Neil-Johnson
okt.
30
2014

Tőkepiacok – Vihar előtti csend

A Miami Egyetem fizikusokból, természettudósokból, informatikusokból és pszichológusokból álló tudóscsoportja olyan modellt dolgozott ki, amelynek alapján hitelesen prognosztizálhatók a valószínűsíthető komolyabb tőkepiaci elmozdulások, a ritkán előforduló igazi tőzsde krachokat is beleértve. A modellező tudóscsoport vezetője, Dr. Neil Johnson, a Miami Egyetem fizika tanszékének vezetője, volt oxfordi professzor, akinek számos publikációját idézte a Wall Street Journal. Olyan helyzet érzékelhető most – legalábbis a modellszámítás alapján –, mint amilyen nagy piaci rengések közvetlen formai előzménye szokott lenni.

Az egymástól eltérő tudományágakra szakosodott kutatók egy csapatba tömörülve visszamenőlegesen nagyszámú válságszituációt és egyéb nagyobb piaci változást „profilíroztak” úgy – fizikai, matematikai, politikai, pszichológiai vizsgálatok mentén –, hogy modelljük alapján pontosabban „belőhetőek” a várt és váratlan külső körülményekre adott emberi, illetve gépi (robot) reakciók és azok erősen valószínűsíthető következményei.


Zentai Péter: A kutatócsoportja által felépített modell alapján már nagyon jól megismerhető a tőkepiacok természete, az, hogy a sok százmillió piaci szereplő adott idősávon belül nagy valószínűséggel miként viselkedik a rá váró legkülönbözőbb „élethelyzetekben”. Ennélfogva meglehetősen pontossá válhatnak a rendkívüli krízisek bekövetkeztére vonatkozó előrejelzések… A jelenlegi globális piaci helyzetre vonatkoztatva üzen-e valami lényegeset a modelljük?

Neil Johnson: Leegyszerűsítetten fogalmazva: azt üzeni, hogy nagy valószínűséggel a vihar előtti csend állapotában vagyunk.
Paradox módon az a fő fejlemény, hogy nincs fejlemény – fundamentális értelemben!
Legalábbis hónapok óta ez jellemzi a tőkepiacokat. Szokatlanul hosszúra nyúlt az alacsony volatilitás időszaka, amely tulajdonképpen még mindig tart. Ugyanakkor szépen szaporodnak felettünk a viharfelhők: gondoljunk például a két-három héttel ezelőtt történt meredek árfolyamesésre! Azt is figyelembe véve a jelenlegi helyzet fő jellegzetessége, hogy a legkülönbözőbb természetű, a piacokra nézve tulajdonképpen kis vagy csak lokális jelentőséggel bíró hírek (politikai, természeti, egészségügyi fejlemények), vagy akár megalapozatlan pletykák is képesek – nem tartósan, de pregnánsan – hirtelen irányokat szabni részvényárfolyamokban, a deviza- és nyersanyagpiacokon. Elegendőnek bizonyult például a hirtelen árfolyamzuhanáshoz Európában(!) az a hír, hogy egy amerikai orvosnak Ebola-gyanús tünetei voltak, miközben a New York-i földalattin utazgatott.

 

Ennek a konkrét példának és mindazon megfigyeléseknek a megértésére törekvés, amelyek szerint pletykák, lényegtelen hírek is ide-oda rángathatják az árakat, vajon miért igényel természettudományi megfigyelést? Ez pszichológia. Ön viszont fizikus, csapata is tele van matematikusokkal, fizikusokkal és természettudósokkal.

