Válság olasz módra – már megint

Eldőlni látszik, hogy az euróövezet leginkább eladósodott országában (a GDP-hez viszonyítottan 130 százalékos adósságteher) hónapokon belül előrehozott választásokat tartanak, melyek kimenetele túlzás nélkül erősen befolyásolja az Európai Unió jövőjének alakulását. A kóros válságsorozat okait és a lehetséges átfogó megoldások lehetőségét vázolja fel az Alapblog.hu-nak Berlinben adott interjúban Elsa Fornero torinói professzor asszony, akinek neve egybeforr az általa miniszterként (2011-2013) megalkotott, Nyugat-Európában továbbra is példamutatónak számító nyugdíj- és munkaerő piaci reformmal.

Zentai Péter: Európa legsúlyosabb betegének tartják hazáját, vajon segíti vagy rontja a kilábalás esélyét a hónapokon belül megtartandó rendkívüli parlamenti választás?
Elsa Fornero: Kicsit bizarr számomra, hogy ezt a kérdést egy magyar újságíró feszegeti. Ugye tisztában van vele, hogy külföldön politikusi, gazdasági, tudományos körökben legalább akkora fejtörést kelt mindaz, ami Magyarországon történik, mint amekkora problémaként Olaszországot kezeli a külvilág. Kérdésének jogosságát azonban nem vonom kétségbe: Itália alapvető strukturális gondokkal küzd. A kóros adósságproblematika és a gazdasági növekedés hiánya – ellentétben egy sor hasonló cipőben járó országgal – nem a 2008-09-es válságból eredeztethető. A mi alapvető gondjaink sokkal régebbi keletűek, évtizedeken keresztül direkt becsaptuk magunkat. A mindenkori politika tudatosan a szőnyeg alá söpörte az egyre mélyülő szakadékok ügyét Észak- és Dél-Olaszország, a fiatalok és az idősek, a valóban versenyképes ágazatok és a mesterségesen életben tartott, protekcióban részesített vállalatok közt. Az egymást sűrűn váltó kormányok újra és újra „megvásárolták” a társadalmi nyugalmat azzal, hogy folyamatosan dézsmálták a központi költségvetést és egyre drámaibb mértékben adósították el az országot. Így jutottunk el oda, hogy mára – átlagosan – az év minden egyes napjára 1 milliárd eurónyi új adósság jut. Ezek a gigantikus terhek az ország jövőjének zálogát jelentő ifjú generációk vállát nyomják.

Akiknek jelentős része nem talál munkát…
Ez az egész helyzet rendkívüli módon károsítja a politikába vetett társadalmi bizalmat, különösképpen a fiatalokét. Ettől függetlenül az emberek nagy részének még sincs az az érzése, hogy az országot valóságos összeomlás fenyegeti. Az olaszok túlnyomó többsége eleve ügyesen tud alkalmazkodni a nehéz helyzetekhez, másrészt él még bennük az öt évvel ezelőtti szituáció emléke: akkor – szó szerint – a tönk szélére jutottunk. A 2011 végén alakult kormány feje, a közgazdász Mario Monti történetesen engem, a politikában teljességgel járatlan egyetemi tanárt kért fel a munkaügyi és szociális tárca irányítására azzal a konkrét megbízással, hogy néhány héten belül tető alá hozzam Európa legradikálisabb nyugdíjreformját, emeljem fel a nyugdíjkorhatárt a lehető legmagasabb szintre. Ezt követően az egész olaszországi munkaerőpiacot kellett irányításommal ugyanolyan rugalmassá tenni, mint amilyen a német vagy a svéd munkaerőpiac.

Hogy lehetett ezt lenyomni az olasz társadalom torkán?
Azáltal, hogy megmondtuk az embereknek: ha nem hoznak azonnali hatállyal áldozatokat, akkor egyik napról a másikra leállnak az iskolák, nem kapnak fizetést a pedagógusok, a kórházi dolgozók, a rendőrök, a tűzoltók. Ha valami baj történik, akkor nem lesz, aki elhárítsa az esetleges katasztrófákat. Csupa szakértő ült másfél éven át a kormányban, mi felvállaltuk azt, amit a politikusok nem, vagyis a népszerűtlenséget. Nem azt mondtuk a polgároknak, amit azok hallani akartak, hanem azt, ami az igazság. Ritka pillanatok voltak ezek az olasz történelemben.
A nyugdíjrendszer és a munkaerőpiac átalakításáért cserében – ez volt a „deal” – az EKB tömegével kezdte vásárolni és egyelőre vásárolja tovább államkötvényeinket, miáltal azok piaci árai és ennek megfelelően Olaszország adósságszolgálati terhei ismét gyorsan és radikálisan csökkenni kezdtek. Az államkassza fellélegzett, az ország megmenekült a reálisan fenyegető összeomlástól, az EU Bizottsága aztán fel is függeszthette velünk szemben a túlzott deficit eljárást.

