Trump hadüzenete Kínának

Blöff vagy valódi kereskedelmi háború kezdete?

Az elmúlt hónapok legfontosabb világgazdaságot érintő kérdése, hogy végül tényleg kezdetét veszi-e a kínai–amerikai kereskedelmi háború. A tét óriási: a nagyhatalmak vezetői sokszázmilliárd dollárnyi termékre terveznek vámot kivetni, ha hihetünk a fenyegetéseknek. Az amerikai közvélemény joggal kritizálja az elnököt, hiszen a vámok emelésével, az erre adott kínai válaszreakciókkal jó eséllyel rosszul jár majd az amerikai gazdaság. De ahogy most áll, a dolog talán elsülhet jól is: ha az USA elég fenyegetően lép fel Kínával szemben, esetleg kikényszeríthet változtatásokat a kínai gazdaság nyitottságával és a szellemi tulajdont érintő jogok kezelésével kapcsolatban anélkül, hogy megkezdődne a kereskedelmi háború. Ennek egyébként az utóbbi hetekben mintha látszódnának jelei. Minden azon múlik, Kína hogyan reagál majd: újabb vámokkal támad vissza vagy hajlandó lesz rendezni a vitás pontokat?

Ha fel akarjuk térképezni, hogy mi forog most kockán a kínai–amerikai kapcsolatokban, és hogy tényleg lesz-e olyan kereskedelmi háború, ami gátat szabhat a világkereskedelem harminc éve tartó növekedésének, nézzük végig a szituáció érintettjeit és azok motivációit. Érdemes a konfliktus kirobbantójával, az amerikai elnökkel kezdeni. Ha lehetetlen vállalkozásba fogott is bele, de Donald Trump egy jól érzékelhető választói igénynek igyekszik megfelelni: szeretne munkahelyeket teremteni a süllyedőben lévő amerikai középosztály számára, vagy legalábbis megpróbál úgy csinálni, mintha lenne könnyű megoldás erre a problémára.

Az acélra, alumíniumra, de a mosógépekre és napelemekre kivetett vámok is ide kapcsolódnak: gyengítik az importot, ezzel támogatják a hazai termelést. Az acélgyártás ráadásul a szimbolikája miatt is fontos terep. Az elnök szerint az ágazat az erős Amerikát jelképezi, de a termelés évtizedek óta csökken és soktízezer ember vesztette el a munkahelyét.

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Forrás: Bureau of Economic Analysis

Trump kommunikációjában szintén hasonló szerepet tölt be a folyó fizetési mérleg hiányának kérdése: szerinte ez az ország gyengeségét mutatja, hiszen többet vásárolnak az amerikaiak külföldi termékeket, különösen kínait, mint fordítva. Emiatt pedig Trump az elődei által elfogadott szabadkereskedelmi egyezményeket és más országok igazságtalan kereskedelempolitikáját hibáztatja. Ezek felmondása, újratárgyalása pedig csökkenő folyó fizetési mérleg hiányt, munkahelyeket és az amerikai gazdaság prosperálását hozza majd el a trumpi narratíva szerint.

A nyitottság a legfontosabb

Trump érvei közgazdász szemmel nézve őrültségnek tűnnek. Az amerikai vállalatoknak és fogyasztóknak is egyaránt a gazdaság nyitottsága az érdekük. Ha az elnök hatáskörével élve vámokat kezd kivetni a külföldi termékekre, annak a tovagyűrűző hatásai negatívak lesznek. Az amerikai fogyasztók magasabb árakkal néznek szembe, miközben az amerikai vállalatok termelési tényezőinek árai is növekedni fognak. Csak az a kevésszámú hazai termelő fog jól járni időszakosan, akiket a vám közvetlenül védelmez. Az acélipar példájával élve, csak annak a néhány száz vagy néhány ezer embernek lesz jobb rövid távon, aki most munkát kap vagy azoknak, akik később veszítik el a munkájukat emiatt. De akkor még nem is beszéltünk a válaszreakciókról: ha az USA növeli a vámokat, azt válaszlépések követhetik majd Kínából, kedvezőtlen helyzetbe hozva ezzel olyan amerikai vállalatokat, amelyek Kínában termelnek vagy adnak el amerikai termékeket. A vámok és a potenciális kereskedelmi háború tehát globálisan nézve csökkenti a termelők közötti munkamegosztás mértékét, ami a hatékonyság romlásához és magasabb árakhoz vezet.

