Szerénység, Virág elvtárs, szerénység!

Ha valamit szeretek a gazdaságpolitikusokban, az a szerénység. Mindig azt hiszik, hogy megoldották a bajokat, megtalálták a panaceát, tökéletes rendszert alkottak. Az 1920-as évek végén azért alakult ki többek között az USA-ban tőzsdebuborék, mert azt hitték, a jegybankárok mindenhatóvá váltak, és kisimultak a ciklusok. 1998-ban nyár elején csodálkozva olvastam Greenspan és Clinton beszédét, miszerint a jó monetáris-fiskális politikai mix eltüntette a ciklusokat (pár héttel ezt követte az orosz válság, két évvel később pedig a Nasdaq buborék kipukkanása). A 2000-es években az inflation-targetting rendszer mindehatóságába vetett hit miatt a jegybankok nem vették észre, hogy a pénzügyi rendszerben iszonyú buborék keletkezett, elfeledkeztek a makroprudenciális szabályozás fontosságáról. A Fed 2008-9-ben valóban megmentett minket attól, hogy újabb “Great Depression” legyen, de azért ne feledjük, hogy az összeomlást ő maga okozta azáltal, hogy túl sokáig túl alacsonyan tartotta a kamatokat előtte, és lakáspiaci buborék képződött. És még lehetne sorolni a múltbeli példákat.

Ma, a globális zérókamatok korában a jegybankárok közel mindenhatónak tűnnek. Pedig a kamatszintek ilyen alacsonyan tartása egészen biztosan torzulásokat okoz, és könnyen lehet, hogy a következő összeomlás alapját ássa meg. A történelem azt mutatja, hogy a gazdaság – elsősorban az emberi természet miatt – ciklikus és az is marad. Ha egy problémát kezelünk, akkor sem lehetünk nyugodtak, mert gyakran a probléma kezelése, illetve annak mellékhatása két új problémát szül. Nem tudjuk még mihez vezet a jelenlegi monetáris rendszer, de a történelem arra int, hogy legyünk óvatosak, és ne higgyünk a ciklusok eltűnésében. Néha még a Galaxis őrzői is csődöt mondanak…

Ugyanez igaz Magyarországra is. A jegybank és a kormány 2012 óta egy látszólag nagyon sikeres pályára terelte az országot, ahol van növekedés, csökken a költségvetési hiány, csökkennek a kamatok, nőnek a reálbérek. Ez a siker azonban nagy részben külső tényezőknek köszönhető. Az EU-s pénzeső és a globálisan alacsony kamatkörnyezet nélkül nem valósulhatott volna meg. És ahogy haladunk előre ebben a tündérmesében, egyre nőni fognak a kockázatok. Mi lesz például, ha a kínai lassulás+autóipari kitettségünk+EU pénzek időleges visszaesése miatt jövőre hirtelen 0 növekedésben találjuk magunkat? Akkor mit lépünk? Hogy hatna ez a pénzpiacainkra?

Vagy mi lesz, ha egyszer kamatot kell emelnie az MNB-nek? Hiszen a hazai pénzügyi rendszer külföldi kitettsége valóban nagyon szépen (és helyesen) csökken, de nincs ingyenebéd: cserébe egyre nagyobb a rövid magyar kamatszint kockázata. Ehhez van kötve szinte az összes devizából átforintosított jelzáloghitel, autóhitel, egyre inkább ehhez van kötve az államadósság az MNB swap-tenderein keresztül, és az NHP révén az MNB vesztesége (ami végeredményben a költségvetés vesztesége is). Számos szempontból óriási eredmény az alacsonyra nyomott kamatszint, hatalmas megtakarítást jelent az adósoknak (így a magyar államnak is), ám folyamatosan haladunk abba az irányba, amikor az MNB számára gyakorlatilag lehetetlen lesz kamatot emelni. Mi lesz, ha mégis szükségessé válik? Mi lesz, ha ne adj’ isten elszáll az infláció (amire a szűk munkaerőpiac oldaláról egyre nagyobb az esély), vagy megemelkednek globálisan a kamatok?

A fenti problémák valószínűleg nem a következő hónapokban fognak fejfájást okozni. Várhatóan a következő 2-3 évben (kivéve az egyre gyanúsabbnak látszó 2016-ot) folytatódhat a tündérmese, de ha egyszer lecsökkennek az EU-s források, és idehaza minden a rövid kamatszinthez lesz kötve, és a rendszer valamiért instabillá válik, akkor igen gyorsan elszabadulhat a pokol.

Hogy is mondta Bástya elvtárs?