Rickards-James-03
feb.
25
2013

War Games, avagy kitört a Harmadik Világháború – VALUTAHÁBORÚ 1. rész

Magyarország belekeveredett a 2010-ben kezdődött nagy valuta-világháborúba és ezt nagyon helytelenül tette – állítja az amerikai hadügyminisztérium és a CIA egyik volt stratégája, a ma befektetési guruként is számon tartott James Rickards. Ő volt az, aki nemzetközi bestsellernek bizonyult, 2009-ben írt könyvében (Currency Wars -The Next Global Crisis) meglehetősen pontosan prognosztizálta a valósággá lett helyzetet: nagy és kis nemzetgazdaságok között olyan gazdasági-pénzügyi háború tör ki, amelynek fő fegyvere a jegybanki kamatok lenyomása, az agresszív pénznyomtatás, végeredményben a valuták leértékelése.

Ez – fejti ki az alapblog.hu-nak adott interjúban Rickards – olyan globális játék a tűzzel, amely a történelmi tanulságok alapján akár valóságos háborúba is torkollhat. Magyarországnak azt ajánlja, hogy tartsa magát távol ettől a valutaháborútól, ne engedjen a hibás számításon alapuló csábításnak, hogy a forint leértékelése révén erősíteni tudja majd nemzetközi versenyképességét. Ez a folyamatos kamatcsökkentésen alapuló, a forint gyengítését célul kitűző hozzáállás ugyanis nem fogja érdemben erősíteni a magyar exportot, viszont az ország belemegy az importált infláció okozta életveszélyes helyzetbe, a magyar és más közép-európai gazdaságokat strukturális reformok révén kell és szabad csak élénkíteni.

Zentai Péter: Pénzügyi tömegpusztító fegyverek – ezt a kifejezést nem másutt használta, mint az Egyesült Államok Kongresszusának meghallgatásán. Az amerikai törvényhozók után velünk is ossza meg, hogy miről van szó!

James Rickards: Jelentős háború vette kezdetét néhány évvel ezelőtt: pénzügyi-gazdasági háború.
A leginkább bevetett harci eszköz, hogy a fő hadviselők – (az Egyesült Államok, Japán és részben Nagy-Britannia) jegybankjai zéróra csökkentik a kamatokat és korlátlanul nyomtatják a pénzt.
A mögöttes szándékot azzal szokás magyarázni, hogy ezeknek a vezető gazdasági hatalmaknak fokozniuk kell a versenyképességüket, segíteniük kell az exportjukat.
Valójában azonban nem ez az igazi ok, hanem az, hogy inflációt akarnak generálni, mert ezeknek a jegybankoknak és kormányoknak valójában a defláció az ellenségük. „Deflációt gyógyítsunk inflációval!” – kimondatlanul ez a meggyőződésük azoknak, akik a mai világban mindenáron lejjebb viszik a kamatokat és új pénzeket nyomtatnak, amennyiben ezt megtehetik.
Mármost az infláció „kicsiholásához” a nemzeti valuta leértékelésén keresztül visz az út: ha a dollárt, a jent, a fontot sikerül leértékelni, akkor drágul az import – Amerika ugyebár hatalmas mennyiségben vásárol külföldről ipari terméket és szolgáltatást, Japán pedig energiahordozót, vagyis az áru és szolgáltatás importjával próbálnak inflációt gerjeszteni. Ez a magja az úgynevezett valutaháborúnak.