Trump folyó fizetési mérleggel kapcsolatos állításai sem helytállók. Az igaz persze, hogy az amerikaiak több külföldi terméket vásárolnak, mint a külföldiek amerikait, de ezzel önmagában semmi probléma sincsen. Ez annyit jelent, hogy az amerikaiak többet fogyasztanak, mint amennyit megtermelnek, illetve többet ruháznak be, mint amennyit megtakarítanak, és hogy mindezt külföldi tőkebeáramlások finanszírozzák. Ez így megy harminc éve és nem is látszik, hogy a jövőben ennek miért kellene változnia. Ha a helyzet mégis fenntarthatatlanná válna, a külföldiek által tartott amerikai pénzügyi eszközökre vonatkozó kereslet csökkenni fog, az amerikai dollár pedig leértékelődik. Így az import relatíve drágább lesz, az export pedig olcsóbb, majd a folyó fizetési mérleg hiánya természetes módon csökkenésnek indul. Az államnak tehát nem feladata a folyó fizetési mérleg egyenlegének menedzselése, ezt a piaci folyamatok határozzák meg.

Még jól is elsülhet Trump politikája

Ha a vámok és a kereskedelmi háború mindenkinek rossz, a folyó fizetési mérleg egyenlege pedig nem is jelent bajt, mi értelme lehet mégis ennek az egésznek? Az egyetlen jó kimenetel, hátha fordítva sül el a dolog. Ha a potenciális vámok okozta veszteségek végül belátásra késztetik a nagyhatalmakat, a világgazdaság még nyitottabb lehet, mint előtte. Ehhez azonban az kell, hogy a kínaiak engedjenek az amerikai nyomásnak, és komoly lépéseket tegyenek az állam piaci beavatkozásainak visszaszorítására. Hogy ez mennyire reális, arról majd később, most nézzük először, hogy mi bajuk az amerikaiaknak a kínai gazdaságpolitikával.

A kínaiak maradnának protekcionisták

A kínai szabályozás a fejlett piacgazdaságokban megszokottól gyökeresen eltér. Ha egy fejlett világbeli vállalat a kínai piacra be akar lépni akár az olcsó munkaerő, akár az egyre nagyobb kínai kereslet miatt, kénytelen megbarátkozni a sajátos szabályozási és informális környezettel, ami erősen a kínai vállalatok érdekeit támogatja. Az egyik fontos elem, hogy a fejlett, külföldi vállalatok technológiáját a kínai versenytársak állami segítséggel igyekeznek megszerezni saját maguk számára. Ennek formális módja, hogy bizonyos iparágakban csak kínai vállalattal partnerségben léphetnek be a külföldiek a kínai piacra, ezzel vállalva, hogy technológiájuk bizonyos részei átadásra kerülnek. Másik konfliktusra okot adó pont az állami támogatás, melyet a hazai vállalatok élveznek a külföldiekkel szemben. Bár a keresleti oldalon nem avatkozik be aktívan az állam, a termelési tényezők piacán igen. A termeléshez szükséges erőforrások elérhetősége és ára jórészben függ a politikai kapcsolatoktól, így a föld, az infrastruktúra vagy a munkaerő alkalmazásának lehetősége nem egyenlő módon adott a hazai és külföldi vállalatok számára. Az ipari szektorban tehát Kína minden lehetséges (és nem túl fair) eszközt bevet, hogy a hazai vállalatok termelékenység növekedését gyorsítsa.

Mindezek mellett érdemes azt is hozzátenni, hogy Kína bizonyos piacokon egyáltalán nem engedett külföldi versenytársakat megjelenni, így kitiltott néhányat a legnagyobb amerikai tech (Facebook és Google) cégek közül, miközben pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó vállalatokat sem engedett igazán az országba jönni. Ha tehát Kína valamilyen piacot stratégiai fontosságúnak ítél meg, egyszerűen kitiltja a külföldi szereplőket onnan.

Ha mindez nem lenne elég, Kína az évek során akkorára nőtt, hogy egyre több lehetősége nyílik fejlett világbeli cégek részbeni vagy egészbeli felvásárlására. Kínai állami cégek pedig állami támogatásból kendőzetlenül kezdtek bele olyan európai vagy amerikai cégek megvásárlásába, melyek a legfejlettebb technológiákkal rendelkeznek, hogy aztán átadják azt a kínai nemzeti bajnok vállalatoknak. Ez azért már érthető módon kezd sok lenni a piaci keretekben gondolkodó amerikaiaknak.

Gazdasági és nemzetbiztonsági ügy

Az amerikai érdek tehát itt más vagy több lehet, mint a folyó fizetési mérleg hiány csökkentése, vagy amit úgy általában Trump kommunikációjából ki lehet venni: arra mégiscsak abszurd lenne megkérni a kínai termelőket, hogy ne kereskedjenek az amerikaiakkal, vagy a fogyasztókat, hogy ne vásároljanak kínai terméket. Azt viszont már el lehet várni a kínai államtól, hogy teremtsen megfelelő feltételeket az amerikai termelők és exportőrök számára, kezdve például a tulajdonjog védelmétől, akkor is, ha „csak” szellemi tulajdon védelméről van szó.

