The French Patient

Az alábbi interjúban egy tekintélyes és vezető francia makrogazdasági elemző cáfolja, hogy „itt és most” Európa talán legsúlyosabb betege hazája, Franciaország lenne. Michel Martinez, a Societe Generale vezető közgazdásza ugyanakkor mégsem utasítja vissza teljesen az Economist – a világ talán legbefolyásosabb hetilapja – nemzetközi szenzációt keltő cikkösszeállítását, amely alapos részletességgel mutatja be a francia gazdaságot, melyet Európa súlyos „beteg embereként” idejétmúltnak, rugalmatlannak talál, centralizált kormányzati struktúráját pedig olyan tehernek, amely az egyik legsúlyosabb akadályát képezi az európai politikai egységesedésnek, konkrétan pedig az euróövezet mindenáron történő megmentésének. Az alapblog.hu francia interjúalanya tehát nem ismeri el ugyan, hogy Franciaországot akut veszély fenyegeti, de a politikai unió megvalósulása érdekében ő is elengedhetetlennek véli az Economist által sürgetett drasztikus kiadáscsökkentéseket, a nyugdíjkorhatár nyugat-európai szintre emelését és végül, de nem utolsósorban a munkaerőpiac ugyanolyan reformját, mint amit a németek elvártak (és meg is kaptak) Itáliától, Spanyolországtól és Görögországtól. Ha ezeket a reformokat a francia elnök elodázná, akkor Franciaország iszonyú, egész Európát sújtó válságba zuhan – mondja Michel Martinez.

Zentai Péter: Ketyeg a bomba az Ön hazája alatt – ezt írja az Economist rendkívüli visszhangot kiváltó címlapsztorija és – higgye el nekem – ezt hallom komoly német politikusoktól és közgazdászoktól is, igaz roppant udvarias formába csomagolva és inkább csak háttérbeszélgetéseken. Mit szól ehhez?Michel Martinez: Nekem más a véleményem. Időzített bombáról beszélni, vagy arról írni, hogy súlyos krízis fenyegeti Franciaországot, szerintem felelőtlenség, mert ezek a megállapítások – legalábbis rövid távra vonatkoztatva – teljesen alaptalanok. Ha Maga az Economistot idézte, akkor én a Financial Timest fogom, amelyben a tekintélyes (történetesen német) elemző, Wolfgang Münchau nagyon helyesen arra mutatott rá, hogy Európát kétségtelenül megannyi baj gyötri, de ezek között egyelőre a legkevésbé sem kell számon tartani Franciaország problémáit. A dél-európai országok bármelyike súlyosabb helyzetben van, mint Franciaország.

Az államháztartásuk hiánya tartósan a GDP 90 százalékát teszi ki. Ez nem légből kapott híresztelés, ez ténykérdés. A Moody’s már le is minősítette Franciaországot, amely a nyugat-európai országok versenyképességi sorrendjében egyre lejjebb csúszik. Egyre hiteltelenebbé válik a Franciaországról szóló hivatalos imázs, miszerint az Ön hazája és Németország Európa két erős és vezető állama…
Mindez igaz is, meg nem is. Mert – tegyük kezünket a szívünkre – Franciaország leminősítése nem arról szól, amiről Spanyolországé, vagy pláne Görögországé. Franciaország továbbra is – még a Moody’s szerint is – a világ egyik legjobb adósa. Franciaország versenyképessége viszonylagosan romlik, de még mindig egy sor ágazatban export nagyhatalom.
Mindazonáltal aláírom, hogy a hazámat jellemző gazdasági trendek – hosszabb távra szólóan – aggodalomra adnak okot!
Az Economistnak éppúgy, mint minden kül-, és belföldi bírálónak igaza van, amennyiben nem úszhatjuk meg a következő tíz évet nagyon komoly, átfogó reformok nélkül. A túlzottan drámai megközelítés azonban félrevezető! Franciaország itt és most nem szenved akut betegségben.

