Forrás: Polyák Attila – Origo.hu
szept.
18
2015

SZÉP REMÉNYEK

Nézőpontomból a jelenlegi migrációs folyamatok a vágyak szabad megvalósításáról és az ezt megalapozó motivációról szólnak. A migránsok jobb életre vágynak annál, ami eddig volt nekik, nem tesznek mást, mint mi, próbálnak tenni magukért, hogy előrébb jussanak, és mindezt teljesen szabadon, szinte korlátozásmentesen próbálják elérni. Helyzetükben az a rendhagyó, hogy vágyaik megvalósításának érdekében elképesztő mértékű kockázatot kell vállalniuk. Ez az óriási mértékű kockázatvállalási hajlandóság a szintén magas szintű motivációból fakad. Ha úgy tetszik, ez a „válság” nem szól másról, mint emberek szabadságért folytatott harcáról, ahol a felek motivációs szintje nagymértékben különbözik.
Nekünk, akik nap mint nap a kockázatokkal foglalkozunk, fel kell tűnjön, hogy ez a kockázatvállalás a mértékében milyen különleges helyzet, cikkem egyfajta megemlékezés előttük amellett, hogy reményeim szerint segíti az értelmezést.

Emlékszik arra, amikor megvette az első részvényét? Aznap este mi járt a fejében? Amikor vidékről felköltözött Pestre, és „végleg” otthon hagyta a szüleit, az ottani életet?

Könnyű volt otthagyni Erdélyt vagy a Felvidéket?

Amikor kiköltözött a legjobb barátja Londonba, Berlinbe, New Yorkba, vagy Sydney-be, miért indult el? Mi vitte el innen és mi várta ott?

Emlékszik arra, hogy akkor miért lépett rá arra az útra? Több pénzért, nagyobb szabadságért, szebb életért, jobb módért? Ki akarta próbálni önmagát, kezdeni szeretett volna VALAMIT önmagával? Menekült a szegénység, a reménytelenség elől, hogy legyen esélye, hogy legyen reménye?

Elégedetlen volt, változást akart, alkalmazkodott.

Hetente egyszer-kétszer megfordulok a Keletiben, persze, hogy láttam őket. Elsétáltam közöttük, éreztem a szagukat, láttam a koszt, a szemetet. Megbámultam őket. Sokan visszanéztek, néhányan szúrós szemmel. Éjjel-nappal ott voltak gyerekkel, asszonnyal. Többnyire fiatal férfiak. Feküdtek, nézelődtek, ácsorogtak, beszélgettek, játszottak, néhányan (a felnőttek is) fociztak. Ott mosakodtak, mostak, és ott is aludtak a járólapon a leterített plédeken.

Egyszer a Déliben útbaigazítást kértek tőlem (én a jó irányba küldtem őket), rendesen voltak öltözve, elég jól beszéltek angolul. Aztán meg máskor a 4-6-os villamoson is. Udvariasak voltak. Nem tűntek szakadtnak vagy szegénynek, sőt. Nehezen tudtam elképzelni róluk, hogy hetek, hónapok óta úton vannak.

Rendszeresen olvasom a híreket, láttam a fotókat, sőt, egyszer a Keletiben személyesen, 10 méterről láttam a rendőröket, amint visszaküldik a próbálkozó családot (gyerek a nyakban). Nagy meleg volt akkor.

Persze sok minden nekem sem tetszik. Miért kell a városban csövezni? Miért kell „zavarni” minket? Miért kell foglalkozni nekünk ezzel? Egyáltalán mit keresnek ezek az emberek itt? Tényleg van közöttük terrorista? Sosem fognak beilleszkedni? Nem csak a pénz miatt jönnek? Mennyi pénzbe fognak kerülni nekünk? Miért kell lázadni?

Aztán elindultak. Gyalog. A buszsávban. Keresztül a városon. Az ablakból mi is láttuk őket, ahogy a BAH csomópont hídján átmennek. Óriási forgalmi dugót okoztak. Aztán az autópálya leállósávjában… családostul, kisgyerekekkel. Ez valami vicc? Azok után, ami (itt is) történt velük, látjuk, hogy csak így lehetett, és be is jött.

