Ukrajna
feb.
16
2015

„Ukrajna nem Oroszország, hanem önmaga áldozata”

Minél erősebb egy államhatalom, annál gyengébb és főként sebezhetőbb az általa vezetett ország. Ezt állapítja meg kutatásai eredményeként Thomas Grennes, az Észak-Karolinai Egyetem professzora, a rigai központtal is rendelkező Stockholm School of Economics vendégtudósa a nekünk adott interjúban. Ukrajna éppenséggel azért vált szerinte Oroszország prédájává, mert az elmúlt két és fél évtized egymást kitúró, egymást váltó ukrán vezetői makacsul ragaszkodtak az erős állam eszméjéhez. Valójában azért nem engedték – az országot ellenállóképesebbé és erősebbé tenni képes – gazdasági és pénzügyi reformokat, mert az őket és klienseiket dúsgazdaggá tevő korrupciós mechanizmusokat féltették. Nos, elsősorban ennek issza meg a levét Ukrajna, előbb-utóbb pedig minden olyan ország, amely a mindenkori ukrán elithez hasonlóan gondolkodik és cselekszik. Napjainkban erről van szó Venezuelában és Argentínában is.
Thomas Grennes szerint a lényeg: minél gyengébb az államhatalom, annál erősebb és ellenállóbb a külső és belső veszélyekkel szemben az ország.

Zentai Péter: A világ vezető közgazdászainak és pénzembereinek közös blogján, az Economonitoron Ön sorozatosan teszi közzé azokat a gazdasági-pénzügyi és államszerkezeti kutatási eredményeit, amelyek szerint kudarcaiért Ukrajnának kevésbé kellene az oroszokra és más külső erőkre mutogatnia, inkább önmagát kellene hibáztatnia. Miért is?
Thomas Grennes: Az 1990-es évek legelején a függetlenné vált Ukrajnában az egy főre jutó jövedelem nagyjából megegyezett a kommunista korszakból szintén kikászálódni készülő Lengyelországéval, illetve az állami önállóságra ugyancsak akkor szert tett Észtországéval és a másik két balti államéval. A szovjet örökség negatívumai egyik szóban forgó országot sem sújtották kevésbé, mint Ukrajnát. Mindmáig szinte egyformán rá vannak utalva az orosz gazdasági, főként energetikai kapcsolatokra.
A lengyelek és a baltiak azonban az elmúlt huszonöt évben messze-messze lekörözték a ténylegesen gazdagabb Ukrajnát: a baltiak átlagos és arányosított nemzeti jövedelme mára több mint kétszerese az ukránnak.

Ukrajna azonban – az említett országokkal ellentétben – nem válhatott az Európai Unió részévé. Erről nem az ukránok tehetnek…
Kutatásaink egyértelmű konklúziója, hogy Ukrajna lemaradását és rendkívüli kiszolgáltatottságát meghatározó módon az magyarázza, hogy semmiféle gazdasági és politikai reformra nem vállalkoztak az elmúlt két és fél évtizedben az egymást váltó hatalmi garnitúrák. Egy alapvető közös vonás kötötte össze őket: egyikük sem akart hozzányúlni a centralizált államszerkezethez. Az egész intézményrendszert, beleértve a jegybankot is, a mindenkori ukrán hatalmi elit alapvetően arra használta, és részben használja ma is, hogy saját magát és klienseit rendkívüli módon meggazdagítsa. Az ország emblematikus cégeit, különösképpen az energetikai óriást, a Naftogazt – függetlenül attól, hogy e cégek névlegesen magántulajdonba kerültek-e vagy sem – folyamatosan fosztotta ki a politikai elit. Az állami intézményeket, mindenekelőtt a jegybankot aztán végképp nem használta egyébre, mint arra, hogy kiszivattyúzza belőle az ország pénzvagyonának, nemzeti jövedelmének jelentős részét.
Ez az a mechanizmus, amely folyamatosan újratermelte magát és rendszeresen hiperinflációs periódusokat is kreált.

A kutatásai alapján állítja, hogy a decentralizáció lenne a gazdasági és politikai reformok nyitja. Az új ukrán vezetés azonban – jóllehet a reformok elkötelezettjének vallja magát – mégis elutasítja a központi állam szerepének gyengítését.
Az orosz veszélyre hivatkozik, mondván: „ha hagyjuk gyengülni az állami intézményeket, ha önállóságot biztosítunk Ukrajna különböző régióinak, akkor az ország szétesik és részben az oroszok kezére kerül”.
Valójában a decentralizáció és az ehhez kapcsolódó reformok jelentenék Ukrajna számára a megmenekülést az összeomlástól, a széteséstől.
A központosított állam fenntartása ugyanis az, ami bizonyíthatóan folyamatosan gyengíti az ország gazdaságát, sebezhetővé teszi azt. A nép érdekeként kommunikált – igazából a korrupciós mechanizmusok egyik alapját képező – (energia)ár-szubvencionálás fenntartásának erőltetése nagyban megérteti, hogy miért is válhatott Ukrajna Oroszország kiszolgáltatottjává.

Ukrajna vesztét tulajdonképpen az állam működtetés lényegét jelentő korrupciós mechanizmusok okozták?Ha ez így van Ukrajnában, akkor mivel magyarázza több, főként ázsiai ország sikereit, amelyek máskülönben szintén centralizáltan működnek, s ahol szintén erős az állam szerepe a gazdaságban, a fő döntéshozókról pedig ugyancsak úgy hírlik, hogy korruptak?
Egyszerűen csúsztatnak Európában azok, akik így mutatnak be sikeres államokat, például Tajvant, Indonéziát, Szingapúrt, Dél-Koreát. És persze Kínát. Azt akarják ugyanis bizonyítani, hogy „lám a korrupció, ha ellenőrzötten zajlik, akkor az egy olyan eszköz, amely hozzá is járulhat egy nemzet sikeréhez. A lényeg, a siker záloga, hogy egy nemzetet erős vezetői akarattal, végeredményben központilag ellenőrzötten vezérelve kell tudni profi módon vezetni”.

