Tanulhatna az EKB az MNB-től

Alapvetően helyesnek és más jegybankok, főként pedig az Európai Központi Bank számára tanulmányozandónak, bizonyos tekintetben másolandónak tartja Matolcsyék növekedési hitelprogramját a több európai kormánynak és az Európai Parlament pénzügyi szakbizottságainak tanácsokkal szolgáló agytröszt vezetője. Sony Kapoor, a Re-Define.org alapító vezérigazgatója, máskülönben a Soros György által életre hívott New Economic Thinking nevű közgazdasági, pénzügyi műhely tekintélyes tagja azt mondja az alapblog.hu-nak, hogy az MNB éppen azt a feladatot vállalja fel, amire egész Európában a legnagyobb szükség lenne.

Tudniillik, jegybankoknak is – élükön az EKB-val – közvetlenül be kellene szállniuk az életbevágóan fontos beruházások elősegítésébe, a gazdasági élénkítésbe.
Kapoor fő mondanivalója azonban, hogy valójában egy teljesen fölöslegesen hatalmasra fújódó lufi az az „egyébként álságos” erőfeszítés, amit az európai politikusok huzamosabb ideje tesznek az európai bankunió létrehozása érdekében. Egy ilyen bankunió csak pénzt, időt, energiát visz el, cseppet sem járul hozzá az alapvető gondok orvoslásához, viszont újratermelheti ugyanazokat a kockázatokat, amelyek a nagy pénzügyi válsághoz vezettek.

Zentai Péter: Brüsszelben tapasztaltam, hogy óriási várakozás előzi meg az Unió intézményeiben, de a bankszférában és a tőkepiacokon is az Európai Bankunió létrejöttét. A Financial Times című lapban közzétett cikkében Ön azonban – enyhén szólva – „ekézi” ezt a projektet.

Sony Kapoor: Másfél éven át időt, pénzt, energiát nem kímélve egy olyan projektre fókuszált a legtöbb európai politikus, a gigantikus brüsszeli bürokráciáról nem is szólva, amely csöppet sem járulhat hozzá a jelenlegi válság megoldásához. Olyasmiről szólt a közbeszéd, amely se nem oszt, sem nem szoroz azon problémák tekintetében, amelyek jelenleg sújtják Európát.
Lehetséges, sőt valószínű, hogy majdani banki eredetű krízisek kezeléséhez jól jöhet egy bankunió, ám az utóbbi egy és fél évben az erre fordított energiák teljesen fölöslegesnek bizonyultak, merem állítani, nagyfokú felelőtlenség történt.
Ezen idő alatt csaknem leégett egy-két nemzetgazdaság, a munkanélküliség Európa-szerte növekedett, érdemben nem enyhült a nemzetgazdaságok adósságproblémája, viszont vészesen ívelt felfelé az eurószkeptikus politikai erők csillaga: előretörésük – az európai parlamenti választások nyomán – elkerülhetetlen és ezáltal még inkább korlátozódik a valós problémák megoldásához kapcsolódó mozgástér. Mindehhez a fővonalbeli politika csak asszisztált, viszont óriási erőfeszítéseket tett egy csöppet sem aktuális, viszont károk okozására alkalmas projekt megvitatására, keresztülverésére.

Tagadja, hogy az elmúlt időszakban javult egész Európában a nemzetgazdaságok fizetési mérlege? Feltételezem, hogy Ön is elismeri, hogy mindent meg kell tenni ugyanolyan banki krízisek elkerüléséért, mint amilyen az európai országokat sújtotta…