Alapvetően abban különbözik ez a modell a korábban létrehozott „piacfigyelő” modellektől, hogy egyszerre több tudományág eredményeit integrálja. 2006 óta figyeljük a jelentős piaci elmozdulásokat – nem csak fizikusaink, matematikusaink, hanem informatikusaink, gazdaság- és tőzsdetörténészeink, befektetőink és pszichológusaink által is. Több száz viszonylagos vagy kiemelkedő mozgásnak, köztük a nagy hitelválság kitörésének és lecsengésének rajzoltuk meg aprólékosan a „profilját”: a mögöttes, az azt alakító emberi viselkedéseket, továbbá az időközben óriási jelentőségűvé vált gépi (robot) viselkedést és a társadalmi, politikai-, gazdasági- és pénzügyi körülményeket is modelleztük.
Az utóbbi nyolc évben többször megéltünk és fel is dolgoztunk olyan helyzeteket, amelyek a jelenlegihez hasonlítanak: amikor – akárcsak jelenleg – tartósan alacsony a volatilitás, az emberi piaci szereplők útkeresésben, az ultragyors, a másodperc tört része alatt reagáló kereskedő robotok pedig egyre aktívabb mozgásban vannak. Mind minimálisabb haszonszerzés céljából egyre sűrűbben ugrálnak be a piacra és ugrálnak ki onnan.
Ilyen szituációk előzték meg – minden általunk vizsgált esetben – a nagyobb viharokat, például az óriásválságot 2007 és 2009 között.
A modellünk „üzenete” szerint a nagy volatilitás mindig olyankor jellemzi a piacokat, amikor azok szereplői valós, gazdasági és pénzügyi fundamentumokba kapaszkodnak elsősorban.
A csupán hírekre reagáló, sokszor puszta szóbeszédek, de semmiképpen sem gazdasági támpontok uralta időszakokra viszont mindig az alacsonyabb volatilitás a jellemző.A szereplők ilyenkor csak vergődnek a hírek vagy mendemondák uszályában.
Egy ilyen periódusnak (mint amilyen a jelenlegi is) jellemzően olyan történések, hírek vetnek véget, s indítanak be masszív fordulatot, amelyeknek előzőleg nem tulajdonítottunk nagy fontosságot, amelyeket esetleg számba sem vettünk, vagy be sem tervezhettünk, mint lehetőséget.
Például repülőre ülünk és még felszállás előtt szilárdan elhatározzuk, hogy a következő órában aludni fogunk vagy filmet nézünk, vagy megírjuk számítógépünkön a másnapra tervezett előadásunk szövegét, tehát, hogy minden értelemben célirányos lesz az utunk.
Csakhogy hátunk mögött felsír egy kisbaba. Először feltételezzük: „majd abbahagyja”, de pár perc elteltével motoszkálni kezd bennünk: „és mi lesz, ha nem hagyja abba?”. A kisbaba végül az egész repülés alatt keservesen ordított: sem aludni, sem dolgozni, sem filmet nézni nem tudtunk. Egy előre be nem kalkulált mellékesnek tetsző körülmény (a baba sírása) borította az összes fejünkbe vett tervünket.
Visszatérve a jelenlegi piaci helyzethez: ennek elhúzódása folyamatosan növeli a nagy változások valószínűségét. A befektetői stratégiák és viselkedések egyre inkább uniformizálódnak, mivel ebben a helyzetben senki sem tud valami nagy célt kitűzni a közeljövőre nézve, szinte az összes szereplő egyidejűleg birkaként követ mintákat, másolja a többieket. Mindeközben azonban egyre idegesebben szeretne – lassan mindenki – magasabb hozamokat elérni a jellegzetesen hozamszegény környezetben. Ennélfogva egyre többen kezdenek autonóm módon cselekedni, vagyis kiszámíthatatlanul. Ugyanis csábítást éreznek és a (hozam)vadászösztön felülkerekedése együtt jár azzal, hogy mind többen kezdik magukat okosabbnak érezni az átlagos szereplőknél. Kezdik megengedni maguknak, hogy az átlagosnál nagyobb haszon szerzése érdekében kilépjenek a fair játék keretei közül, azaz túl akarnak járni a többiek eszén.
Csakhogy nincs az a viselkedési, kereskedési minta, ami ha egyszer valakinél bevált – ne igyekeznének mind többen utánozni egy ilyesfajta időszakban.

Ami a gép fedélzetén felsíró kisbaba által kiváltott effektust illeti –ez a szituáció akár a politikai életre is illik. Keményen beágyazottnak tetsző arab rezsimek dőltek meg szerte a Közel-Keleten annak közvetett folyományaként, hogy diákok Tunéziában tüntetni kezdtek… pedig a követeléseik egyáltalán nem voltak világmegváltó szándékúak.

Sőt, annál is nagyobb, igazi világpolitikai jelentőségű eltolódást váltott ki – áttételeken keresztül –, hogy Kijev központjában spontánul, majd egyre szisztematikusabban demonstrációk alakultak ki az éppen regnáló államfő bizonyos lépései ellen. Történelmi minták tucatjaival támasztható alá, hogy egy-egy országnak akár az egész belső rendjét is felforgathatják, kormányokat buktathatnak meg – eredendően csekély jelentőségűnek tetsző ügy miatt generálódó, egyébként eleve kicsinek induló – utcai tiltakozások.
Vagy hogy háborúk is kitörhetnek kis jelentőségűnek tűnő, párbeszéddel simán megoldható viták miatt is.

 

Az eredményre vezető dialógus azonban nemcsak hogy csupán két meghatározó „játékost” feltételez, de azt is, hogy a két fél nagyjából egyenrangú legyen. A Szovjetunió és az Egyesült Államok által uralt világban a nagy háború kitörését az erőegyensúly létezése akadályozta meg.

Egyensúlyi állapotot valóban csak két főszereplő képes tartósan kialakítani. Ez az a világ azonban, ami – az információs és más technológiák felgyorsulása és bárki által hasznosítható fejlődése miatt – nem térhet többé vissza. Éppen ellenkezőleg, félelmetesen szaporodik a meghatározó szereplők száma. Olyanok kerülnek, kerülhetnek egészen hirtelen előtérbe, akiknek nemhogy „nem osztottak korábban szerepet”, hanem egyszerűen nem is léteztek még „tegnap”. Ilyen például az IÁ (Iszlám Állam). Az Európai Unión belül a tagállamok számának gyarapodása gyengíti a korábban abszolút meghatározó szereplők pozícióit, a kisebb tagok esetleges „lázadása” – például valamelyikük főszereplővé válása nyomán – beláthatatlan következményeket hordoz.

