Somlekvár

Nem lennék hivatásos somlekvár gyártó: irtó macerás a szedése, az apró piros bogyókból nehéz olyan érettet találni, ami még nincs a földön, az érett hullik, mint a rosseb, csak szórványban terem és csak az erdőszéleken, át kell törni bozóton és dzsindzsán, aztán magozni rémálom, általában igen kötöttek a magjai és mindent összepirosoz az ember, tiszta ragacs a keze, a körme, az egész konyha vérben úszik a processzus végén. Viszont ha mindezek megvannak, és több óra verejtékes melóval előállt a pár maroknyi gyümölcsvelő, a ruha mehet a mosásba, akkor kezdődik a vígaszság, mert a kellő cukorral felfőzve egy olyan magas pektintartalmú, igen ízletes, kellemesen savanykás lekvár a végtermék, amely nem csupán megáll a villán, mint a beton, de remek kísérője lehet akár sülteknek, mondjuk vaddisznónak, és süteményekbe is el lehet képzelni, meg persze a reggeli vajaskenyéren sem utolsó. Vagy magában: az erdő tombolóan nyers, vad íze. Méltatlanul elhanyagolt ingyen termő, igénytelen gyümölcs, és hogy a múltban a mainál sokkal nagyobb jelentősége volt, mutatja a földrajzi nevekben való gyakori előfordulása: Somló, Somogy, Somos nevek és ezek mindenféle összetételei. Na persze, hogy nem gazdaságos készíteni, a legtöbb kézműves cuccal ez a helyzet, de a saját kézzel készített termék öröme kárpótol a vesződségért, tudni, hogy senki másnak nincs pont ilyen és nem is lehetne sehol se beszerezni. Ez az öröm adja a rentabilitását: akad olyan, hogy az idő irracionális pazarlása racionális.

somlekvár

Forrás: Vakmajom a Facebookon