Tényleg másolni fogják másutt is a magyar non-ortodoxiát – véli a francia-amerikai befektetési stratéga

Zentai Péter: A Newsweek magazinban nemrég horrorisztikus képet festett az euró születése körüli és máig is tartó óriási ellentmondásosságról. Elemzéséből azt olvastam ki, hogy elkerülhetetlen az euróövezet összeomlása. Fenntartja a véleményét a legutóbbi fejlemények, a csúcsértekezleten elhatározottak fényében is?

Gilles Bransbourg: Történelmi kontextusba helyeztem az euró születésének ügyét, rámutattam arra, hogy a kilencvenes években a legcsekélyebb mértékben sem érett  még meg az idő arra, hogy egymástól alapvető gazdasági, politikai témákban, államirányítási filozófiában és fejlettségben olyannyira különböző országoknak közös pénzük legyen. Konklúzió: nagyon elsiették a bevezetést, hallatlan kockázatokat vállaltak fel a döntéshozók, a politikusok: hiszen tudták például, hogy az euróövezetbe integrált egyes országok között némely esetben csaknem ötven százalékos volt a differencia a bérköltségekben.
Ugyanakkor nyilván elkerülte az Ön figyelmét, hogy a szóbahozott – két héttel ezelőtt megjelent – cikkemnek a végén éppenséggel leszögezem: minden korábbról származó és máig ható dráma ellenére mégsem elveszett ügy az euróé. Az ugyanis továbbélésre ítéltetett, beleívódott nemcsak az európai, hanem a globális gazdasági-pénzügyi-politikai rendszerekbe, a jelenlegi válság a mérvadó európai államok kormányainak látványos és közös kötelezettségvállalásaival nagyon erősen tompítható.

Z. P. : És a döntéshozók, a mérvadó kormányok mintha megfogadták volna a tanácsát…

G. B. : Mindenesetre azt tették, amit tenniük kellett. Ezért pedig nagy-nagy köszönet jár Németországnak, személy szerint Angela Merkelnek. Németország fogja hozni – többedszerre – a legnagyobb anyagi és részben politikai áldozatot. Cserében az olaszok, a spanyolok, az Övezet többi kormánya folytatja a takarékossági rezsimet. Egyúttal mindannyian együttesen kinyilvánították, hogy rendületlenül menetelnek tovább az európai pénzügyi, gazdasági, politikai föderáció irányába.
A piacok mindebből egy dolgot „vettek le”: történhet bármi, legyen bármennyire mély egy európai válság, az Unió legfontosabb országainak fő döntéshozóin mindig felülkerekedik a józan ész, sose hagyják veszni az eurót. A mindent eldöntő válaszuk most is a legjobb adható válasznak bizonyult: elkötelezték magukat a fiskális szolidaritás, a közös pénzügyi felelősségvállalás mellett. Francia vagyok, de nem tudom kellőképpen hangsúlyozni: le a kalappal a németek előtt.

Z. P. : Ugyan. A németek a legfőbb haszonélvezői voltak és maradnak is az eurórendszernek. Exportvilágbajnokká lettek, mert számukra olcsóságot hozott az euró, miközben a dél-európaiaknak drágaságot. Saját érdekükben teszik, amit tesznek.

G. B. : Ez egy óriási, közkeletű tévedés. Ha csak a tavalyi évet nézzük, a német exportnak mindössze 39 százaléka irányult az eurós országokba. Merje valaki ennek alapján állítani, hogy ez a német kivitel motorja!
A tények a következők: a kilencvenes évek közepe és 2011 között – mindent egybevetve – Németország gazdasági növekedése átlagosan az egyik legalacsonyabbnak bizonyult egész Európában, a svédek, a britek, a hollandok évi átlagban több mint 2 százalékkal tudtak bővülni, az amerikaiak úgyszintén, s még mi, franciák is súroltuk az 2 százalékos átlagot, ezzel szemben Németország évi átlagos növekedése 1,4 százalékos volt. Csupán Japán, Portugália, Olaszország és Görögország teljesítménye volt e tekintetben alacsonyabb szintű. Az elmúlt tizenöt évben a nyugati világban a német nemzetgazdaság az egyik leggyengébben teljesítőnek számít.
Akik ma rosszmájú megjegyzéseket tesznek Németországra, azt állítván, hogy ő a nagy haszonélvező, azt sem veszik figyelembe, hogy a németek relatív gazdasági produkciója az eurózónán belül csupán 2006-tól kezdett javulni, de még az elmúlt öt évben is jobban teljesített a némethez képest a svéd, az osztrák, a finn és az amerikai gazdaság. A németek újkeletű sikerének titka nem más, mint az, hogy míg a többi nyugati ország 2002 és 2008 között fogyasztott és adósságba verte magát, addig Németországot egy – a német újraegyesítés gigantikus költségei okán kitört – válság sújtotta és ezt a német társadalom azzal ellensúlyozta, hogy éveken át felvállalta a többi eurós országénál magasabb munkanélküliséget, az átlagbérek csökkenését, az ellátórendszerek – széles rétegeket hátrányosan érintő – reformját, az általános jólét csökkenését, a munkaerőpiac felszabadítását.

