Adair_Turner

Vagy pénzt nyomtatunk dögivel, vagy stagnálni fogunk örökké

Nincs más kiút az adósságcsapdából, az állandósulni látszó gazdasági stagnálásból, mint a mesterséges pénzteremtés. Ez a leghatározottabb álláspontja a brit Pénzügyi Felügyelet volt elnökének, az Egyesült Királyság Pénzügypolitikai Bizottsága extagjának, Adair Turnernek. A tudósszakember, aki tagja a Lordok Házának is, a nekünk adott exkluzív interjúban borzalmas jövőképet fest elénk: Európa nem csak, hogy ugyanolyan több évtizedes stagnálásra van ítélve, mint Japán volt az elmúlt negyed évszázadban, hanem a nacionalizmus szükségszerű felülkerekedésével járó folyamatos konfrontációkra is. Eközben a defláció mélyülésére, az élénkülés elmaradásából következő munkanélküliség növekedésére, a globális adósságcsapda fennmaradására hívja fel a figyelmet.

Lord Turner szerint mindennek elhárítására még nem késő, ha Európa felvállalja a költségvetések tartós inflálódását, a deficitek drámai megugrását. Mely deficiteket a jegybankok folyamatosan pénzelnék – mégpedig mesterségesen nyomtatott pénzekkel, és eközben amerikai mintára, egyszerűen le kell írni egy sor adósságot.

Zentai Péter: Ön egyre pesszimistább. Folyamatosan figyelem az utóbbi időben közzétett írásait: már-már menthetetlennek mutatja be a nyugati világ gazdasági helyzetét. Holott, az embert bizakodással kellene, hogy eltöltsék az Egyesült Államok, Nagy-Britannia dinamikus növekedést sejtető friss makroadatai, Japánban szintén élénkülés van kibontakozóban. Az eurózóna országai is kezdik összeszedni magukat…

Lord Turner: Mindez csupán a felszín. Globálisan roppant törékeny és főként gyenge a nagy válságból való kilábalás folyamata. Egyébként pedig a fejlett országok még mindig 10-15 százalékos alulteljesítésben vannak a válság kitörését megelőző „produkciójukhoz” képest. Semmi jelét sem tapasztaljuk, hogy a gyógyulási folyamat felgyorsulhat.

Marad minden a mostani szinten? A nyugati világ egészére ugyanaz lesz jellemző, mint Japánra húsz-huszonöt éven át, tudniillik úgy szállnak el majd a következő évek, évtizedek, hogy minden topog egy helyben?

Igen. Tartós stagnálásra kell számítanunk, arra kell berendezkednünk. Európában szinte biztosan. E mögött a kezelhetetlenné vált adóssághalmaz, a vezető tőkés országok irdatlan és folyamatosan növekvő eladósodottsága húzódik meg. A világ irányt mutató országai mindannyian adósságcsapdában vergődnek.

Az utóbbi három-négy év egyik legjellegzetesebb gazdasági trendje éppenséggel az adósságleépülés volt. Ha valami eluralta a mindennapi gazdaságot, az nem más volt, mint a „hitelundor”.

Az adósságok nem tűntek el, csak átváltoztak. Semmiféle adósságleépülés nem történt, csupán a magán- és vállalati szférából az adósságok átvándoroltak a közszférába.
Kétségtelen, hogy az átrendeződés mértéke egészen drámai. Még Amerikában is 15 százalékkal csökkent a háztartások, a családok GDP-hez viszonyított adóssága. Európában ennél még nagyobb mértékű hitelkitettség-leépülés ment végbe – emberekre, családokra lebontva. A privát szférát érintő adósságleépülés ugyanakkor elképesztő károkat okozott az államháztartásokban. Lenullázta a gazdasági élénkülés lehetőségét, miáltal az adóbevételek zuhanórepülésben vannak, a szükségszerű szegényedéssel párhuzamosan az államok szociális kiadásai az egekbe szöknek. Bizonyított tény, hogy minden százalékpontnyi magán- (illetve vállalati) adósságleépülés ennél nagyobb mértékben növeli az államadósságot (a GDP-hez viszonyítottan).
Szóról szóra ugyanaz a történet, mint ami Japánt jellemezte negyedszázadon át. Ott az 1980-as évek végén pukkadt ki a hitellufi, amit a privát adósságok gyors leépülése, majd a központi költségvetés egyre duzzadóbb, a végére abszolút kezelhetetlenné vált eladósítása követett. Az államadósság a GDP-hez viszonyítottan 100-150 százalékosról 245 százalékosra növekedett.

Némely európai országban csökkent az államadósság az utóbbi években. Spanyolországban, Írországban mindenképpen.