Egy interjúalanyom, egy tapasztalt német politikus, Kurt Biedenkopf hónapokkal ezelőtt figyelmeztetett arra az ellentmondásra, ami a német és a francia államigazgatási felfogás között húzódik meg. Nagyon diplomatikusan – Franciaországot meg nem sértve – fejtette ki, hogy bizony a franciák viszonylagos versenylemaradásában közrejátszik az ország centralizáltsága, az államnak – a skandinávokhoz, németekhez, hollandokhoz – viszonyított rendkívüli szerepe a gazdaságban. Szóval Ön szerint nem kellene visszahúzódnia végre a francia államnak a piacgazdaságból?
Az itt a lényeg, hogy nálunk a központi államhatalomtól hagyományosan túlzottan nagy szerepet vár a közvélemény és eszerint gyakorolja is a hatalmat az államapparátus. Skandináviában, bizonyos tekintetben Németországban is, fontos gazdasági szereplő az állam, de ott nem központosított államról, központosított kormányzati irányításról, hanem föderatív struktúrák rugalmas működéséről van szó.
Eme differenciáktól függetlenül a francia törvényhozásban mindenképpen végig kell futtatni nagy jelentőségű reformokat, amelyek nélkül országunk tényleg súlyos krízisbe fog zuhanni. Nem holnap, nem holnapután, de néhány év múlva bizonyosan.

1.    Az adósságszintet komoly kiadáscsökkentésekkel erőteljesen lejjebb kell szorítani.

2.    Át kell alakítani a jóléti rendszereket.

3.    Ezt a jólétet a gazdaság versenyképességének fokozásával lehet csak fenntartani, ehhez azonban áldozatokat kell hozni. Mindenekelőtt a nyugdíjszisztémát és a munkaerőpiacot kell sokkalta rugalmasabbá átalakítani.

A helyzet az, hogy míg Németország korábban, Olaszország, különösen pedig Spanyolország mostanában impozáns változtatásokat tudott végrehajtani ezeken a területeken pár hónap leforgása alatt, addig az én hazám e tekintetben nem csinált jószerével semmit.

Pedig ha nem cselekednek sürgősen, akkor veszélybe sodródik az Európai Unió hosszú távú stratégiája, tudniillik a politikai egységesedés.
Egészen pontosan erről van szó. Ha valami miatt elfogadható számomra, hogy nyomás alá került Franciaország, az éppenséggel a dolgok politikai összefüggése. Az Európai Unió mérvadó, vezető gondolkodói, Barroso, Juncker és társai két levélbe foglalták mindazt, amit egyébként a német politikai elit is vár Európa jövőjétől. Első lépésben jöjjön létre bankunió, második lépésben fiskális, harmadikban gazdasági, negyedikben politikai unió. Ezen lépések abszolút egymásra épülnek, egyik sem kihagyható. Mármost elképzelhetetlen – akárcsak a banki és a fiskális unió megvalósulása is – egyrészt Franciaország részvétele nélkül, másrészt, ha Franciaország GDP-hez viszonyított adósságszintje jelentősen különbözik Németországétól és a többi lényegi euróövezetbeli államétól.

Az is nyilvánvaló, hogy az uniós fejlődés nem úszható meg közös kötvényszisztéma megvalósulása nélkül. Ugyanakkor ahányszor csak Németországba látogatok, az ottani ügyfeleim szüntelenül feszegetik azt a kérdést, hogy „miért osztozzanak a német polgárok a francia adósságokon, ha egyszer ez az adósságprobléma a nyugdíjrendszerben lévő differenciából is fakad”. Egy német ugyebár hamarosan nem mehet nyugdíjba 67 éves kora előtt, míg egy francia (egyelőre) bizonyos lehet benne, hogy 60-62 évesen visszavonul. Az is nagyon legitim kérdés egy német, egy holland, vagy egy finn polgár részéről, hogy – ellentétben vele – miért érezheti magát teljes biztonságban egy francia gyári, vagy hivatali alkalmazott, hiszen tulajdonképpen nem rúghatják ki állásából, vagy ha mégis, akkor esetleges elbocsátását követően, akár öt évvel később is perelheti volt munkaadóját…

Olaszországban, Spanyolországban egészen az elmúlt hónapokig a franciához hasonlóan állt a helyzet, de ezek az országok rászánták magukat a gyors, határozott, kemény munkaerőpiaci és nyugdíjreformokra. E tekintetben Franciaország nem látott hozzá házi feladatához és ezzel tényleg veszélyezteti az „európai ház” megépülését.

