41197237 - rear view of young businessman standing on the road while looking at question sign

Tovább egyenesen felfelé vagy realizálni a profitot?

Ha megkérdeznénk a befektető ügyfelekkel találkozó szakembereket, hogy mit tapasztaltak ügyfeleik körében, mi okozza számukra a legnagyobb bosszúságot, valószínűleg azt válaszolnák, hogy a befektetők számára fájdalmas, nagy bosszúságot okozó piaci mozgások között dobogós helyen van az a jelenség, amikor például egy eszköz ára úgy emelkedik, hogy az már nincs a befektető birtokában, mivel korábban eladta. (Még akkor is így van ez, ha egyébként szép nyereséget sikerült realizálni az adott eszközön.)

Aki az elmúlt években befektetőként (vételi pozícióval nyitva) jelen volt szinte bármelyik piacon, annak időről időre komoly fejtörést okozott, hogy vajon realizálja-e a áremelkedésből származó profitot vagy sem. Tudom persze, hogy ez kellemes feladatnak látszik, a sokat tapasztalt befektetők számára azonban a velük múltban megtörtént események miatt ez nem olyan kellemes, mivel ők már átélték a fent leírt frusztrációt nem is egyszer.

A cél természetesen az lenne, hogy „valahol” a hosszú távú csúcs közelében zárjunk vételi pozíciót, de napjainkban nem lehet könnyen azonosítani a „hosszú távú csúcs közelségét”, mivel minden várakozást és előrejelzést újból és újból meghaladnak az árfolyamok. Meddig fog még innen emelkedni az S&P, az Apple, a Google, a Bitcoin, az OTP, a DAX vagy a pesti ingatlanár (és még sorolhatnám)?
Amit (árfolyam) eddig elképzelhetetlennek tartottunk, az nemhogy megtörtént, hanem még rá is „duplázott”.

Aki az utóbbi években „óvatlanul” eladott, az lefagyva figyelhette, hogyan száguldanak tovább az árfolyamok immár nélküle. (Newton is verte a fejét a falba, amikor több száz évvel ezelőtt kiszállt a bikapiac első harmadában, hogy aztán (elveszítve józanságát és hidegvérét) visszaszálljon a csúcs közelében és nagy pozíciókkal a kezében élje át a visszaesést. Az elkeseredettségét megörökítő híres mondása így hangzik: „Ki tudom számítani az égitestek mozgását, de az emberi őrültséget nem”.)

Vannak, akik még nem „mernek” eladni, mert hiába van szép (de még fiktív) nyereségük, a múltbeli tapasztalatok visszatartják őket az eladástól, illetve a másik probléma az, hogy ha a befektetőknek sikerül szép nyereséggel zárni is a pozíciót, kérdéses, hogy mibe fektessék a felszabadult tőkét, hiszen ha felszabadult pénzükkel nem vállalnak újból kockázatot, akkor „kockázatmentes” eszközben hozamra nem nagyon számíthatnak, ami nem túl nagy baj, ha az eladás után gyorsan jön a visszaesés (beszállási pontokat kínálva), de ha befektetésük még évekig parkol hozam nélkül miközben szárnyal a piac, azt nagyon károsnak érezhetik és könnyen elveszíthetik az így keletkezett nyomás alatt lélekjelenlétüket és hidegvérüket.

Ha tehát a piac az utóbbi években tapasztalt ütemben megy tovább felfelé nélkülünk, elmaradt hozamunk (amit veszteségnek élünk meg) óriási lesz, amit várhatóan komoly fájdalomként élünk meg. A „civilek” ezt valószínűleg azért nem értik, mert ők nem részesei annak a versenyhelyzetnek, melyet a befektetők a piacon átélnek: befektetői tevékenységünk értékelésének kulcsa az, hogy önkényesen választott (az értékeléshez használt) viszonyítási pontunk az adott eszköz árfolyama még akkor is, amikor ténylegesen már nem rendelkezünk pozícióval az adott eszköz piacán. (Egy vérbeli befektető szerint persze mindenki rendelkezik pozíciókkal, „civil” például az, aki befektetés híján „cash” pozícióval rendelkezik…)