Az eurózóna egésze azonban a „Japán-történet” irányába halad – megállíthatatlanul. Egyébként korunk jellemzője nem csupán a magánszférából és a vállalati gazdaságból az államiba való adósságvándorlás, hanem az adósságáttolás egyik országból a másikba.
Míg Kína 2002 és 2008 között tartósan képes volt 150 százalék alá szorítani GDP-arányos teljes adósságát, addig ez az arány az utóbbi néhány év leforgása alatt – folyamatosan erősödő ütemben – 250 százalékosra emelkedett. Ugyanez a jelenség megfigyelhető egész Ázsiában és mindazon, viszonylag jól fejlődő, de nem a nyugati világhoz tartozó országokban, ahol a nyugati recesszió–stagnálás–munkahely-leépülés vírusának megállítása miatt robusztus belső keresletélénkítésbe kezdtek.
Ám abból, hogy Kína és társai mind a privát gazdaságban, mind az állami szférában új adósságokat halmoznak fel, mindenekelőtt Németország profitál. Most a kínaiak és a nem németek adósítják el magukat azért, hogy német javakat, szolgáltatásokat vásárolhassanak. Ezt (a belső eladósodáson alapuló élénkítést) nem lehet már sokáig folytatni, Kína gazdasági növekedésének üteme óhatatlanul lassuló pályára kerül. Ez pedig újból visszaveti az elsősorban a kínai adósságnövekedésből táplálkozó, egyébként amúgy sem jelentős németországi gazdasági élénkülést.

Miközben a németek minden más európai országtól a tartós szigor, költségvetési fegyelem fenntartását követelik meg…

Ez így van. Európa mindenképpen ördögi körbe került. Minden tiszteletem a Németország által az utóbbi évtizedekben elért politikai-gazdasági vívmányoké, de amit most csinálnak, azt képtelenségnek tartom. Olyan megszorításokat kényszerítenek a többi európai államra, amelyek ellehetetlenítik a gazdasági növekedésüket, amelyek mentén az európai polgárok egyszerűen nem válhatnak ismét komoly fogyasztóvá. A német politika pillanatnyilag tartós stagnálásra ítéli Európát.

De Japán példája igazolja, hogy lehetséges tartós stagnálásban élni. A japánok mégis csak ép bőrrel, nagy megrázkódtatások nélkül megúszták az utóbbi negyedszázad szinte zéró növekedését.

Európa biztosan nem lesz képes ugyanerre. Japán az 1990-es évek legelejére eleve a világ egyik leggazdagabb országává vált, az akkor befagyott szint jóval magasabb, mint a jelenlegi európai nívó. Továbbá Japán – Európától merőben eltérően – kulturálisan és etnikailag homogén ország. Politikai hagyományai is különbözőek. Egy sziget – a szó minden értelmében.
Európát viszont a következő évek gazdasági stagnálása közepette fogják elárasztani afrikaiak, közel-keletiek, harmadik világbeli emberek milliói. Európa eleve megannyi nemzetállami tradícióból és kultúrából tevődik össze. A stagnálás, a fenyegető defláció egészen nagy valószínűséggel ki fogja élezni a nemzetállamok egymással szembeni vitáit, a nacionalizmust. Ez a környezet – ismétlem – nem átmenetinek, hanem tartósnak ígérkezik.
Azt mondom, játék a tűzzel, Európa jövőjének kockára tétele az, ami most folyik. És ennek alapja nem más, mint az adósságprobléma kezelhetetlensége: adósságleépülés, illetve adósság-áttolódás, -áttolás belülről belülre, belülről kívülre.

Holmi kapálódzás lenne csupán, amit az Európai Központi Bank tesz? Ön szerint nem hozhat eredményt, hogy lenullázta a kamatokat, hogy hajlandónak látszik nemzetállamok kötvényeinek felvásárlásába is belekezdeni? Továbbá, hogy sikeresen lenyomta az euró árfolyamát a dollárral szemben?

A nulla kamat egyetlen kézzel fogható következménye a tőzsdei részvények és az ingatlanok árrobbanása. Beláthatatlan következményekkel járó, a reálgazdaság élénkítését ugyanakkor nem segítő lufifújódások ezek. És nyilvánvaló zsákutca, értelmetlenséggé fajuló folyamat, amikor mindenki: Japán, Kína, Európa egyidejűleg igyekszik leértékelni a fizetőeszközét. Ha az Egyesült Államokon kívül mindenki más devalvál, akkor a végén Amerika gazdasága kerül deflációs nyomás alá.

Reménytelen, pontosabban megoldhatatlan a szituáció?

Igen is, meg nem is. Ha elfogadjuk, hogy az újabb globális adósságba keveredés még nagyobb pénzügyi-gazdasági válságba tud torkollani, mint amilyen 2008-ban történt, akkor ezt mindenképpen meg kell akadályozni. Ez a németek igazsága. Az általuk javasolt megszorítás, fegyelem azonban ellehetetleníti a gazdasági növekedést. Gazdasági növekedés nélkül márpedig társadalmi, geopolitikai problémák várnak ránk.
Én kimondom, hogy nincs más út, mint hagyni, hogy inflálódjanak a nemzeti költségvetések. Engedélyezni, legalábbis hagyni kell, hogy a jegybankok folyamatosan, erre tartósan berendezkedve, megfinanszírozzák a megugró deficiteket. Más szóval, szabadjára kell engedni a pénzgyártást, azt, hogy a jegybankok a költségvetést megtámogatva, azon keresztül árasszák el pénzzel a gazdaságot. Eközben pedig hagyni kellene leírni egy sor adósságot. Ahogy ezt Amerikában tették.
Csak így lehet – másként nem – inflációt és gazdasági növekedést kreálni és megakadályozni a magán- és a közszféra újbóli eladósodását.