venezuela map
máj.
15
2014

Venezuela-szindróma

Az interjú második részében Ricardo Hausmann, a Harvard Egyetem közgazdász professzora, Venezuela volt gazdasági minisztere megértetni igyekszik nyersolajban gazdag hazája hanyatlásának okait.
Elsődleges magyarázata az egyoldalú függőség a nyersolaj világpiaci árának alakulásától. Másodlagos magyarázata az egy főre jutó olajjövedelem drámai visszaesése. Harmadlagos magyarázata az önkényes államosítás, az árkontrollok bevezetése. Végső soron pedig a hatalommal való önkényes visszaélések sorozata, a demokrácia paródiává silányosítása, a hatalmat gyakorlók feletti ellenőrzés megszüntetése

Zentai Péter: Mivel magyarázza, hogy hazája, Venezuela, a világ egyik vezető olajhatalma az utóbbi néhány évben képtelen profitálni a tartósan magas világpiaci nyersanyagárakból? Hallom, olvasom, hogy alapvető szükségleti cikkek hiányoznak a boltokból, a tekintélyelven működő rendszer nem képes megbirkózni a fokozódó bűnözéssel. Szóval Venezuela népe csöppet sem él jobban, mint 10 évvel ezelőtt? Ezzel szemben az ugyancsak autoriter rendszerrel bíró Oroszországban ezen idő alatt – tudomásom szerint – javultak az életkörülmények, az Öböl menti olajban gazdag országokban, melyek ugyebár diktatúrák, az életszínvonal-emelkedés pedig egészen nyilvánvaló…

Ricardo Hausmann: A egyik meghatározó tényező az, hogy mekkora az egy lakosra jutó kitermelt olaj mennyisége. Amikor gyerek voltam, az ötvenes években, hazám naponta hárommillió hordónyi olajat exportált, Venezuela akkor egy hétmilliós ország volt. Ma kevesebb, mint kétmillió hordót adunk el a világban naponta, a lakosság lélekszáma pedig huszonnyolcmillió. Más szóval: az egy főre jutó kitermelt, eladott nyersolaj mennyisége gyerekkorom óta hatodára csökkent.

 

De miért esett vissza ezen idő alatt napi hárommillió hordóról kétmilliónyira a kitermelés?

Az olaj ugyebár nem megújuló energiahordozó. Hogy az olajkitermelést szinten tudja tartani, illetve – ha szükséges – növelni is tudja egy ország, ahhoz folyamatosan kell gondoskodnia a kitermeléshez szükséges eszközökről, a kitermelt mennyiség pótlásáról, tehát új lelőhelyek feltárásáról, azok infrastruktúrájának kiépítéséről, az állandó technológiai megújulásról, a szakemberek képzéséről. Mindez erősen tőke- és technológia-importigényes tevékenység, de nem igazán politikai munka.
Mármost Venezuelában az olajtermelést és exportot – különösképpen Hugo Chavez, a nemrég elhunyt populista-nacionalista elnök országlása alatt – abszolút átpolitizálták. Az új elnök, Maduro ugyanazt folytatja, amit elhunyt elődje és mentora csinált.
A lényeg, hogy mindent államosítottak, amit úgy indokoltak, mondván, az olajkincs a népé és „történelmi igazságtétel, hogy a nép kezébe visszaadják az olajtermelést és exportot”. Egészen konkrétan az történt, hogy a koncessziókat Chavezék az általuk – politikailag – megbízhatónak tartott rokonok, barátok közt osztották ki. Csak az uralkodó párthoz és személy szerint a Chavezhez való hűség számított az osztogatásnál. Mindeközben a szakma külföldi résztvevőinek túlnyomó részét teljesen kiszorították. A régi szakembereket, menedzsereket vagy elbocsátották, leváltották, vagy szakmailag, emberileg – a Chavezék által egyre inkább birtokolt televíziók és újságok révén – ellehetetlenítették. A tehetséges fiatal szakértők mind egy szálig emigráltak. A venezuelai olajiparra rátelepedett a dilettantizmus. A korrupció minden korábbi méretet felülmúlt, a monopolhelyzetbe hozott államosított olajipari vállalatból ellenőrizetlenül szívja ki a pénzt a pártklientúra. Mindebből infláció kerekedett, erre fel a kormány központi árellenőrzést vezetett be, rögzítették előbb az áram, majd minden alapvető szolgáltatás árát. Most ott tartunk, hogy a világ egyik élvonalbeli energiatermelő országában rendszeresek az áramkimaradások, sorba kell állni a kenyérért, nincs vécépapír és sok más alapvető cikk a szupermarketekben.

 

Oroszországban ez alapvetően másként alakult, vagy vannak hasonlóságok a két kormányzati felfogás között?

