germany-toke-ck760

Száz évbe telt, de Németország megnyerte az első világháborút

A 20. század elején olyan volt Európa, mint egy doboz kóla, amibe valaki bedobott egy pezsgőtablettát. Egyébként is feszítette a szénsav, de a pezsgőtablettával elkerülhetetlenné vált a robbanás. Európa pezsgőtablettája akkor a Német Császárság volt – írja a 444.hu.

Az 1871-es országegyesítés után, a második ipari forradalom vívmányait remekül felhasználva a német gazdaság brutálisan magas növekedési adatokat produkált, Németország pedig az akkori világ egyik leggazdagabb nagyhatalmává vált. Berlinnek egyetlen dolog fájt igazán: mivel Németország túl későn erősödött meg, kimaradt a gyarmati osztozkodásból. A császárság 1871-es egyesítése idején a legértékesebb gyarmati területeket már felosztották egymás között a nagy gyarmattartók. A német vezetésnek természetesen nem tetszett a helyzet, ezért időről időre kihívásokat intézett az akkori nemzetközi rendszer ellen. A császár többször is megpróbálta kijátszani egymás ellen a briteket és a franciákat, Afrikában pedig belga gyarmatokra terjesztette volna ki uralmát, de ezek a kísérletek jórészt eredménytelenek maradtak.

Lényegében ez vezetett az első világháborúhoz is. Magyarországon azonban általában gazdasági hangsúlyok nélkül oktatják a történelmet, így sokakban nem tudatosul pontosan, hogy mire is hajtottak a németek, amikor új, számukra kedvezőbb világrendet szerettek volna építeni. Mikor a történelemkönyvek azt írják, hogy Németország azért szeretett volna gyarmatbirodalmat, mert az a nagyhatalmi státusz egyik ismertetőjegye volt akkoriban, nagyon leegyszerűsítve értelmezik a valóságot. Egy fokkal jobb magyarázat, hogy a gyarmatbirodalommal piacot akartak szerezni a német termékeknek, de még ez sem a teljes igazság.

Ha egy grafikonban kell megmutatni, mire ment ki a játék, akkor valószínűleg ez lenne a legjobb választás:

A brit tőkeállomány 1700-2010 között

Thomas Piketty francia gazdaságtörténész tavalyi könyvében, a Capital in the 21st century című munkában szedett össze korszakalkotó jelentőségű adatokat a fejlett kapitalista államok gazdaságáról. A fenti grafikonon Nagy-Britannia tőkeállományának változásai láthatóak, színekkel elkülönítve az egyes tőketípusokat. Itt most a piros vonal a legfontosabb, az mutatja a britek nettó külföldi tőkeállományát, tehát ez mutatja a britek által külföldön birtokolt eszközök és a külföldiek Nagy-Britanniában birtokolt tőkeeszközeinek különbségének alakulását. 1910-ben tehát nettóban az egy éves brit nemzeti jövedelem 176 százalékának megfelelő tőkét birtokoltak a britek külföldön, főleg a gyarmataikon. Ehhez képest 2010-ben már a külföldiek több eszközt birtokoltak Nagy-Britanniában, mint amennyit a britek külföldön, így a nettó arány az éves nemzeti jövedelem – 20 százalékára csökkent.

Nagyjából ugyanez a helyzet a másik nagy európai gyarmattartó állam, Franciaország adataival:

Francia tőkeállomány 1700-2010

Piketty azért az éves nemzeti jövedelem százalékában adta meg ezeket a tőkeértékeket, mert ilyen hosszú idősorban ez az egyetlen olyan adat, amiből lényegi következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, mekkora szerepe volt a tőkének, és azon belül az egyes tőketípusoknak, egy-egy ország gazdaságában. Hátrány, hogy ezek a százalékban megadott számok nemcsak a tőkeállomány csökkenésével vagy növekedésével tudnak változni, hanem az éves nemzeti jövedelem esésével vagy gyarapodásával is. A tőke gazdaságban betöltött szerepét azonban így is remekül bemutatják, a teljes tőkeállomány és az éves jövedelem aránya megmutatja, mennyire tőkeintenzív egy-egy gazdaság, a tőketípusok egymáshoz viszonyított arányai pedig azt mutatják meg, miben volt a legtöbb pénz az adott pillanatban.

A Német Császárság az első világháború előtt pontosan azokra a piros vonalakra volt féltékeny.

A kor felfogása szerint pedig a külföldi tőkeeszközök értékét legegyszerűbben gyarmatosítással lehetett növelni, de Németországnak már nem maradt szabad gyarmat, ezért fegyverrel fordult a gyarmattartók ellen.

De elbukott.