 

Mindez pláne igaz a tőkepiacokra – feltételezem. És azt is, hogy a nagy és kis szereplők meghatározó többsége úgy akar eljutni a céljához, ahogy a világpolitikában vagy a közlekedésben az autósok túlnyomó többsége – vérveszteség nélkül. Nem érdeke senkinek sem a háború, mert abba bele lehet halni, mert óriási áldozatokat kíván.

Mégis rengeteg a karambol. Mégis kitörnek a háborúk. Mégis bekövetkeznek a piaci drámák. S minél többen törnek ugyanazon cél felé, például hogy mind nagyobb haszonnal zárják a tőzsdenapot, a tőzsdeévet, annál többen szenvednek veszteséget. Ezt modellezzük folyamatosan és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a piaci szereplők alapvetően önmagukat ismétlik. Pontosabban: néhány sablon mentén cselekednek adott kihívásokra válaszul. A lényegi piaci változásokat elősegítő kihívások, az „adott helyzetek” száma ugyancsak belőhető. A történeti, a fizikai, a matematikai, a pszichológiai alapú minták integrálta modell kezd egészen jó válaszokat adni várható krízisek prognosztizálásánál.

 

Ezt végképp nem értem. Ha igaz, hogy az amerikai piacokon nyolcvanszázaléknyi az ügyletek lebonyolításában, végrehajtásában az intelligens, ultragyors robotok részesedése, s Európában is több, mint negyvenszázalékos ez az arány, akkor minden történeti, pszichológiai alapon végzett modellezés értelmét kell, hogy veszítse.

A mi modellszámításunkban ezért integrálódnak mind az emberi viselkedések, mind pedig a robotviselkedések terén folyamatosan végzett megfigyelési eredmények. Mára bátran kijelenthetjük, hogy a tőkepiacokon, főként a devizakereskedelemben, az arbitrázs műveletek terén, s egyre nagyobb részben minden egyéb szegmensben is globális háború zajlik egymással – sebességben, a végzett műveletek mennyiségének nagyságában – konkuráló kereskedő robotok, az azokba táplált programok között. Az elmúlt nyolc évben csaknem húszezer olyan nagyfokú árkilengést dokumentáltunk és dolgoztunk fel, amelynek bekövetkezte egyenes összefüggésben volt a piacok egy részén elhatalmasodó roboturalmi helyzetnek.
És bár távol áll tőlem, hogy kijelentsem, az ultragyorsasággal, algoritmikus alapon ténykedő robotok alapvetően hozzájárultak a nagy pénzügyi-, hitelválság kialakulásához, de egy ahhoz kapcsolódó megfigyelésünk tudományosan bizonyítottnak tekinthető. A modellezésünk kezdetekor, már 2006-ban megállapíthattuk, hogy a robotok folyamatosan bonyolítanak le eladásokat egyetlen jól körülhatárolható szektorban, az ahhoz tartozó cégek, vállalatok részvényárait nyomják le – mégpedig fokozódó ütemben. Az e részvényekből való kiszállások száma messze meghaladta a beszállásokét, a végén nem is szálltak be, csak eladtak. A pénzügyi szektortól szabadultak meg, olyan cégeket vettek egyébként célba, mint a Lehman Brothers vagy a J.P Morgan és az AIG. A robotok tevékenysége hozzájárult a szektor rendkívüli áreséséhez.

 

Mi ebből a tanulság?

Az, hogy a robotok – legalábbis műveleti szinten ezt bizonyították – idejekorán felismerték a pénzügyi cégek rendkívüli anomáliáit, amelyekre az ember, az értékpapír-kereskedő csak megkésve eszmélt rá. A robotok azonban mégiscsak emberek által kifejlesztett programok alapján tevékenykednek, e létező és kiszámíthatóan létrejövő programok valós és várható viselkedésén – mindent egybevetve – könnyebben kiigazodunk, mint az emberén. Mondhatjuk azt is, hogy a robotok tulajdonképpen kiszámítható „lények”, kiszámíthatóbbak, mint az emberek.
Nagyjából arról lehet szó, hogy minél nagyobb teret nyer a tőzsdei kereskedelemben a robottechnológia, annál eredményesebben támaszkodhatunk a mi modellünkre, annak „üzeneteire” – például nagy tőzsdeesések prognosztizálásánál.
Az is igaz viszont, hogy az algoritmusok csak egészen rövid távra cselekednek, amelyek elméletileg – sőt egyszer már a gyakorlatban is tapasztaltuk, amikor négy évvel ezelőtt a New York-i tőzsde percek alatt valós fundamentális okok nélkül, 10 százalékot esett – elképesztő gyorsasággal eladási (vagy vételi) pánikot generálhatnak, akár tőzsdekrachhoz is hozzájárulhatnak.