A bizonytalanság vállalása, a kockázatvállalás veszélyekkel járhat, de egyben lehetőség is. Aki befektet a piacon, ezt pontosan tudja. A gyakorlottabbak igyekeznek minél pontosabban megbecsülni a (jövőbeni) várható nyereség és a várható veszteség nagyságát, majd ezek arányának „ismeretében” döntést hoznak. Valamit valamiért. Ők az ellenőrzést nagyrészt kiengedték a kezükből és nem nagyon van visszaút, a vállalás pedig óriási. Történjen, aminek történnie kell, muszáj alkalmazkodniuk a váratlanhoz, a meglepőhöz.

Gyalog. Innen nézve tetszetős, hogy ezt lépték. Ekkor érezhettünk rá, hogy valójában mit is csinálnak ők már hetek/hónapok óta.

A politikusok nem számítottak rá, ez váratlan húzás volt. Azok a politikusok, akik szinte bármit megtehetnek, akik úgy vállalhatnak „kockázatot”, hogy a körülményeket és a szabályokat (néha utólag visszaható hatállyal is) céljaikhoz igazítják (és mindig az adófizetők fizetik a veszteséget), most mégis vereséget szenvedtek. Azok a politikusok, akik az ellenőrzést a terület felett szinte limit nélkül gyakorolják (és nem csak itthon), most megtapasztalhatták, hogy a rendszer megingatható. Most kis időre nem ők irányították a folyamatokat, csak követték az eseményeket. Uralmuk épp a legkiszolgáltatottabbakra néhány pillanatig nem érvényesült. Hirtelen nem tudták őket megfélemlíteni, beszorítani, megzsarolni semmivel úgy, ahogy a saját népüket szokták. (A menekülteknek még nem volt ideje megtanulni, hogy mi a rend.) Aztán persze megépült a kerítés (sőt, épül tovább). Sok-sok szögesdróttal. A rendszer is alkalmazkodik.

A mi piacaink itthon egyre kevésbé hatékony (szabad)piacok (nem csak a részvénytőzsdét értve ez alatt), hatékonyságuk csökkent, a vállalási lehetőségek és körülmények egyre korlátozottabbak. Akik akarnak VALAMIT, akik vállalják a felelősséget, akik elindulnak (szerintük) előre és csinálni vágynak, azok hatékonyabb piacokat keresnek, hogy vágyott sikerüknek nagyobb eredménye legyen. Így hatékonyabb számukra ott, mint itt. Ezeket a piacokat olyan helyeken találják meg, ahol nagyobb a szabad döntés lehetősége: kisebb mértékű a szabályozói beavatkozás (és ebből következően is) több a szereplő, nagyobb a tér, ahol szabad akaratukból (kizárólag saját érdekeik és céljaik szerint) hozhatják meg döntéseiket.

Ezeknek a tömegeknek az elszántsága, a motivációja elképesztően magas, a kockázatvállalási hajlandóságuk is az.
A menekültek „alkalmassági tesztjében a kockázatviselő képesség kérdésnél ilyen beikszelhető válaszok „vannak”:

a) „Hajlandó vagyok egy lélekvesztőn napokig hánykolódni a tengeren úgy, hogy fogalmam sincs valójában merre haladok és szinte bármikor vízbe fulladhatok a családommal együtt.”

b) „Hajlandó vagyok egy ismeretlen ember furgonjában másfél napig harmincad magammal összepréselve és állva fuldokolni a 40 fokban és ezért még fizetek is.”

c) „Hajlandó vagyok 2 és 4 éves gyermekemmel, valamint állapotos feleségemmel hetekig vándorolni a teljes bizonytalanságban Törökországon és a Balkánon keresztül úgy, hogy minden vagyonunk a nálunk levő szatyrokban van.”

d) „Hajlandó vagyok Magyarországon forgalmas autópálya leállósávjában órákig gyalogosan haladni.”

e) „Hajlandó vagyok szinte mindenre, hogy célba érjek.”

