért perelt a kisebbségi tulajdonos, mert a 70 ezres minimum bér eltüntette a profitot – az ok-okozati viszony inkább fordított. A testvér ugyanis már korábban megindította a keresetet többek közt Price irreálisan magas fizetése miatt és erre volt Price válasza ez az elsőre szamaritánusnak látszó, azonban így már inkább önmosdató marketingmanővernek tűnő drasztikus béremelés – ami számára egyébként egy elég jól jövedelmező médiakarrier kezdetét is jelentette. De nem erről akartam írni.
És nem is arról a párhuzamról, ami a fenti, kisebbségi tulajdonosi kálvária és egy néhány héttel ezelőtti Hernádi Zsolt interjú kapcsán az eszembe jutott. Ebben az interjúban elhangzott, hogy „az összes stakeholder szempontjait figyelembe véve” az, ha a Mol-t 2007 végén az OMV megveszi, „hosszabb távon értékromboló” lett volna. Azóta eltelt 8 év, ami kevés skálán nem számít hosszú távnak. Valakinek ez alatt nagyon jól kellett járnia, mert a kisebbségi részvényes nagyjából akkor állna „nullában” egy 2007-es, 32 ezer forintos Mol eladáshoz képest, ha most valahol 55 ezer forint körül járna az árfolyam. Nem ott jár.

Tegyük fel, hogy nyitok egy lángosozót, ahol elég jól megy az üzlet ahhoz, hogy hamarosan felvegyek magam helyett egy igazgatót. Szépen nő a vállalatom, majd egyszer csak megjelenik az olasz konkurencia azzal a szándékkal, hogy olyan drágán megvásárolná, amennyiért én boldogan adom. Ha ekkor az igazgatóm – az állam asszisztálásával – ezt a tranzakciót meghiúsítaná olyan érvekkel, hogy magyar szájba lángos való, nem pizza, meg különben is, mi lenne így az ő karrierjével… tehát minden stakeholder szempontjait figyelembe véve ez hosszú távon értékromboló volna, akkor vajon hányan adnának neki igazat? Mi változik attól, hogy a lángosozómnak közben száz alkalmazottja lett? Vagy 26.500? Hol veszett el ezen az úton az a jogom, hogy eladhassam a tulajdonomat? De – ahogy mondtam – nem ezekről szerettem volna írni.

Amiről rögtön tudtam, hogy írni szeretnék, az a már említett Bloomberg cikkben szembejövő kép volt. A kamerával Dan Price néz farkasszemet.
Ugyanis állítólag a Gravitynél ebben a pózban zajlanak az értekezletek, mivel sok beszédnek sok az alja. Nem kell itt QE-kkel és NHP-kkal varázsolni, tapasztalataim szerint e gyakorlat nemzetgazdasági bevezetésével a magyar GDP több tizedszázalékkal nőhetne.