Z. P. : És most mégis neki kell fizetnie a számlát….

G. B. : Elsősorban neki. De cserében keresztül fog menni az Övezet minden országán a német államvezetési, irányítási modell, a föderatív elv és gyakorlat. Hazámban, Franciaországban is elkerülhetetlenné válnak azok a nagy reformok, amelyeken a németek, a svédek, a finnek már túljutottak. A közös pénzügyi felelősségvállalás, a szolidaritás európai fiskális ügyekben – ami a németeket terheli elsősorban – szigorú feltételekhez kötődik. Ez a németek „jutalma”, de ettől függetlenül kétségtelen, hogy önzetlenül vállaltak fel óriási áldozatokat Európa békés jövője érdekében.

Z. P. : New Yorkban és Londonban azonban továbbra is nagy ám a fanyalgás, sem Soros György, sem Paul Krugman nem elégedett igazán, feltételezem ezek alapján, hogy Ön sem meri befektetési célként ajánlani az euróövezetet amerikai klienseinek.

G. B. : A legjobb jel, hogy a pénzügyi véleményvezérek, a közvélekedés szerint a piacokat leginkább befolyásolni képes befektetők nem ítélkeznek egységesen. Nincs egységes piacformáló vélemény az európai helyzetről, és ezt én pozitív indikátornak tartom. Még tavaly ősszel – amikor az általános piaci hangulat a legrosszabbnak bizonyult euróügyben – nos, még akkor sem mutatkoztak az összeomlás jelei a piacokon, az euró nem gyengült be istenigazából. Azért, mert a piaci szereplők nagy része inkább csak beszélt a várható drámáról, de a gyakorlatban bizonyította, hogy nem hisz a negatív szcenárióban. Most aztán még kevésbé, mint az elmúlt hónapokban. Sőt, azt látom, azt tapasztalom, és ez a meggyőződésem, hogy az euró körüli viharok megszűntek.

Z. P. : De nem véglegesen…

G. B. : Valami azt súgja nekem, hogy véglegesen. Az általam ismert befektetők túlnyomó többsége egyszerűen tudomásul vette, hogy nem fog felbomlani az euróövezet. Ha ez eddig nem következett be, akkor már nem is fog. Ez az általános vélemény. Tényként veszi tudomásul szinte már mindenki, hogy az európai döntéshozók lassan ugyan, de biztosan megértették 2008 amerikai tanulságait, nem hagyják, hogy náluk is bekövetkezzen egy Lehman-tragédia, és minden esetleges további válság esetében meg fogják menteni a problémás óriás bankot, a problémás országot.

Z. P. : Ettől még az euró körüli alapproblémák megmaradnak. Azt hurcoljuk tovább, egy nap azonban mégiscsak robbannia kell a most éppen szőnyeg alá söpört problémahalmaznak…

G. B. : Amerika is hordozza évtizedek óta a súlyos adósságproblémáit, amelyek eddig sem robbantak és valószínűleg ezután sem robbannak. Az európai nemzeti adósságproblémákat a nemzeti kormányok sajátságos ügyeskedéseivel és a mentőalapokban felhalmozott pénzekből fogják folyamatosan finanszírozni.
Hozzáteszem: ebből persze nem származik gazdasági növekedés, a most kötött európai növekedési paktum a maga százhúsz milliárd eurójával, enyhén szólva csepp a tengerben, valójában egyfajta trükközés.
Abban mélyen egyetértek Soros vagy Krugman urakkal, hogy jó eredményt nem szülhet, ha Európa-szerte mindenütt egyidejűleg deflációt produkálnak, visszafogják a gazdasági növekedést az adósságleépítések, a takarékosság, a megszorítások oltárán. Szerintem is óriási pénzeket kellene befecskendezni a gazdaságokba. Ám mivel Berlin az inflációval kapcsolatban a lehető legszigorúbb és az inflációellenes politika követéséhez köti nagyvonalúságát a dél-európai bankok és kormányok megmentéséért cserébe, a nemzeti kormányok agyon fogják adóztatni a cégeket és a polgárokat.
Európa legsúlyosabb valós társadalmi-politikai problémája nem más, mint az elöregedés, az, hogy kialakulóban van a korosztályok konfliktusa. Egyelőre alapvetően a fiatalabb, a munkaképes korosztályok viszik el a balhét. Ugyanakkor – legalábbis Nyugat-Európában – a legnagyobb megtakarítások az idősek, a nyugdíjasok kezében vannak. A nagy európai befektetési alapok legfőbb, a legmeghatározóbb ügyfelei nyugdíjasok illetőleg nyugdíj-megtakarításokat kezelő intézmények. Az államok, a kormányok konfiskálni kezdik ezeket a pénzeket. Lefoglalják őket részben, vagy egészben.