Ön szerint honfitársai mit fognak szólni, ha a kormány, az elnökkel az élen, nekilát ezeknek a reformoknak? Pont az a szocialista párti Francois Hollande elnök fog megszorító intézkedéseket beterjeszteni, akit eme kemény lépések elkerülésének reményében választottak elnökükké a franciák, a megszorításokra készülő Sarkozy ellenében? Franciaország népe beletörődne mindebbe?
Nem. Legalábbis nem hiszem. Lesznek nagy sztrájkok, tüntetések, társadalmi feszültségek, a szakszervezetek az utcákra szólítják majd a tömegeket. Ez elkerülhetetlen, minden egyes korábbi reform esetén is így történt. Csakhogy ne feledje: a franciaországi politikai rendszer roppant stabil! Egyfajta “monarchia” a mienk. Az elnök hatalma és mozgástere – más európai országokhoz képest – egészen kiemelkedő és a nép által elismert, továbbá Hollande olyan kivételes helyzetben elnököl, amikor a parlamentben és a szenátusban is kényelmes többséget élveznek a szocialisták. Az ő kezükben van a központi és a regionális politikai hatalom. Ilyen legitim, a nép által nem megkérdőjelezett helyzetben a politikai döntéshozók végig tudnak vinni mindent, ami feltétlenül szükséges. Népszerűségük azonban kétségtelenül tovább fog zuhanni. Ám Franciaországban nincs és nem is várható politikai válság. Ez az egyik fő oka annak, amiért vissza lehet utasítani az Economist vezércikkeinek üzenetét, hogy „Franciaország egy időzített bomba”.

Mit és milyen sorrendben kell megvalósítania a következő hónapokban, egy-két évben a francia politikai elitnek?
A költségvetési hiányt kegyetlenül le kell szorítani, amit várhatóan meg is tesz. Azután a versenyképesség javítása érdekében rugalmassá teszi a munkaerőpiacot, megemeli a nyugdíjkorhatárt a németországi, olaszországi, spanyolországi szintre, modern képzési, átképzési szisztémát életre hívni, megkönnyítendő a fiatalok rugalmas körülmények között történő munkába állítását. (Franciaországban minden negyedik huszonöt évnél fiatalabb ember munkanélküli.)

Van még két kérdésem. Vajon a franciáknak mekkora hányada szavazna egy – a nemzetállamok jelentőségét eltörpítő – politikai unióra? Illetőleg elképzelhető-e, hogy Franciaországban átértékelik az állam dirigáló szerepét, hogy megszűnik ez a mindenekfelett uralkodó központi államhatalom és az a német mintát követve alakul át?
Magát Franciaországot, annak lényegét, képtelenség megváltoztatni. Az államközpontúság több száz éves modell ebben az országban – és alapvetően sohasem mondott csődöt. Ezzel egyetemben, ezt tudomásul véve kell végigcsinálni rendkívüli reformokat.
Kétlem továbbá, hogy a franciák többsége támogatná az Európai Unió politikai egységgé alakulását. Viszont ugyancsak kétlem, hogy megkérdezik majd erről a franciák millióinak véleményét. Az Unió fejlődésére vonatkozó távlati stratégiát ugyanakkor egyformán helyesli ma már a konzervatív ellenzék és a szocialista elnök, illetőleg a szocialista párt. Mivel a politikai rendszer és a parlament stabil, az Unió további egységesedésére vonatkozó elképzelések – véleményem szerint – anélkül fognak keresztülmenni és megvalósulni, hogy erről Franciaországban népszavazást tartanának.