Távol Afrikától

Afrikai „kőolajmenekültek” millióinak megjelenését vizionálja az Alapblognak adott interjúban Michael Meier, az ENSZ korábbi főtitkárának tanácsadója, a kenyai Nairobi Egyetem professzora. Helyi tapasztalatai alapján is biztosra veszi, hogy nagyon hamar gazdasági zuhanás és abból következő társadalmi-politikai viharsorozat önti el az afrikai kontinens azon országait, amelyek az olajár boomból korábban sokat profitáltak. Most, az árösszeomlás nyomán azonban maradt az eladósodottság és a korrupció, így a rendkívül sűrűn lakott országokból sok millió fiatal választhatja majd Európát.
Hosszabb távon azonban Meier inkább derűlátó: szerinte Kína nem véletlenül „fogad Afrikára”. A kínaiak kezdenek ugyan kiszállni az afrikai bányászatból, de helyette minden pénzt az infrastruktúra, az autópályák, a csillogó felhőkarcolók, a bevásárlóközpontok és az informatika fejlesztésére fordítanak a fekete kontinensen.

Zentai Péter: Ön Afrikából kongatja a vészharangot az európaiak számára. Lényegében azt mondja, hogy hamarosan csekélységnek fog számítani az Európába frissen bejutott egy-két milliónyi arab és afgán menekült az afrikaiak várható áradatához képest. De hiszen Afrika felívelőben van…
Michael Meyer: A hosszú távú tendencia az afrikai gazdaságok felívelését sejteti, ennek a kontinensnek vitathatatlanul jó az esélye arra, hogy – akár belátható időn belül is – hatalmas feltörekvő gazdasági térségnek könyveljék el a globális befektetők. Itt, Kelet-Afrikában: Kenyában, Ghanában, Tanzániában és Ugandában, Nyugat-Afrikában pedig Angolában és Nigériában relatíve száguldott a gazdaság az elmúlt években. Ha kinézek az irodám ablakán Nairobiban olyan, mintha valahol Délkelet-Ázsiában lennék: felhőkarcoló üvegcsodák, hatsávos autópályák, ultramodern bevásárlóközpontok, éttermek, kávéházak százai, minden kapható, minden világmárka hozzáférhető, jómódú ifjak ezrei méregdrága autókban…

Ugyanezt hallom azoktól, akik a kontinens másik oldalán, Nyugat-Afrikában, Angolában, Nigériában laknak, 7-8 százalékos éves gazdasági növekedést produkálni képes országokból miért menekülnének el fiatal emberek milliói?
Mert most véget ért a boom, mégpedig az olajár összezuhanása miatt. Ezeknek az országoknak csak és kizárólag az adta meg a történelmileg példátlanul hatalmas lökést, hogy nyersanyagbázisuk felértékelődött az utóbbi 10 évben. Afrika legnépesebb országában, Nigériában – amely csakis olajvagyona okán lett a kontinens legerősebb gazdasága – az olajipar alkalmazta közvetve-közvetlenül a foglalkoztatottak 90 százalékát. Ennek a sok tízmilliónyi embernek a fele – a nyersanyagolaj-vagyon drámai és hirtelen leértékelődése nyomán – egyetlen év alatt elveszítette a munkahelyét. De nem az adósságait! Azokat már nem képes visszafizetni. A nyersanyagár-virágzás éveinek erőltetett személyi, családi fogyasztását ugyanúgy hitelek fedezték, mint minden mást Afrikában. Nigéria, Angola, Mozambik és társaik, illetve Egyiptommal az élen Észak-Afrika devizái az olajár összeomlása nyomán le-, adósságaik viszont felértékelődtek. Adósságbomba ketyeg Afrika alatt. Annál is inkább, minthogy ezen országok napi szükségletüknek átlagosan 80-85 százalékát importból fedezik. Nigériánál ez az arány csaknem 90 százalékos.