Hasonló magyarázatokat találhatunk arra, hogy miért feleződött le Oroszországban a kitermelés 20 év alatt. Az utóbbi években viszont új lelőhelyeket tártak fel – nyugati közreműködéssel – és mostanság négymillió hordóval többet hoznak a felszínre naponta, mint 2000-ben. Az Öböl menti államokban egyenesen elképesztő mennyiségű az egy főre jutó olajkitermelés. Szaúd-Arábiában az orosznak az ötszöröse!
S figyelembe kell venni a másik meghatározó tényezőt: az egy lakosra jutó olaj-jövedelmet, annak változásait. Az egyoldalú függőség az olajtól azt jelenti, hogy tulajdonképpen a világpiaci ár szabja meg – sok-sok áttételen keresztül – Venezuela vagy Oroszország, és az Öböl menti államok lakóinak jövedelmét. A kilencszázhetvenes években óriási nemzeti jövedelememelkedést generált az olajárrobbanás: 1980-ban Venezuelában az egy főre jutó olajjövedelem három és félezer dollárt tett ki. Ez mára lezuhant ezer dollárra. Az egyoldalú, állandósított olajfüggőségen alapuló nemzetgazdasági modell meghatározó módon járult hozzá a rendkívüli mértékű elszegényedéshez.

 

Ennek fényében érthető, hogy a venezuelaiak, főként a szegény emberek többsége erős, határozott, a külföldi gazdasági erőkkel szemben bátran szembeszálló, a nemzeti érdekeket mindenek fölé helyezni akaró elnököt választ. Chavez és utódja, Maduro demokratikus választások révén gyakorolta, gyakorolja a hatalmat, ők maguk hangoztatták, hogy ez az igazi demokrácia.

Nem nevezhető demokráciának egy olyan helyzet, hogy valakik választásokon megszereznek ötvenszázalékos plusz egy szavazatnyi támogatást, majd száz százalékosan uralkodnak, száz százalékban övék a hatalom. A bíróságokat lassan, de biztosan a saját klienseikkel töltötték fel, immár csakis ellenzékiekkel szemben folynak perek, a klientúrához tartozók viszont, kövessenek el bármilyen nyilvánvaló bűncselekményt, lopjanak el dollármilliókat, büntetlenséget élveznek. Venezuelában teljesen megszűnt a határ párt és állam között: az adókat, az olajból származó mindenféle jövedelmeket ellenőrizetlenül használják az uralkodó párt céljaira. Hogyan nevezhető demokráciának egy olyan szituáció, hogy az államilag vagy kliensek által ellenőrzött, birtokolt tévékben, újságokban elhallgatják, jobb esetben elferdítik azokat a kül- és belföldi híreket, amelyek a kormányzatnak nem tetszenek? Ahol a maradék ellenzéki sajtó eredeti tulajdonosait és vezető újságíróit mind egy szálig vagy perlik, vagy ellehetetlenítik, szégyenpadra ültetik, lapjaik, rádióállomásaik eladására és emigrálásra kényszerítik, majd zsarolható és lezsarolt új, álellenzéki tulajdonosokra, újságírókra cserélik le őket, fenntartva azt a látszatot a külföld felé, hogy „lám, nálunk igenis létezik ellenzéki média”.

 

Úgy tudom, hogy az emberek többsége ezt elfogadja, a rendszer mégiscsak népszerű…

E rendszer egy ideig kétségtelenül népszerűségnek örvendett, az emberek többsége elhitte, hogy a szegényedés, a nehézségek csakis az ellenséges, az ország természeti kincseit megszerezni akaró külföldi erők és az őket kiszolgálni és régi zsíros pozícióit visszaszerezni óhajtó letűnt ellenzék mesterkedéseinek tudható be. Ma már azonban nyilvánvaló – ezt jelzik a nem publikálható, betiltott közvélemény-kutatási adatok –, hogy az emberek többsége annyira azért nem „hülye”, hogy ne tudja pontosan, hogy maga a kormány a fő felelős az elszegényedésért, a korrupció túltengéséért, a hiánycikkek számának bővüléséért. Ugyanakkor az egyszerű tömegek nem mernek az utcára vonulni, felemelni a szavukat, mert meg vannak félemlítve. Agyon államosították ugyanis az egész közéletet, a legfőbb munkaadó közvetve-közvetlenül maga a kormány, ennélfogva pillanatok alatt kirúgják azt, aki jártatja a száját és bárkitől, bármikor, bármilyen hivatkozással meg lehet vonni a családi és egyéb juttatásokat, segélyeket.

 

De hát ezek a körülmények nem maradhatnak fenn hosszú távon. Be kell következnie az ilyen kormányzati rendszer összeomlásának és a visszatérésnek a demokráciához. Nem szólva arról, hogy mindeközben más közeli és távolabbi latin-amerikai országokban, Chilében, Peruban, Brazíliában, Kolumbiában – Venezuelával ellentétben – fenntarthatónak látszó gazdasági fellendülés megy végbe a tényleges demokratizálódással párhuzamosan. Venezuela egymagában ezt az egészet nem folytathatja… Különben is ott az Egyesült Államok a közelben.

Mindez nem jelent semmi különösebbet. Nem hiszek abban, hogy egy rosszul funkcionáló rendszer magától össze kell, hogy omoljon, és azt követően a dolgok törvényszerűen visszatérnek a rendes kerékvágásba. A hit a külső, a külföldi segítségben pedig általában illúzió. Amerika, a Nyugat vagy a demokratikus dél-amerikai országok túl sokat nem tettek annak érdekében, hogy a kubai emberek megszabadulhassanak a diktatúrától. Az már ötvenöt éve működik. A venezuelai kormány ehhez képest csak tizenöt éve van hatalmon… Csodák nincsenek, a jövő nem megjósolható, nem sorsszerűen bekövetkező. Egy ország jövőjét csak annak népe tudja alakítani, építeni.