Z. P.: Nem túlzás új „világháborúnak” nevezni azt, hogy egyes országok hadüzenetet küldtek a deflációnak?

J. R.: A valutaháború sokkal súlyosabb következményekkel fog járni, mint azt egyesek feltételezik. De mielőtt ebbe belemegyünk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy van egy katonai és geopolitikai célú háború is pénzügyi fegyverek bevetésével, mely az Egyesült Államok részéről zajlik Irán ellen, s e háborúba már az Európai Unió is belekeveredett. Amerika az uniós országokkal egyetemben ellehetetlenítette, hogy Irán dollárhoz és más kemény valutához juthasson, a bankok közötti nemzetközi elszámolási rendszert Irán felé teljesen lezárták, Irán alig vagy egyáltalán nem juthat cashhez az eladott nyersolaj ellentételezéseként. Iránban a legfőbb hiánycikk a kemény valuta, miáltal drámaian leértékelődött, gyakorlatilag összeomlott az iráni pénz, a rial.

Z. P.: Térjünk vissza az úgynevezett currency warhoz, a valuták háborújához. Az eurózóna, legalábbis az EKB, mintha nem aktivizálná magát ebben a háborúban. Minden versenytárs gyengíti a pénzét az euró kárára. A jenhez, a dollárhoz, a fonthoz képest az euró csak erősödik és erősödik. A „háború” kimenetele nem lehet pozitív Európa számára…

J. R.: Éppen ellenkezőleg: ha Európa továbbra is ellenáll és nem hagyja magát belerángatni ebbe az áldatlan harcba, akkor győztesen kerül ki!
A valutaháborúkat elindítók alapvető tévedésben vannak: azt hiszik, hogy minél olcsóbb a pénzük, annál jobb lesz nekik a jövőben, például erősíteni fogják az exportjukat.
Valójában a leértékelés stratégiai szempontból semmit nem ér, a németek akkor is képesek a növekedésre, ha az euró erős. Másrészről a saját és az egész fejlett világ jövője szemszögéből az a helyes, amit jelenleg az európaiak tesznek: német vezénylettel strukturálisan, szociálisan és technológiailag egyaránt meg akarnak újulni, rugalmassá teszik a munkaerőpiacokat, csökkentik az elvégzett munka költségeit, a munkaadók és a munkavállalók terheit. Ez az a terv, amelynek végrehajtása bizonyosan beindult és lassan, de biztosan már körvonalazódnak is az eredmények. Ez még akkor is így van, ha tudjuk, hogy egyelőre mekkora problémák terhelik a dél-európai országokat.
Ám a trend világos: az Európa déli perifériáján egyre aktívabb kínai tőkével, német technológiával, magasan képzett európai munkaerővel az euróövezet egyre versenyképesebb, és nagyon lassan, de felszívódik a munkanélküliség. Ez fog történni Dél-Európában is, mindenekelőtt azon fiatalok körében, akik tisztában vannak vele, hogy nem számíthatnak tizenharmadik, tizennegyedik havi bérre és alacsony lesz a kezdő fizetésük is. Fájdalmas folyamaton megy most keresztül a spanyol, a görög, a portugál, az olasz emberek többsége, de a mobilitás felfutása, annak kormányzati támogatása, a kínai tőke masszív megjelenése ezekben az országokban, együttesen meg fogja hozni a várt eredményeket.

Z. P.: Európa csöppet sem egységes gazdasági-pénzügyi értelemben. Ön méltatja azt a fajta európai válságkezelést, hogy a németek nem mennek bele a valutaháborúba. Majd kiderül, hogy helyesen teszik-e. De a magyar kormány szinte nyilvánvalóan az amerikai vagy a japán példát követi: az export felfuttatása, a gazdaság élénkítése érdekében jóval alacsonyabb kamatokat akar és nyilván gyengébb forintot is elfogad. Ön szerint mi beszállunk ebbe a bizonyos valutaháborúba?