Z. P. : Nálunk a magán nyugdíjkasszákat gyakorlatilag már államosították.

G. B. : Ezt fogják követni más kormányok is. Ha nem is államosítással, de nyugdíj-megtakarítások, illetőleg a nyugdíjak egyre keményebb megadóztatásával. Az adóztatás nem más, mint konfiskálás, az állam ráteszi a kezét a magánvagyonok egy részére. Állami lefoglalás. Ez történik majd lassan mindenütt. Persze nevén sehol sem nevezik a gyermeket, de a gyakorlatban Európa-szerte ezt fogják csinálni, mert nincs más választása az államnak a fogyatkozó és elöregedő társadalomban.

Z. P. : Nálunk már nagyüzemben zajlik az adóztatatás, amit egyébként hivatalosan non-orthodox gazdasági-pénzügyi politikának neveznek.

G. B. : Mondom, szerintem ez a non-orthodoxia válik majd normálissá mindenütt és attól kezdve ez számít majd ortodoxnak. A következő években az európai államok, kormányok – jobb híján, saját túlélésük érdekében – mindent elkövetnek majd, hogy a polgárok ne adósodhassanak el, de ne is gyarapodhassanak. A megtakarítások nem fognak semmit sem hozni a konyhára, ugyanakkor sarcolva lesz mindenki: remélhetőleg azonban a gazdagok, tehetősek jobban, a szerény jövedelműek kevésbé.

Z. P. : Azt kérdezem Öntől, mint az Amerikai Numizmatikai Társaság főkurátorától, műalkotások értékelésével foglalkozó szakembertől, pénzügyi intézmények és módosabb magánbefektetők tanácsadójától: vajon nem éppenséggel a művészet vagy az arany, az ezüst, az érmék világában kell a jelenlegi időkben fektetni a pénzt? Vagy tán a dollárba? Mit ajánl ügyfeleinek?

G. B. : Azt, hogy életveszélyes mind a művészeti, mind az arany illetőleg az érmék piaca. Soha annyira nem koncentrálódott a pénzek túlnyomó része oly csekély kör kezében, mint manapság. A mai gazdagok minden idők leggazdagabbjai, öncélú befektetőkként már nem tudnak mit kezdeni szabad pénzeikkel, úgyhogy a megérdemeltnél messze magasabbra srófálták az árakat a műtárgyak, a kortárs és történelmi műalkotások piacán. Példátlan infláció ment végbe ezen a területen. Meggyőződésem, hogy kis-és közepes befektetőként ezt a területet messze el kell kerülni. A kormányok az érmékből új bevételi forrásokat akarnak majd csinálni, e téren is igyekeznek megcsapolni a polgárokat. Azt mondom, hogy mind az ezüst, mind az arany kezd roppant veszélyessé válni azok számára, akik az elmúlt egy évben szálltak fel erre a vonatra. Az arany életveszélyes szerintem, pillanatok alatt le tud menni az unciánkénti ár 1200 dollárra, miközben világszerte milliónyi kisbefektető 1600 dolláron szállt be…

Z. P. : Akkor hát mit tanácsol?

G. B. : A gazdaságtörténész szól most belőlem: tudjuk, hogy az állam sosem veszít. A kisember, a kisbefektető akkor jár a legjobban, ha nem nagy, a sztárbefektetők eleve manipuláltan, megkésetten, öncélokat szolgálóan előadott javaslataira figyel, hanem mindig az „állam kezét figyeli”. Azt, hogy az állam hova teszi a pénzt. Most előállt Európában az a helyzet, hogy az állam, mindenekelőtt a német állam közvetve-közvetlenül dél-európai kötvényeket és banki kötvényeket vásárol. Ezt kell csinálni hát az egyszerű halandónak is. Azt hiszem, hogy spanyol, francia, görög, portugál, a perifériális, akár magyar banki kötvényekbe érdemes fektetni a pénzt, továbbá – bár nem értek igazán az ingatlanokhoz – a franciaországi árak tizedébe kerülő görög ingatlanokba. Mindenbe, ami a válság okán az utóbbi időben feltűnően leértékelődött.

Z. P. : Ön szerint az euró leértékelődik-e a dollárhoz képest?

G. B. : Szerintem nem. Legalábbis számottevően nem fog. Valójában az Egyesült Államok és Európa között a felszín alatt hosszú évek óta folyik egy deviza-háború és e tekintetben az amerikaiak szokták a csatákat megnyerni. Megfigyelhettük elégszer, hogy ahányszor csak komolyabban megerősödik a dollár, amerikai részről menetrendszerűen előállnak olyan jegybanki, politikusi nyilatkozatokkal, gazdasági-pénzügyi jelentésekkel, amelyekkel – szerintem direkt – gyengítik a zöldhasút. Hogy az euróválság legsúlyosabbnak tartott heteiben sem tudott a dollár 1.20 alá erősödni, számomra rendkívül sokatmondó. Ez a határszint, ez az ellenállási szint szerintem fennmarad – a következő egy évben mindenképpen.