Zulauf foto
jún.
10
2014

Zulauf: végzetes történelmi hiba az euró erőszakolt egyben tartása

Egyre növekszik az újabb globális recesszió kibontakozásának valószínűsége. Ezt állítja az alapblog.hu-nak adott interjúban Felix Zulauf, a korábbi prognózisainak helytállósága és pénzügyi sikerei alapján egyaránt a világ egyik legtekintélyesebbnek számító portfóliókezelője.

A frankfurti pénzügyi szellemi műhelyként, könyvkiadóként, alapkezelői összejövetelek szervezőjeként ténykedő Uhlenburch Verlag éves konferenciáján beszéltünk a svájci befektetővel, aki egyebek között kifejti nekünk, ami előadásának lényege: a világméretű recesszióhoz komoly mértékben fog hozzájárulni a kínai pénz és azt követően a többi ázsiai fizetőeszköz elkerülhetetlen és gyorsuló ütemű leértékelődése. A várható elszegényedési, globális gazdasági sorvadási folyamat másik óriási jelentőséggel bíró kiváltó oka, hogy a politikusok semmiképpen sem hagyják szétesni az eurót, holott ez (konkrétan: Németország kilépése az euróövezetből) – legalábbis ő szerinte –végeredményben felszabadító fordulatot, kitörési, növekedési lehetőséget hozhatna az európai gazdaságok számára. Amíg azonban a világot sújtó valóságos folyamatokat nem realizálja mindenki, addig az EKB és a többi központi bank rendületlenül folytatja a pénzgyengítő politikát, a befektetők pedig még agresszívebben allokálnak egyre nagyobb tőkét az értékpapírokba – a részvényárak így extrémből még extrémebb magaslatokba fognak emelkedni, s ez hosszabb ideig fog tartani, mint azt ma bárki feltételezné – egyebek között ezt állítja Felix Zulauf az exkluzív interjúban.

 

Zentai Péter: Shortolja a kínai pénzt, a jüant?

Felix Zulauf: A legteljesebb mértékben. Ugyanis, szerintem, nincs kézenfekvőbb következménye a Kínát sújtó problematikának, mint az, hogy le fogják értékelni a jüant, legalábbis mindent elkövetnek ennek érdekében. A kínai rendszerbe, annak fenntartása érdekében, elkerülhetetlenül likviditást kell pumpálni. Ez legeredményesebben a fizetőeszközük leértékelődésével érhető el.

 

Előadásában azt mondta, hogy záros határidőn belül húsz százalékkal fog esni az jüan árfolyama…

Igen. Egy- két éven belül be fog ez következni, mármint a húszszázalékos értékvesztés. Négy-öt év elteltével aztán még sokkalta alacsonyabb jüanárfolyamra számítok. Ez egy hosszú távra szóló, tartós trend. Határozottan az a véleményem, hogy hamarosan be is következik egy olyan krízishelyzet, amelyben a jelenlegi 6 jüan helyett 8,50 jüant kell fizetnünk egy amerikai dollárért. A 7 jüan/dollár szint pedig kétségkívül itt van a nyakunkon.

 

Milyen más eszközökben lát fantáziát? Mikre helyezi a hangsúlyt a Zulauf Asset Management? Mit ajánl más portfoliókezelők figyelmébe?

Kínát egy ideig inkább kerüljük, beleértve Hongkongot, a kínai bankokat és általában a kínai és hongkongi ingatlanpiacot. Európában, Amerikában viszont tovább fognak emelkedni a részvényárfolyamok, még fognak drágulni a vállalati papírok. Ez az itteni hatalmas likviditásnak köszönhető. Egyszerűen nem rajzolódik fel egy trendforduló, egy új „medve piac” kialakulásának lehetősége. Minden egyes tartós árfolyamesési tendencia beindulásának előfeltétele, hogy a jegybankok szigorítsanak a monetáris politikán, hogy szűkítsék a likviditást. Ez azonban nem történik meg, és nem is fog megtörténni. Éppenséggel egy darabig még erőteljesebben az ellenkező „tartalmú” környezetben fogunk maradni, sőt ez a közeg még tovább szélesedik és mélyül: egyre magasabbra értékelődnek a papírok, még inkább felgyorsul a tőkeátcsoportosítás üteme a részvények irányába. A monetáris politikai környezet most is nagyon enyhe, sőt még ennél is több lazítás várható. Prognózisunk szerint a részvénypiaci áremelkedés hosszabb ideig fog tartani, mint azt ma bárki feltételezné. És: elképesztő szélsőségekbe fog csapni a papírok árazása. Tart ez majd mindaddig, amíg a piaci résztvevők többsége egy nap végre belátja, hogy gigantikus lufi fújódott fel.