Ha ezeket Trump nem is kommunikálja egyértelműen, a mögötte álló tanácsadóknak és lobbistáknak talán ez van a fejükben. Hasonló okból minősítik nemzetbiztonsági kockázatnak is az amerikai termelő vállalatok Kínában való működését. Ha a kínaiak ellenőrizetlenül látnak bele a fejlett amerikai ipari technológiákba, az már az amerikai hadsereget is érinti. Főleg ha számba vesszük, hogy a kínai katonai jelenlét határozottan erősödik a délkelet-ázsiai régióban.

Ebből a szemszögből viszont egészen másképp fest a probléma: míg csak gazdasági dimenzióban nézve mindkét fél járhat jól is és rosszul is párhuzamosan egy ilyen helyzetben, addig katonai szempontból nézve ez egy zéróösszegű játék, ahol vagy Kína, vagy Amerika relatív ereje növekszik az idő múlásával. Éppen ezért nem olyan egyértelmű, mi most a helyes lépés az amerikaiak oldaláról, és ezért is tűnik annyira zűrzavarosnak, mi miért történik éppen.

Mit is akarnak az amerikaiak? Mi lesz erre a kínai válasz?

Leegyszerűsítve az amerikai igényeket: míg a munkahelyek visszahozása lehetetlen feladat és csak a trumpi kommunikáció része, addig Kína gazdasági nyitásának és fair szabályozásának kikényszerítése racionális célnak látszik. Vagy legalább érdemesnek tűnik ezt most prioritássá tenni, látva Kína egyre növekvő gazdasági és katonai jelentőségét. Hogy a kínai vezetés – amelynek érdeke a status quo fenntartása – hogyan reagál majd ebben a helyzetben, még nem látszik pontosan. Az viszont biztos, hogy Kína nagyobbat veszíthet egy kereskedelmi háborúban, mint Amerika, miután a kínaiak közel háromszor akkora értékben adnak el Amerikának termékeket és szolgáltatásokat, mint fordítva.

Ha a kínaiak nem tartják reálisnak az amerikai fenyegetést, akkor várhatóan nem fognak változtatni a protekcionista gazdaságpolitikán, megpróbálják pusztán a diplomácia útján rendezni a konfliktust, ahogyan eddig is tették. Az idő nekik dolgozik. De most talán inkább úgy tűnik, a politikai adok-kapok végül arra késztetheti őket, hogy érdemben reagáljanak a fenyegetésre. A Trump által belengetett, 150 milliárd dollárnyi termékre kivetendő vám terve már túlságosan nagy tétet jelent, illetve az elmúlt hetek eseményei azt igazolják, az amerikai fél hajlandó beváltani a fenyegetéseket. Legalábbis erre szolgál példaként, hogy Amerika letiltotta a ZTE mobilszolgáltató számára, hogy amerikai alkatrészeket vásároljanak, hogy Trump tényleg felrúgta az iráni atommegállapodást, illetve hogy szankciókon keresztül pillanatokon belül ellehetetlenítették az orosz Rusal nevű alumíniumgyártó vállalatot, amennyiben a politikai érdek megkívánta.

Másik fontos kérdés a jövőre nézve, hogy hogyan viszonyul majd a partnereihez az Egyesült Államok? A szövetségesei, elsősorban Európa ügyében ugyanis érthetetlen, ami történik. A Kína elleni gazdasági harcban Európa partner lehetne abban, hogy nyitásra bírják a kínaiakat. Egyszerűen azért, mert Európa ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint az amerikaiak, a kínai állam okozta piaci torzítások ugyanúgy károkat okoznak az európia országok gazdaságának is. Ehhez képest a trumpi kommunikációban Európa mint ellenfél jelenik meg, amely Kínához hasonlóan túl sokat exportál Amerikába. Ez a párhuzam egyébként hasonlóan áll a G20-országok többségére. Éppen ezért nem tűnik jó döntésnek, hogy Amerika az aktív globális szerepvállalás helyett miért is zárkózik be, miért lépett ki a TTIP (Csendes-óceáni Part­nerség) kereskedelmi egyezmények tárgyalásából, amikor ez a fórum éppen segíthetett volna céljai elérésében.

Mire számítsunk a jövőben?

Ami biztos, hogy Kína mára elérte azt a gazdasági és katonai méretet, hogy az USA stratégiai versenytársként tekintsen rá. Ezek után Amerika nem nézheti tétlenül, hogy a kínaiak ragadozó módjára igyekeznek megszerezni a nyugati világ technológiáját, miközben állami beavatkozással torzítják a világgazdasági folyamatokat.

A kérdés most az, sikerül-e rendezni a vitás pontokat anélkül, hogy azt a világgazdaság igazán megsínylené, vagy a következő évek a világkereskedelem lassulásáról és a kínai–amerikai kereskedelmi háborúról fognak szólni. Végeredményben ez senkinek sem érdeke.

 

A cikk az A lap első negyedéves számában jelent meg eredetileg