 De ha egyszer erre szolgálnak bizonyítékul az említett országok…
Éppen ennek az ellenkezőjére szolgálnak bizonyítékul! Tajvanon, Szingapúrban, Koreában, Indonéziában, részben Malajziában azzal párhuzamosan jelentkeztek mind nyilvánvalóbban a gazdasági sikerek, minél inkább decentralizáltak, liberalizáltak lettek és végrehajtották a strukturális reformokat. És főként: minél hatékonyabban és mind inkább a nyilvánosság előtt indítottak harcot a korrupció ellen.
Mára Szingapúr és Hongkong, továbbá Korea és Tajvan a világ legnyitottabb, legliberalizáltabb gazdasági hídfőállásai lettek. Élcsoportban vannak minden nemzetközileg – független szakértői szervezetek által – minősített országrangsorban, amelyet az egyes nemzetgazdaságok átláthatósága, a külföldi és hazai befektetők komfortérzete alapján állítottak össze. Ezen országokhoz képest Kína – bár minden évben javul a pozíciója – mégis sokkal gyengébben teljesít. Mármost Hongkongot, Szingapúrt és Kínát egyaránt kínaiak lakják, mindhárom hely polgárai lényegében azonos kultúrkörhöz tartoznak, mégis az a tapasztalatokon nyugvó egységes közvélekedés a befektetői körökben, hogy Kínában van, Hongkongban és Szingapúrban nincs korrupció. Mind a két Koreát ugyebár koreaiak lakják, de hiába az azonos gyökerek és történelem: az állami bürokrácia uralta Észak-Koreában a világon párját ritkítóan hatalmas a korrupció, az államgazdasági, pénzügyi szerepét tudatosan leépítő Dél-Koreában viszont már szinte teljesen kiveszett.
A közös kulturális gyökerek, az etnikai vagy vallási azonosság jelentősége marginalizálódik egy-egy ország valós mai sikereinek magyarázataiban.

 Az utóbbi évtizedek történelmi sorsközösségeinek azért csak kell legyen szerepük a sikerességben vagy a sikertelenségben: az egykori kommunista tömb országai továbbra is szegényebbek és korruptabbak, mint azok az európai országok , ahol a világháború befejeződése óta töretlen a polgári fejlődés.
A kilencvenes évek elején egységesen érzékelték úgy kül- és belföldiek, hogy Észtországban minden megy előre kenőpénzek kifizetése nélkül is, ezzel szemben a szomszédos másik két balti államban, Lettországban és Litvániában – ha bármit el akar érni az ember – rutinszerűen meg kell kennie ilyen-olyan hivatalnokokat. Pedig mindhárom országban frissen élt még a közös szovjet múlt. Csakhogy – és ez a magyarázat – míg Észtország rögvest a függetlenedése után belekerült a skandináv és más északi országok szabadkereskedelmi övezetébe, Észtország és a nyugati világ között azonnal szabadon áramlottak mindkét irányba az áruk és szolgáltatások, ezért ott egyszerűen értelmét vesztette mindenféle korrupció. Nem így a szabad kereskedelmet még néhány éven át bürokratikusan akadályozó Litvániában és Lettországban. Ez utóbbiakban tehát logikusan folytatódott a szovjet korból örökölt kenőpénz-vircsaft. Időközben azonban mindhárom ország csatlakozott a szabad tőke és munkaerő-mozgáson alapuló Európai Unióhoz, majd a nagy pénzügyi válság nyomán mindhárman a világ legnyitottabb, legliberálisabb gazdasági rendszereit alakították ki. Ma ott tartunk, hogy egy olyan régióban számolták fel szinte teljesen a korrupciót, amely három évtizeddel ezelőtt még a világ egyik legkorruptabb országának, a Szovjetuniónak volt minden téren, így a korrupcióban is, a szerves része.
Minden általunk és más közgazdászok által a világ legkülönbözőbb részein végzett kutatás eredménye azonos irányba mutat: ahol lebontják a gazdasági tevekénységet ellenőrző és korlátozó gátakat, ott automatikusan csökken, sőt lényegében megszűnik a korrupció. A ciklikus gazdasági és pénzügyi válságok pedig kevésbé viselik meg ezeket az országokat. Ezzel szemben, ahol fenntartják a centralizált államot, ahol az intézmények központi akarat mentén működnek és az állam megmarad gazdasági főszereplőnek, ott felülkerekednek a korrupciós mechanizmusok. Ezek pedig tendenciaszerűen gyengítik, majd lebénítják a gazdasági növekedést, végezetül destabilizálják az adott országot, külső és belső hatalmi centrumok, csoportok, maffiák áldozatává teszik azt. Ennek bizonyítékait pontosan látni napjainkban Venezuelában és Argentínában. Ugyanakkor Kínában, mindezt felismerve, a legmagasabb politikai szinteken nyilvánították ki, hogy a gazdasági növekedés ütemének megőrzése, a népjólét emelése egyre több decentralizálást, egyre nagyobb gazdasági liberalizálást követel meg, és hogy minél szabadabbra engedik a gazdasági szereplőket, minél kevesebb az állami bürokrácia, annál inkább törpül a korrupció, miáltal egyre kevésbé lesz sebezhető az ország.