A friss makroadatok szerint még így is csaknem 3 százalékos – például Nigériában – a gazdasági növekedés…
Ennek a jelentősége körülbelül olyan, mint Magyarországon a mínusz három százaléknak… A szóban forgó afrikai országokban népességrobbanásnak vagyunk tanúi. Kenyában kevesebb, mint ötven év alatt 4 millióról 50 ötven millióra, Etiópiában 8-ról csaknem 90 millióra, Nigériában 17-ről 185 millióra nőtt a lélekszám. Ilyen mértékben mindmáig soha, sehol korábban nem szaporodtak emberek. Nigériában csak tavaly hatszázalékos volt a népszaporulat. Ehhez képest zsugorodott nagy hirtelen három százalék alá a növekedés – hét-nyolc százalékosról.

Az olajár visszakúszhat…
Afrika gazdasági boomja „minden porcikájában” a 80-100-120 dolláros hordónkénti olajárhoz kötődik. Egy ennyire egyoldalúan függő és az élet minden szektorát behálózó korrupción alapuló gazdaságoktól képtelenség feltételezni ütemesebb alkalmazkodást, gazdasági, társadalmi megújulást 40-45 dolláros olajárak mellett. Pláne nem fog menni, ha azon szakértőknek lesz igaza, akik szerint két-három éven belül 25 dollár alá is benéz az olajár.

Elkerülhetetlen az afrikaiak tömeges kivándorlása Európa irányába?
Elkerülhetetlen. Európának a tavalyihoz képest jóval keményebb menekültválság-sorozatra kell felkészülnie – az afrikai oil refugee-k (nyersolaj menekültek) megindulása nyomán.

Ezt társadalmi káosz fogja megelőzni Afrikában?
Azt kell megérteni, hogy az olajárak szélsőséges és gyors változásai mindig történelmet alakítottak. 1980-ban én Texasban éltem meg, amint 10-15 dollárról hónapokon belül 45 dollárig (jelenlegi áron: 140 dollár) drágult a nyersolaj hordónkénti ára. Példátlan gazdasági virágzás és ugyanakkor pazarlás indult be az olajtermelők (arabok és szovjetek) körében, ugyanakkor politikai-gazdasági visszaesésnek voltunk tanúi Európában és Amerika nagy részén. Az akkor hivatalba lépett amerikai elnök, Ronald Reagan a magas olajárak jelentette kihívásra technológiai-gazdasági megújítással és liberalizálással válaszolt. Ennek eredményeként megint visszaestek az olajárak, korábban nem ismert technológiai szakadék alakult ki Amerika és a Szovjetunió között. A nyolcvanas évek végére 9-10 dollárra csökkent az olajár, a Szovjetunió megadni kényszerült magát: Berlinben hagyta leomlani a Falat, a hidegháború pedig befejeződött!

Ön szerint megint történelmet fog írni a nagy olajáresés?
Ennek következménye a szíriai polgárháború, Líbia szétesése és a mindebből fakadó menekültválság első nagy fordulója.
A második fordulót Afrika fogja produkálni – mégpedig rövid távon.
Ezt a következő néhány évet kell tudnia valahogy megúsznia Európának és ezt kell tudniuk vérfürdőktől mentesen túlélniük azoknak, akik itt maradnak Afrikában.
A hosszabb időtávra szóló optimizmus Afrikát illetően azonban mégsem megalapozatlan. Kínát kell csak figyelni! Beruházásaikkal egy pillanatra sem álltak le sem itt Kenyában, Ugandában, Tanzániában, sem pedig Nyugat-Afrikában: Angolában, Nigériában, pláne nem a legkiegyensúlyozottabb országban, Elefántcsontparton. Önmagában véve figyelmet érdemel, hogy míg a kínaiak az elmúlt 10-15 évben csak a bányászatba, az olajiparba fektettek ezen a kontinensen, addig most már szinte kizárólag az autópályák és távközlési hálózatok létesítése, bevásárlóközpontok és felhőkarcoló irodaházak építése érdekli őket.
Kína tehát fogadni mer arra, hogy tíz-húsz éven belül olyasfajta világ és fogyasztás jön létre Afrikában, mint amilyen már hosszú évek óta Ázsiát jellemzi. Hozzáteszem sok évtizedes megfigyelésemet: a kínaiak nagyon ritkán tévednek.