A rengeteg halálozás a tengeren és az utakon bizonyítja, hogy a menekültek sokszor (napokig folyamatosan) az életüket kockáztatják. Hogyan gondolhatta bárki komolyan, hogy aki 30 órákra bezsúfolódik levegőtlen, forró terű furgonokba, azzal majd „packázni” lehet holmi drótkerítésekkel, meg táborokba kényszerítéssel? Itt bizony hatékonyabb ellenlépésekre volt szükség.

Ezek az emberek olyan dolgokon mentek keresztül, hogy sok minden már nem számít nekik, ha arról van szó, hogy célba érjenek. Ennek fényében több, mint figyelemre méltó az a türelem és visszafogottság (pl. hetekig a Keletiben fetrengeni), ahogy az idejüket vesztegették nálunk és nem csoda, ha talpra állnak és elindulnak. Itt muszáj elismerésemet kifejezni a hazai rendőri szerveknek is, hiszen bizonyosan óriási fizikai és pszichikai terhelésnek vannak kitéve, és a körülményekhez képest eddig erőszakmentesen megoldották a feladatokat. A Keletiben ennek szemtanúja is voltam.

Ahogy nekik is időre volt szükség ahhoz, hogy felismerjék és elfogadják, hogy ott, ahonnan elindultak immár tarthatatlan a helyzetük, úgy nekünk is kell idő, hogy megértsük és elfogadjuk, ha elindulnak, akkor pont az elképesztő mértékű motiváció miatt már nem lehet (és nem is érdemes) őket megállítani (ezzel az itteni és a nyugat-európai helyzet is előbb-utóbb tarthatatlan lesz). De visszaküldeni sincs értelme őket, mert egyik ország sem fogja szívesen visszafogadni őket (ők sem tudnak mit kezdeni velük, sőt, még a saját polgáraikkal sem), illetve nincs hova visszamenniük. Értjük mi ezt itt Európában??? Nincs hova hazamenniük!

Ha viszont nem lehet őket megállítani és visszaküldeni sem, akkor az új helyzethez nekünk is ajánlott alkalmazkodni, más módszerrel kell feloldani a helyzetet, mint ahogy ezt most tesszük, mivel a „kizárás/elzárás” láthatóan nem működik. Tényleg szögesdrótos sátortáborokban fognak élni a menekültek hosszú évekig? Ott fognak felnőni a gyerekek? Vagy végül szerte Európában olyan betonfalak választják majd el egymástól az országokat (aztán a tartományokat, aztán a városokat, aztán a kerületeket), mint a palesztin–izraeli határon?

A jelenségben a felek motivációs szintje nagyon eltérő (és ez a szintkülönbség maradni is fog még egy ideig), ezért természetes, hogy a megoldás nem könnyen születik meg. Sajnos meg kell várni, míg mindenkinek égetően sürgős lesz a „valódi” megoldás. Ha majd tényleg megérkezik Angéláékhoz a 700 ezer menekült (3 nap alatt), vagy a „széplelkűek” nem csak három napra fogadják be menekülteket a CNN kedvéért, hanem hosszabb távon élnek velük együtt, akkor talán sürgősebb lesz nekik is, egész Európának is a valódi, hosszú távú megoldás keresése és a gyors megállapodás. Motivációs szintben a menekültek jelenleg utcahosszal vezetnek, nem csoda, hogy ők állnak nyerésre.

Minél később fogadjuk el a változást, annál nagyobb mértékű (és fájdalmas, költséges) alkalmazkodást kell majd megélnünk. A tények alapján tudomásul kell vennünk, hogy a helyzet végérvényesen(!) és brutális mértékben megváltozott, csak a tagadás fázisából képtelenek vagyunk kilépni (élen a politikusokkal egész Európában). Elfogadom a tagadók álláspontját, meg azt, hogy ez az egész senkinek sem tetszik (nekem sem), csakhogy a tények adottak és nem fognak maguktól elmúlni, mintha semmi sem történt volna. Mi már megépítettük a kerítést, de valószínűleg építenek majd a többiek is.

Támadás érte Európát? Lehet. Válaszul alkalmazkodni kell. Az influenzajárvány idején lehet megoldás az is, hogy nem megyünk ki az utcára, de valójában ez nem megoldás. Szerintem a kerítések, falak sem azok. Európán belül(!) semmiképp.

