hangyakep1
máj.
3
2012

Változások szele – redisztribúció (2. rész)

Az cikk első részében bemutattam, hogy milyen okok vezettek ahhoz, hogy az elmúlt évtizedekben megnőttek a vagyoni és jövedelmi különbségek. Véleményem szerint az egyenlőtlenség egyes országokban mára elérte azt a kritikus szintet, ami – párosulva egy korábbinál alacsonyabb gazdasági növekedéssel – döntő változásokat hozhat a gazdaság- és társadalompolitikában.

Az első jól látható, sajnos nagyon negatív következmény, a szélsőségek megerősödése. Miután egyre többen érzik úgy, hogy teljesen kimaradtak a vagyonosodás folyamatából, könnyű ellenségképet találni. Egyre többen gondolják azt, hogy erről a külföldiek, a gazdagok, a bankárok tehetnek. Természetesen a társadalmi nézetek változása a politikai paletta formálódásában is megmutatkozik: az igényt felismerve egyre több országban lehet megfigyelni a szélsőséges, idegengyűlölő, globalizációellenes, EU-szkepcitista pártok felbukkanását és megerősödését. Az egyébként középre húzó mérsékelt pártok is – szavazótáborukat megtartani igyekezve – próbálnak a választók igényeinek megfelelni, és – elsősorban a gazdaságpolitikában – lassan távolodnak az elmúlt 20-30 évet uraló irányoktól.

hangyakep1

Ha körbenézünk Nyugat-Európában, azt láthatjuk, hogy a legnépszerűbb pártok programjában szerepel a gazdagok, nagy jövedelműek adóztatása. A progresszív személyi jövedelemadó, az ingatlan- és egyéb vagyonadó a költségvetési hiánycsökkentés alapvető elemei. Nem véletlenül. Miután a szociális kiadások csökkentése olyan sok szavazónak fájna (lásd a cikk első részét), hogy azokhoz senki nem mer érdemben hozzányúlni, a magas jövedelműek megadóztatása sokkal népszerűbb terv. Ennek tovább emelkedő újraelosztás a következménye, az állam még erőteljesebben beleszól a gazdaság működésébe.

Én azt gondolom, hogy ez káros folyamat. Egyrészt azért, mert az állam nem hatékony, másrészt pedig azért, mert szerintem a költségvetési hiányok tartós lefaragásához strukturális reformok lennének szükségesek, hozzá kellene nyúlni a nagy társadalmi újraelosztó rendszerekhez. Bár óvatosan emelgetik a nyugdíjkorhatárokat, nyilvánvaló, hogy a rendszerek az európai demográfiával fenntarthatatlanok. Ráadásul az adóemelés deficitcsökkentő hatása még rövid távon is kisebb a vártnál, ugyanis adóelkerülést, valamint a gazdasági teljesítmény visszaesését eredményezi, csökkenő adóbevételekkel (lásd Görögország vagy Spanyolország példáját). Az adóbevételek növelése kevésbé jól tervezhető, mint a kiadások csökkentése. Nem véletlen, hogy a befektetők leginkább Írországnak hiszik el a költségvetési konszolidációs terveket, az írek ugyanis a kiadások visszafogására helyezik a hangsúlyt.

A politikusok felismerték tehát, hogy egyre többeket zavar az elmúlt évtizedekben megnőtt vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség, és igyekeznek ezt a folyamatot adóztatással (és magas szociális kiadásokkal) megfordítani. Erre egyrészt a szavazók irányából is van nyomás, másrészt a költségvetési hiányokat is le kell faragniuk. Most csak mosolygunk a francia elnöki posztért harcba szálló szélsőbaloldali Jean-Luc Melenchon (a szavazatok 11%-át szerezte meg!) javaslatán, miszerint az 473.000 euró fölötti éves jövedelemrészre 100 százalékos adót kellene kivetni, de intő példa, hogy a Nagy Gazdasági Világválságot követően az USA-ban a legfelső szja-kulcs közel 25 évig 80 százalék fölött volt. Jelenleg 39%. Van még tér az emelésre…

(Itt kell megemlíteni, hogy Magyarország a centralizációt ugyan erősítve, de a nyugati folyamatokhoz képest éppen ellentétes irányba tart – sok más területhez hasonlóan… Az Orbán-kormány szinte összes intézkedése nemhogy nem csökkenti, hanem jelentősen növeli a vagyoni és jövedelmi különbségeket. Az egykulcsos szja bevezetése és az adójóváírás megszüntetése egyértelműen az alacsony jövedelműeket sújtotta. A devizahitel kedvezményes előtörlesztésére is leginkább a jómódúaknak volt lehetősége, a gyenge forint pedig a kis jövedelmű devizaadósokat bántotta a legjobban. Az áfa-kulcs emelése a szegény rétegeknek volt rossz hír, hiszen ők jövedelmük sokkal nagyobb részét költik fogyasztásra. A percadó szintén, a csak vezetékes telefonnal bírók nem fognak okostelefonnal internet-alapon telefonálni. Gyakorlatilag fizetőssé válik a felsőoktatás és még sorolhatnánk.)

Az emelkedő jövedelemadó-kulcsok és az egyre szigorúbb adóhivatalok elől persze a legvagyonosabbak próbálják pénzüket barátságosabb adókörnyezetű országokba menekíteni. Így komoly tőkevonzó képességgel bírnak a kisebb offshore paradicsomok vagy például Svájc és Szingapúr. A növekvő nemzetközi nyomás elől azonban ezek az országok sem tudnak kitérni. Az adóhatóságok egyre keményebben és korábban elképzelhetetlen módszerekkel lépnek fel az offshore-nak számító országok ellen. (Néhány éve a német adóhivatal vásárolt meg egy lichtensteini banki alkalmazottól egy lopott adatokkal teli CD-t a német adóelkerülő állampolgárok nevével.) Az amerikai adóhatóság nyomására a svájci bankok is kiadták az igényelt ügyféladatokat. Amint az alábbi ábra mutatja, a Nagy Gazdasági Világválságot követően a vagyonosok egy idő után nem tudták elkerülni, hogy jövedelmük egy részét elvegyék, részesedésük (az ábrán a felső decilisé) a jövedelmi tortából néhány év alatt drasztikusan csökkent.

income share

A jövedelmek és vagyonok újraelosztására, a redisztribúcióra most is van igény. A jómódúaknak vigyázniuk kell, hogy vagyonukat, annak reálértékét megőrizzék. A fenyegetés nemcsak az adóhivatal irányából (növekvő adóztatás formájában) jelentkezik, a monetáris politika is veszélyt jelent. Erről lesz szó a cikk harmadik, befejező részében.