Igaz, a legutóbbi hónapokban javult némely, bajban lévő európai országok, például Spanyolország, Portugália, Görögország exportteljesítménye. Ez valóban pozitívan befolyásolta ezen országok fizetési mérlegét. Ezek  az eredmények annak is köszönhetőek, hogy egy sor európai országban, az említetteknél különösen drámaian visszaesett, összeomlott a vásárlóerő, a kereslet és ennek következtében az import. Ennek az égvilágon semmi köze sincs ahhoz, hogy van-e, lesz-e bankunió, vagy sem.
Ami a jövőbeli banki válságok megelőzését illeti: igen, a cél eléréséhez nyilvánvalóan szükség van a nemzetgazdasági határokon túlmutató, összeurópai együttműködésre, a bankrendszer résztvevői feletti ellenőrzésre. De ezt már rég kitalálták: létezik ugyanis a European Banking Authority, az Európai Bankfelügyelet. Ezt a hatóságot és hozzá csatolt részeit ugyanazon politikusok nyomására hozták létre, akik most a Bankunió tető alá hozását erőltetik. Ez utóbbi azonban csupán az előbbi duplikálása lenne, egymást fednék a tevékenységeik. Mire fel? – kérdem én… Valójában a már létező európai ellenőrző intézménynek kellene kapnia erősebb mandátumot, hogy a nemzeti alapon eleve létező bankfelügyeletek esetleges hibáit, „félrenézéseit” korrigálhassa.

Ha valóban – ahogy Ön kifejezte magát – csak a tevékenységek „duplikálása” a várható eredmény, akkor mivel magyarázza, hogy nemzeti kormányok gazdasági-pénzügyi döntéshozói, európai parlamenti képviselők, az Európai Bizottság tagjai mégis oly nagy vehemenciával törik magukat az európai bankunió létrehozása érdekében?

Kénytelen vagyok cinikusan válaszolni a kérdésére: a politikai közélet parancsa az abban résztvevők számára az, hogy aktívnak, tettre késznek kell látszaniuk. Úgy kell magukat prezentálniuk, mintha megállás nélkül tüsténkednének a közjó érdekében, mintha mindig alkotnának. Bármit. Függetlenül attól, hogy az a „bármi” nagyon sok esetben abszolút fölösleges, esetleg káros. A lényeg, hogy úgy kell tenniük, mintha állandóan „rajta tartanák a kezüket a nagy problémák ütőerén” és folyamatosan döntéseket hoznak, eredményeket szülnek.
Konkrétan, szakmai oldalról megközelítve: a bankuniót most egy az egyben ugyanazok a politikusok és mértékadónak tartott közgazdász tanácsadók erőltetik, akik a Lehman-összeomlás napjáig, 2008. szeptember 14-ig agyonajnározták a piaci folyamatokat, a monetáris unió mindenhatóságát, a tőke, a banktőke lehető legszabadabb, határokat nem ismerő mozgását segítették tevőlegesen. Az összeomlást követően ugyanezek az emberek azonnal hátat fordítottak mindannak, amit addig mondtak és csináltak, és mindannak az ellenkezőjét propagálták: „nem szabad soha többé engedni a piacok szabad működésének, azt korlátok közé kell szorítani, nem engedhető meg a jövőben, hogy német, holland, stb. bankok görög, spanyol, olasz, magyar polgárokat, cégeket kergessenek adósságba.”
Erre fel most újra, immár harmadszor hajtanak végre pálfordulást ugyanazok az emberek, ugyanazok a döntéshozók: olyan bankunió létrehozásán szorgoskodnak, amely a nagy válság előtti állapotot segíti újrateremteni. A banki összefonódásoknak ágyaznak csak meg. Holott a nemzetgazdaságok integrációjára lenne szükség. Az amúgy is szabadon „közlekedő” tőke számára akarnak még nagyobb szabadságot biztosítani. Ebből megint csak a legerősebbek fognak profitálni. Márpedig ugyanazok most is a legerősebb és a leggyengébb, legsebezhetőbb bankok és országok, mint amelyek a válság kitörése előtt is a legerősebbek és a leggyengébbek voltak.