J. R.: Helytelenül teszik, ha igen. A maguk térségében láthatóan nem a valutájuk leértékelésére törekvő országoknak megy jól. Lengyelország perspektíváit például nagyon jónak ítéli minden szakértő, de a balti államokét is. Ezzel szemben Magyarország – monetáris eszközökkel és más módon is – szerintem tévesen betévedt abba az utcába, amibe nem kellett volna. Csak inflációt fognak importálni a leértékelő monetáris politikával, de nem fog észlelhetően felfutni az exportjuk. Legfeljebb az idegenforgalom járhat jól a leértékelés révén. Alapvetően azonban a behozott infláció csak leszegényíti, de versenyképesebbé nem teszi a magyar munkaerőt. A belső fogyasztás vészesen visszaesik, az élénkülés sem belülről, sem kívülről nem következik be. Magyarországnak, akárcsak a többi térségbeli országnak, az amúgy jó munkaerő folyamatos képzéséből, a munkaerőpiac rugalmasabbá tételéből, az európai beszállítói láncba való aktívabb bekapcsolódásból és az ellátórendszer reformjából kell tudnia profitálni, ezáltal tud versenyképesebbé válni. Semmiképpen sem abból, hogy belekeveredik a kilátástalan nemzetközi valutaháborúba: kamatokat vág, új pénzeket nyomtat és ezzel leértékel.

Z. P.: Mennyire jelent globális biztonsági problémát ez a bizonyos valutaháború? Valójában azt szeretném megtudni, hogy Ön szerint fordulhat-e ez valóságos, véres nemzetközi konfliktusba?

J. R.: Ahogy ezt a két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (Currency Wars: the making of the next global crisis) dokumentáltam: az elmúlt száz évben a világ két nagy valutaháborún ment keresztül: az első 1921 és 1936 között zajlott le, a második 1967 és 1987 között. A korábbiakhoz képest is – gazdasági-pénzügyi értelemben legalábbis – pusztítóbbnak ígérkező harmadik pedig nagyjából 2010-ben vette kezdetét.
A tanulság a következő: nem zajlik mindig ilyesfajta háború a világban, de ha egy ilyen elkezdődik, akkor az nagyon hosszú ideig tart. Márpedig elkezdődött! Amerika beindította a pénznyomdát, agresszíven hozzálátott a dollár mesterséges gyengítéséhez, mire felvette a kesztyűt Svájc, aztán Japán és most ott tartunk, hogy eszkalálódik a háború: egy sor fejlődő ország, különösen Brazília és több más latin-amerikai ország súlyos károkat szenved saját pénzének felértékelődésétől, ezért eszközökben egyre kevésbé válogatva mindent megtesz a gyengítésért. Az ennek hatására fokozódó infláció azonban játék a tűzzel, mert egy idő után az nem kezelhető! Eközben az amerikaiak, élükön a jegybankkal, a japánok és a britek „egymás alá kínálnak” fontot, dollárt, jent. Úgy nyomtatnak újabb és újabb pénzeket, hogy azok mögött nincs számottevő gazdasági teljesítmény, termelés.
Egy ilyen szituáció márpedig a világban létező pénzügyi rendszer összeomlásához tud vezetni, a papírpénzbe vetett bizalom ugyanis totálisan elillanhat.
Ebből kiútként kínálkozhat egy hatékonyabb, háborúskodást megakadályozó új rendszer kialakítása a vezető nemzetgazdaságok és gazdasági térségek kiegyezése révén úgy, hogy új, globális szupervalutát hoznak létre, vagy esetleg visszatér a világ az aranystandardhoz.
Mindenesetre a történelem intő példákkal szolgál arra vonatkozóan, hogy hova vezethet a valuták közti háborúskodás.
A papírpénzbe vetett bizalom totális összeomlását élte meg világunk 1914-ben és 1939-ben. A monetáris rendszer megroggyanása mindkét esetben valóságos, éles világháborúk előjátékának bizonyult, még ha a világháborúk kitörésének megannyi más motívuma is volt. A valutaháborúk előbb-utóbb erősödő protekcionizmushoz és velük párhuzamosan fejlődő nacionalizmushoz vezettek. Ugyanez a történet könnyen megismétlődhet a közeljövőben. A mostanihoz hasonlatos szituációk fokozzák a valóságos háborúk kitörésének a valószínűségét.