Az első világháborúban az antant-hatalmak legyőzték a Német Császárságot és szövetségeseit, a legyőzöttek többségét pedig olyan megalázó béke elfogadására kötelezték, hogy 1920-tól szinte egyenes út vezetett a második világháborúig, ahol Németország újra kihívta a fennálló világrendet és újra vereséget szenvedett.

A második világháború után azonban a kettéosztott Németország nyugati felén elképesztő sebességgel kezdődött meg az újjáépítés, és az 1990-es újraegyesítésre az NSZK Európa egyik legfőbb gazdasági hatalma lett. Az újraegyesítés okozta gondok kicsit visszavettek ebből a lendületből, 2010-re azonban olyan korszakba érkeztünk, melyben már megkérdőjelezhetetlen a német gazdasági hegemónia Európában. Itt is van fentiekhez hasonló grafikon Németországról:

A német tőkeállomány 1870-2010

Azonnal látszik, hogy a német nettó külföldi tőkeállomány 2010-re – elképesztően gyors növekedéssel – ismét az 1910-es (jobb szó híján: imperialista) szintet megközelítő mértékűre nőtt. A császári időkkel összehasonlítva ez még mindig nem annyira jelentős, ráadásul épp azért kezdett mocorogni Németország 1914-ben, mert az 1910-es nettó külföldi tőkeállományt is kevesellte, de a korábbi nagy riválisok, a franciák és a britek mára negatív tartományba fordult külfölditőke-adataihoz képest hatalmas a német szám. Sőt, jelenleg a kapitalista országok közül csak Japán esetében nagyobb ez a mutató a németnél.

A grafikonon az is látszik, hogy Németország a tőkeállományának nemzeti jövedelemhez viszonyított arányában (trendeket tekintve) a 20. században nagyjából hasonló utat járt be, mint Nagy-Britannia vagy Franciaország. Az, hogy a grafikon szerint a német tőkeállomány jelenleg az egy éves német nemzeti jövedelem alig több mint 400 százaléka, pedig egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez nominálisan is kisebb lenne a francia vagy brit adatnál. Sőt, ahogy Piketty is megjegyzi, az, hogy a második világháború után a német tőkeállomány és a nemzeti jövedelem aránya nem kúszott vissza az első világháború előtti szintre (ahogyan a brit vagy a francia adat), nagyrészt a német ingatlanok újraegyesítés utáni leértékelődése és a német cégek viszonylagos alulértékeltsége miatt van, nem pedig azért mert Németország kevesebb tőkét tudott volna felhalmozni, vagy érdemben kevéssé lenne tőkeintenzív a német gazdaság, mint a brit vagy a francia.

Néhány ország nettó külföldi tőkeállománya az éves NNI százalékában

Paradox módon tehát Németország gazdaságilag részben jól járt az első világháborúban elszenvedett vereséggel azáltal, hogy elesett a német gyarmatbirodalom felépítésének lehetőségétől. A nagy gyarmatbirodalmak összeomlása ezért nem érintette érzékenyen a német gazdaságot, ekkor ők már teljesen más módon gyarapították a külföldi tőkeállományukat.

A németek tehát végül nem gyarmatosítással, hanem a brutális külkereskedelmi többletükből tudtak külföldi eszközöket szerezni.

2013-ra német külkereskedelmi többlet meghaladta a kínait is, ezzel Németország vált nominálisan is a világ leghatalmasabb külkereskedelmi többletével rendelkező államává. Lehetne itt dobálózni a dollármilliárdokkal, de a többlet nagyságát talán Piketty példájával lehet legjobban érzékeltetni:

Németország ötévnyi külkereskedelmi többletéből meg lehetve vásárolni Párizs minden egyes ingatlanját.

Ennyi pénzből tényleg nem nehéz külföldi eszközöket venni.

A fenti grafikonon jól követhető a német külföldi tőkeállomány növekedésének gyorsasága is, ebben a tekintetben lehagyják Japánt is. Ha ez a növekedés nem lassul, akkor Németország 20-30 éven belül olyan mértékűvé bővíti a külföldi tőkeállományát, mellyel csak a gyarmati időkben mért brit és francia arányok vetekednek. Németország külföldi tőkeállománya már most is akkora, hogy akár kisebb országokat is birtokolhatnának vele, és valószínűleg még nagyobbra nő majd. A világszerte megtalálható német gyárak, német tulajdonú ingatlanok vagy a németeknek törlesztendő hitelek mind-mind ezt az állományt gyarapítják.

Összegezve: Ha a dolgok így mennek tovább, nemsokára arra ébredünk, hogy a fél világ a németeké lesz.

Kép és grafikonok: Tbg