Ha a piacoknak és a politikusoknak, továbbá közvéleménynek ez kell; ha mindenki elhiszi, hogy a bankunió révén nagyobb lesz a biztonság és elkerülhetőek a jövőbeli nagy banki és egyéb válságok, akkor miért ne csinálják meg? A tőkepiacok, a tőzsdék másfél éve látványosan erősödnek. Azért, mert hisznek az EKB elnök és néhány fontos politikus szavának. Minden pszichológia…

A történelmi analógiák egyértelműen arra tanítanak, hogy önbecsapások propagálásával, az önmegvalósító jóslatokban való hit erősítésével legfeljebb kitolni, de megakadályozni semmiképp sem lehet az igazság pillanatának bekövetkeztét. Tucat vagy több tucat százalékos visszaeséssel járó recessziót követő fél vagy egy, másfél százalékos évi GDP-növekedést óriási eredményként, sikerként adják el választóiknak a politikusok. Ámde le kell, hogy lepleződjön ez a torzítás, mert az ember előbb-utóbb észhez tér, mert saját bőrén fogja érzékelni, hogy nem enyhül a munkanélküliség, nem csökken lényegesen az adósságteher, a társadalom mindenütt öregszik. A tőzsdék pedig amilyen gyorsan felfutottak, ugyanolyan ütemben vagy még gyorsabban össze is omolhatnak.

Kormányoknak, uniós intézmények irányítóinak ad tanácsot. Mit javasol a valós krízis kezelésére?

Mindenekelőtt beruházás-élénkítésre van szükség. A beruházások szinte lenullázódtak egész Európában.
Tehát új, robusztus munkahelyteremtő invesztíciókra kell ösztönözni a főszereplőket a válság által erősen sújtott országokban éppúgy, mint az olyan, szinte krízismentes gazdaságokban is, mint amilyen Németország. Nyugat-Németországban például – kis túlzással szólva – lepusztulóban van az infrastruktúra, hiszen ott, Kelet-Németországgal ellentétben, szinte semmi sem épült az utóbbi két évtizedben.
A jelenlegi példátlanul alacsony kamatkörnyezetben bűnt követ el a közszféra, ha nem vesz fel beruházási hiteleket és nem társul a magántőkével az infrastruktúra megújítása, közvetetten az egész nemzetgazdaság rövid és hosszú távú élénkítése érdekében.
A gazdasági növekedés elősegítését, ahogy ezt Amerikában vagy Japánban teszik, úgy Európában szintén a központi bankok feladatává is kellene tenni. A Magyar Nemzeti Bank Növekedési Hitelprogramja erre kiváló példa.

Ennek a programnak sok szakértő inkább a korlátait látja és utal rá, hogy egy olyannyira a külső környezet helyzetétől függő nemzetgazdaság az ilyen szuverén, másoktól független élénkítéssel, „külön bejáratú” pénzlazító politikával csak a jövendő nagy inflációnak és a hazai pénz végzetes legyengítésének ágyaz meg…

Az euróövezethez tartozó nagyobb nemzetgazdaságok, mint amilyen a spanyol, az olasz saját, szuverén belső élénkítési lehetőségei korlátozottak. Ezek a nemzetgazdaságok csak akkor tudnak – remélhetőleg nagyon is erőteljesen – profitálni, ha a nagy egész, az euróövezet központi bankja indít be komoly élénkítési, növekedést serkentő programot. Az EKB-nak negatív tartományba kellene nyomnia a kamatokat, ezzel adva lökést a kereskedelmi bankoknak, hogy aktivizálják magukat végre a kis- és középvállalati szférában, illetve hogy a déli országok gazdaságait bénító túl erős euró végre gyengülhessen, és hogy a folyamat végén eljussunk az átfogó adósságátvállalást, közös adóssággarantálást jelentő eurókötvény kibocsátásáig.
A nem euróövezeti tagok, mint például Magyarország eközben helyesen teszik, ha élni mernek a szabadabb helyzetükből adódó tágabb önálló lehetőségeikkel – ugyanazon cél, a gazdasági növekedés beindítása végett. Viszont – éppenséggel kicsinységük, sebezhetőségük miatt – kétségtelenül nagyon körültekintően kell végigvinniük a „pénzt a növekedésért cserében” hitelezési projektjeiket. Mindenesetre azt mondom: az EKB-nak érdemes tanulmányoznia a magyar jegybank növekedési hitelprogramját és európai szintre emelnie annak egyes elemeit.