171-0602000355-i-run-with-scissors
máj.
2
2012

Változások szele – redisztribúció (1. rész)

Három hír az elmúlt hetekből:

1.) Citigroup Investors Reject Management Compensation Plan – A Citibank részvényesei leszavazták a menedzsment javadalmazási csomagját .
2.) Barclays CEO Will Forgo Part of Bonus to Appease Shareholders – A Barclays vezérigazgatója a részvényesek békítése érdekében lemond a bónusza egy részéről.
3.) Investors Challenge Deutsche Bank Board – A befektetők felelősségre vonják a Deutsche Bank Felügyelő Bizottságát.
Mintha megmozdult volna valami. A részvényesek aktivizálódnak, kezdenek jobban beleszólni a vállalatok életébe. Szerintem ez nagyon helyes folyamat, elvégre a menedzsmentnek a tulajdonosok érdekét kell szem előtt tartani. (Sajnos, sok vállalatnál nem ez a helyzet, több hazai tőzsdei cégnél sem.)
A másik közös vonás a hírekben, hogy mindegyik esetben központi kérdés a top menedzserek fizetése. Az az érzésem, hogy ez egy hosszú folyamat kezdete. A vagyoni és jövedelmi különbségek egyre több feszültséget és haragot váltanak ki.

Nem véletlenül, ugyanis az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt az egyenlőtlenség. Amíg a fejlett gazdaságok normálisan növekedtek és hitelbőség volt (a ’80-as évektől 2007-ig), addig ez kevesebbeket zavart. Egyrészt nőtt a torta, amit fel lehetett osztani, másrészt, ha a jövedelem süteményéből kevesebb is jutott, hitelfelvétellel lehetett tejszínhabot fújni az édességre a fogyasztáshoz. Most a torta sem nő (vagy csak sokkal lassabban) és hitel sincs.

De mi vezetett a növekvő vagyoni és jövedelmi különbségekhez (amelyek az Egyesült Államokban egyébként nagyobbak, mint Európában)? Sok tényezőt lehet említeni, de szerintem a legfontosabb a globalizáció, a fogyasztói termékek, de különösképpen a munkaerő piacának a megnyílása. Az ázsiai (de akár a kelet-európait is említhetnénk) olcsó munkaerő ugyanis komoly versenyt generálva globálisan alacsonyan tartotta a bérköltségeket, hiszen a vállalatok jelentős része tudott élni a külföldre történő termeléskiszervezés eszközével. (Nem véletlenül állnak rekord közeli szinteken a vállalati profitszintek, a legfontosabb termelési tényező ára közel 30 évig lassabban nőtt, mint a végtermékek ára.)

Ez a folyamat különösen a fejlett országok alacsony képzettségű munkavállalóit sújtotta, munkájuk versenyképtelenné vált, elveszítették az esélyt arra, hogy feljebb lépjenek a vagyoni és társadalmi ranglétrán. Ugyanakkor a globalizáció nagyon kedvezett azoknak, akik valami versenyelőnnyel rendelkeztek, hiszen hatalmas fogyasztói piacok nyíltak meg (amihez segített a technológiai fejlődés is). Egy-egy innovációt már nem csak a hazai fogyasztóknak, hanem világszerte lehet eladni, így nőhetett ilyen hatalmasra gyakorlatilag néhány (igaz, nagyon jól megkomponált) termék vagy szolgáltatás segítségével például az Apple vagy a Google. A skálahozadék, azaz a méretgazdaságosság hatalmas profitokat és ezzel párhuzamosan magas fizetéseket, emelkedő részvényárfolyamokat és gyors vagyonosodást eredményezett az ügyesebbek, képzettebbek, szerencsésebbek esetében. A hitelbuborék okán különösen nagy haszonélvezője volt ennek a pénzügyi szféra, ahol az átlagnál szinte az összes jövedelmi kategóriában jóval gyorsabban nőttek a fizetések, de a vezetői javadalmazás és az átlagos fizetés hányadosa is sokszorozódott. Kicsit leegyszerűsítve: 2007-ig jó dolog volt bankrészvényesnek lenni, de még jobb volt (legalábbis a fizetést tekintve) bankban dolgozni.

Mindezek eredménye az lett, hogy az elmúlt évtizedekben óriásit nőtt a vagyoni és jövedelmi szakadék az egyes társadalmi rétegek között. Az alábbi ábrán jól látszik, hogy például az Egyesült Államokban hogy nyílt ki a jövedelmi olló. A sokszor emlegetett felső 1 százalék tényleg nagyon sokat keresett ebben az időszakban.

120502tabl2

Forrás: www.motherjones.com

120502tablketto2

Forrás: www.sentierresearch.com

A különbségek ráadásul úgy nőttek, hogy az alsó- és középrétegek a jövedelmüket tekintve teljesen kimaradtak a gazdasági növekedés áldásos hatásaiból. A bérek (termelékenységnél is kisebb) növekedését teljesen elvitte az infláció. A lenti ábra jól mutatja, hogy a medián amerikai család reáljövedelme most mintegy 10 százalékkal alacsonyabb, mint 10 éve (miközben azért az USA gazdasága szépen – reálértelemben 17 százalékkal – nőtt). (A tényszerűség kedvéért meg kell említeni, hogy az USA-ban a vagyoni és jövedelmi szakadék sokkal nagyobb és gyorsabban is nőtt, mint az Európai országok többségében.)

Az „extraprofit” tehát csak a legfelső osztályoknál csapódott le. A társadalom többi rétege csökkenő reálkeresetét egyébként az államok egyre növekvő transzferekkel próbálták kompenzálni, különösen az elmúlt 2-3 évben. Ennek az lett az eredménye, hogy egyre többen lógnak az „állam emlőin”, a költségvetésekben pedig egyre nagyobb az az előre „beégetett” szociális kiadásteher, amitől csak nagy politikai áldozatok árán (szavazatvesztéssel) lehet megszabadulni. (Ennek következményeiről a cikk második részében írok.)

Számos tanulmány kimutatta, hogy a nagy jövedelmi és vagyoni különbségek károsak a gazdasági növekedésre nézve. (Rögtön hozzá kell tennem, hogy a teljes egyenlőség sem ideális…) Egyesek többek között ezzel is magyarázzák például azt, hogy a relatíve kisebb különbségekkel jellemezhető skandináv országok miért vészelték át jobban az elmúlt néhány évet. Nem tudom megítélni, hogy a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségnek eljutottak-e a fejlett országok ama szintjére, ami már egyértelműen gátja lenne a növekedésnek. (Továbbra is azt gondolom, hogy a globalizáció alapvetően egy kedvező, előrevivő folyamat.) Mindazonáltal úgy érzem, a vagyoni különbségek elértek egy olyan szintet, ingerküszöböt, ami már komoly feszültségeket okoz (különösen a pénzügyi szektort célozva, lásd pl.: Occupy Wall Street mozgalom) és ehhez a politika egyre inkább próbál igazodni. Az írás második része arról szól majd, hogy a politikusok hogyan igyekeznek ehhez alkalmazkodni és ennek milyen következményei lehetnek.