Az emberek ezt úgy fogták fel, hogy az Ön nevével is fémjelzett szakértői kormány „a nemzetközi nagytőke” és egyes külföldi kormányok diktátumának engedelmeskedett?
Egyesek valóban így fogták fel. Nagy volt ebben a felelőssége – akkor is és most – az előrehozott újbóli választásokat közvetlenül megelőző hónapokban is a hozzá nem értőktől, a nép kedvében járni akaró, a helyette való gondolkodást önmaguknak vindikáló populistáktól hemzsegő sajtónak és politikai pártoknak. Mérhetetlen mennyiségű zagyvaság lát napvilágot mindmáig arról, hogy Olaszország gazdasági-pénzügyi problémáit direkt okozzák külföldről, hogy aztán az ország erőforrásaira rátehessék a kezüket a német és más külföldi bankok. És hogy Olaszországot a német kancellár saját, külön fennhatósága alá akarja keríteni. Holott azt kellene nyilvánvalóvá tenni minden egyes olasz polgár számára, hogy az adósságválság, az olasz bankok megannyi baja, a gazdasági növekedés megrekedése nem más, mint a folyamatosan „helyben gyártott” hibák, bűnök következménye. Csak mi magunk tehetünk minderről, helyettünk más nem tudja felszámolni ezeket a problémákat.

Menni fog? Vajon nem azt a következtetést fogja levonni a választásokig hátra lévő időben az olaszok nagyobb hányada, hogy „elég a sok demokráciából, ideje, hogy végre erős ember kezébe összpontosuljon a hatalom”, mondjuk egy új Berlusconiéban?
Berlusconi nemhogy erős nem volt, hanem éppenséggel gyenge. Benne egy eredeti személyiséget, egy érdekes karaktert láttak az olaszok, s miután lelepleződött, hogy a politikája szemfényvesztés volt csupán, a rá szavazók többsége ki is ábrándult belőle.

Ha nem Berlusconit, akkor helyette másvalakit akarnak, olyan embert, akiben az erőt, a határozott, ellentmondást nem tűrő hatalomgyakorlót vélik megtalálni?
Téved. Az olaszokban nyoma sincs az erő iránti nosztalgiának. Az sem igaz, hogy kiábrándultak a demokráciából. Bizalmuk csupán a korrupt, hozzá nem értő, ígérgető és aztán csalódást keltő politikusok iránt ingott meg. Ugyanakkor eközben erősödik az olasz társadalom vágya, hogy sokkal átláthatóbb, számon kérhetőbb demokratikus rendszerben élhessen. Egy ilyen rendszer fenntartásához, irányításához pedig új, másfajta politikusokat akarnak. Olyanokat, mint az új francia elnök, Emmanuel Macron vagy Kanada új, szintén dinamikus és ifjú, pragmatikus és a végletekig demokrata kormányfője, Justin Trudeau. Olyanra vágynak az olaszok is, aki nem csak a levegőbe beszél, hanem akinek megalapozott a tudása és mondanivalóját, cselekedeteit a valóságos szakértelem, hozzáértés vezérli.

Vannak az olasz politikai színpadnak Macronhoz hasonlítható szereplői?
Nem igazán…

Akkor mégis csak a levegőbe beszélő emberek, a baloldali radikális Öt Csillag Mozgalom és a radikálisan jobboldali Északi Liga vezetői közül lesznek kénytelenek választani?
Az Öt Csillag és az Északi Liga között komoly azért a különbség. Ez utóbbi kizárólag az emberek alulinformáltságára, félműveltségére és további „hülyítésére” bazírozza egész programját. Az Öt Csillag Mozgalom az Északi Ligához képest – mindent egybevetve – jobb összetételű társaság, még ha első számú vezetői totálisan alkalmatlanok feladatuk ellátására, vészhelyzetet hoznának az országra, ha egyedül gyakorolnák a kormányzást. De ne feledjük, hogy az Öt Csillag szavazói, támogatói körében nagy számban vannak komoly, intelligens, magasan képzett, ténylegesen az ország legjavát szolgálni akaró emberek is. Jobb híján szavaznak az Öt Csillagra.

Sok derűlátásra nem ad okot, amit mond.
Az olaszok többségének – a politikusi elitet is beleértve – hagyományos ösztöneiben vagyunk kénytelenek bízni. Amikor közelről és ténylegesen érzik, hogy kockán forog az ország jövője, akkor hirtelen felhagynak az önáltatással és szembenéznek az igazsággal. Azzal, hogy az adósságállomány csökkentése, az elhatalmasodó migráció kezelése, a terrorizmus elleni harc fokozása érdekében mindenkinek óhatatlanul nagy áldozatokat kell hoznia. Ez esetben az olaszok többsége a korábbi hibáiból remélhetőleg mégiscsak tanulni képes, így Matteo Renzire és szakember társaira fog talán szavazni. Révükön – jobb híján – az ország szép eséllyel mégis hozzáláthat a fenntartható gazdasági fejlődést és az EU-ban maradást stabilizáló reformokhoz. Talán végre az oktatásba, tudományba, a gazdaság és a társadalom átfogó modernizálására, egy átláthatóbb, nyitottabb ország kiépítésére fordítja egy szakmai alapon működő új politikai vezetés az Európai Központi Bank és a piacok által remélhetőleg Itália rendelkezésére bocsátandó új anyagi forrásokat.