Ez a folyamat azért történhet így, mert felszabadult pénztőkénk (mint „a” bármire elcserélhető eszköz) értékét bármire elcserélhetőségéből fakadóan tetszőlegesen viszonyíthatjuk bármihez, de ezt nagyobb eséllyel végezzük olyan eszköz viszonylatában, melyet jól ismerünk, melyet például (sokáig) birtokoltunk (a közelmúltban). (Gondolom, a kedves olvasó a számláján levő „befektetési” forintjának értékét nem mongol tugrikban vagy botswanai pulában számolja, hanem például euróban vagy dollárban. Persze vannak, akik nem következetesek ebben, az igazi önkínzók meg mindig a legjobban emelkedő eszközhöz viszonyítják pénztőkéjük értékét, esetükben nagyon igaz a „szomszéd rétje mindig zöldebb” közmondás.)

Van megoldás a gazdaságtörténet egyik legnagyobb általános áremelkedési periódusában?

Komoly lelki gyakorlat, de a megoldás az, ha ilyen magas árszinteken (ez persze szubjektív) kijelöljük az elképzelt visszaesésben is helyes súlyokat a portfólióban, beállítjuk őket (ezzel egyben realizáljuk a nyereséget), majd megőrizzük józanságunkat és türelmesek maradunk, míg el nem jönnek a rosszabb idők (mert persze el fognak jönni, ebben ne legyen illúziója senkinek, a kérdés csak az, hogy mikor).

Gyakorlatlan befektetőknél elsőre ez nem szokott sikerülni, ezért ők rendszerint átélik az árfolyamcsúcsok csúcsát is, majd átélik az áresést is. (Még az is ritka, amikor a csúcs közelében – de már az eső oldalon – ki tudnak szállni.) Esetükben általában sokat kell esnie az árfolyamoknak ahhoz, hogy a kialakult tartós fájdalominger (egyfajta érzelmi kényszer) hatására eladási döntést hozzanak.

Az ezt okozó sokszor előforduló csapdahelyzet az (amivel egyébként vigasztalni szokták magukat), hogy a csúcsárfolyamhoz képest sokszor annyira alacsony a bekerülési árfolyamuk, hogy a bekerülési árfolyamhoz viszonyított tényleges nyereségük/veszteségük nem túl nagy, relatív veszteségük csak a csúcsárfolyamhoz képest óriási. (És fordítva, a legnagyobb mínuszt is kiülik, de amint visszakapaszkodik a mélységből az árfolyam, a bekerülési ár közelében eladnak.)

Hogy itt van-e már a nyakunkon az esés, vagy még évekig emelkedik a piac, azt természetesen én sem tudom, de ha az árfolyamgörbéket nézem és eddigi tapasztalataimra hagyatkozom, akkor nyilvánvaló a választásom.

Szabó Laci szokta mondani: „Sose bízd a pénzedet olyan valakire, aki még egyszer sem bukta el a pénzét, és olyanra sem, aki már kétszer elbukta.” Egyetértek vele.

Olyan régóta tart az emelkedés, hogy sok-sok fiatal és szépreményű szakembernek és befektetőnek egyszerűen még nem volt alkalma mindenét vagy még annál is többet bukni óriási piaci sokk hiányában (nem kell aggódniuk, jön a lehetőség), illetve ahogy az idő telik, egyre többen vannak, akik elfelejtik, hogy „honnan is jöttek”.

Esetükben az oltásellenesség jelensége jut eszembe: Bizonyos, régen nagyon gyakori és rettegett betegségek az általános oltási gyakorlat következtében teljesen eltűntek (valójában csak eltűnni látszanak), így teljesen feleslegesnek tűnhet az oltás azon személyek számára, akik nem hiszik el, hogy azok a fertőzéses járványok visszatérhetnek. A közelmúltban Romániában felbukkant kanyaró-járvány jó figyelmeztető jel ebben a témában.

Felvetődhet az olvasóban, hogy oké, de mi van, ha most egy annyira különleges piaci helyzet van, hogy még hosszú évekig tart az emelkedés. Ez is lehet persze (de azért vannak a világon valószínűségek is), és akkor a nagy relatív veszteség mellett úgy járunk majd, mint a „feleslegesen” beoltottak: a járvány felől nyugodtan alhatunk.