Ez a helyzet számomra ahhoz hasonlít, amikor szakadnak a tőzsdei árfolyamok, de az áresés olyan gyors, hogy egyszerűen képtelen a befektető döntési helyzetbe kerülni (a lelkiállapota miatt, hiszen sokkot kapott), így például az előző napi árfolyamon lelkileg már képes lenne eladni (zárni a vételi pozíciót és ezzel benyelni a nagy veszteséget), de a jelenben már annyival lejjebb vannak az árfolyamok, hogy a jelenbeli árak elfogadásához további idő szükséges számára. Így ismételten lemarad a döntésről, papírral a kezében nézi végig az árfolyamzuhanást óriási stresszt átélve és a gödör alja közelében végül kifáradva, kiégve, a piaccal sodródva (és nem jól átgondolt tudatos döntéssel) végül mégis meglépi azt, amit addig kellett volna meglépni, de már nem válik hasznára a lépés, sőt, inkább kárt okoz. Sajnos most elég gyorsan „esnek az árfolyamok”.

Attól, hogy ez a véleményem, még nem tudom, hogy középtávon mi a helyes és hasznos(!) megoldás, de emberiességi elvek mentén, európai értékrend szerint kell azt megtalálni. Ez nem hazai probléma, hanem európai feladat. Tényleg sátortáborokkal lesz tele Európa? Tényleg ez a válasz? Jönnek az 1940-es évek módszerei is? Nem hiszem, hogy az EU jelenlegi fejlettségi szintjén néhány százezer ember „befogadása” komoly gondot kell, hogy okozzon. (Persze tudom én is, „otthon” várakozik még további sok millió ember is indulásra várva és egyetértek, hogy csak azért tényleg nem kellene őket ide csábítani, hogy „jó fejnek” érezzük magunkat.)

A fejekben levő gátakat (esetleg szögesdrótokat) kell lerombolni és meglesz a megoldás, ami valószínűleg most is ismert, csak egyelőre nem tetszik az európai és a hazai döntéshozóknak. Amíg veszekednek az urak, addig tovább virágzik a hihetetlen mértékűre fejlődött emberkereskedelem-biznisz. Nekik ez nagyon megéri, valószínűleg jót röhögnek a befogadás-pártiak lelkesedésén, az európai politikusok nyilatkozatain és „veszekedésén”, a magyar kerítésen. Onnan nézve Európa valószínűleg egy teljesen nyitott kontinens, ahova szabad a bejárás. Nekik minden plusz hét újabb nagy bevételt jelent.

Az persze nyilvánvaló, hogy értelmetlen és drága „emberbarát” megoldásokkal nem kell ösztönözni a migránsokat a vándorlásra, de ha valaki nagyon motivált arra, hogy önmaga erejéből próbáljon meg boldogulni új hazájában (és esetleg még képzett is), azzal érdemes kezdeni valamit, azt érdemes megbecsülni.

A hírek szerint a menekültek többségének nem mi vagyunk a célország, de hiú ábránd azt hinni, hogy ez nem fog változni, lesznek tömegek, akiknek mi is elég jók leszünk vagy egyszerűen csak idekényszerülnek, itt rekednek, vagy megkapjuk őket.

Ugye nem csodálkozunk azon, hogy (egyelőre) mi nem vagyunk célország? Nemcsak nekik. Sok honfitársunk is úgy gondolta, hogy hatékonyabb piacot keres magának, mert sikeres megmérettetése esetén (amiért hajlandó volt vállalását megtenni), nagyobb eredményt szeretne a maga számára. Egyelőre a menekült (is) menekül (tovább) innen (is) a hatékony piac felé. A piacon ez természetes folyamat, és mind piaci szereplők vagyunk. Mindenki, aki útra kel, akar valamit. Van célja és hisz benne. Valahol ebben a pillanatban is útra kelnek és lehet, hogy nemsokára személyesen találkozunk velük.

Hajtja őket a vágy, a szép remények.

 

Fotó: Polyák Attila – Origo.hu