 

És aztán jön valamiféle összeomlás?

Globális recesszió felé haladunk. Valójában roppant törékeny, gyorsulásra abszolút alkalmatlan a nemzetgazdaságok növekedése az ipari társadalmakban, a fejlett világban. E mögött e gazdaságok súlyos strukturális hiányosságai, alkalmazkodási képességük korlátozottságai húzódnak meg.

 

S ha Kína, ahogy Ön állítja, lassul, ennek ellenszere pedig a jüan erőteljes leértékelése lesz, akkor ez még inkább gyengíti a nyugati világ nemzetgazdaságait. Hiszen az első körben – a lassulás miatt – eleve szűkül a deflálódó kínai piac befogadóképessége, a második körben pedig, a jüangyengítés miatt, mérhetetlenül megdrágul a Kínába irányuló export.

Ismétlem: globális recesszió előtt állunk – ezért is.
Ugyanakkor ez a várható súlyos és tartós gazdasági visszaesés mégsem hirtelen és nagy erővel, bombasztikusan következik be, ahogy ezt korábbi nagy recesszióknál tapasztalni lehetett. Azokat ugyanis mindig gazdasági boomok, hatalmas fellendülések előzték meg. A mostanában várhatót viszont egyáltalán nem előzi meg ilyesmi. Ez egy olyan helyzet lesz, amelyet a hosszú és folyamatos rosszabbodás, a leolvadás fogja jellemezni. Illetőleg itt-ott-amott fellángoló társadalmi nyugtalanságok, lázadások… És akkor a kormányok megint fiskális eszközök bevetésével, azok abszolutizálásával igyekeznek majd valamiféle rendet vágni.

 

Előadásában a kilencszázharmincas évekhez való hasonlóságokra is célzott.

Én arra mutattam rá, hogy manapság az euró tölti be azt a szerepet Európa számára, amit az arany jelentett a kilencszázharmincas években. Az eurószisztéma léte épít ugyanolyan akadályokat a nemzetgazdaságok rugalmas átalakítása elé, mint amilyet annak idején az aranystandard. Ez utóbbi volt az, ami ellehetetlenítette akkoriban a nemzeti fizetőeszközök leértékelését, ma pedig az euróhoz tartozás, az eurórendszer jelenti ugyanezt a gátat. Az övezet déli, perifériális államainak gazdasági, társadalmi, növekedési érdeke a pénzük szabad mozgását, mozgatását követelné meg. De ehhez egyszerűen nincs semmiféle mozgásterük. Ezért aztán deflálni kénytelenek reálgazdaságukat, csak így tudnak egymáshoz alkalmazkodni.
Mellesleg Kína szintén deflációs nyomás alá került. Ott ez egy hosszú éveken át tartó szisztematikus inflálás következménye. Most a ló másik oldalára esnek: deflálással igyekeznek kiengedni a levegőt a túlfújt lufiból: nyesnek az árakból, hogy feltölthessék tartalommal az éktelenül felduzzasztott és kihasználatlan kapacitásokat és leépítsék a belső adóssághegyeket. Ennek szükségszerű következménye a jüan leértékelése, melyet egész Ázsia követni fog, nem is tehet egyebet. Márpedig ez a folyamat nyomás alá helyezi a -cégeket, amelyek ázsiai jelenlétük és nemzetközi versenyképességük, az ázsiaiakkal való konkurensi lét valamiképpen fenntartása érdekében egyre csökkenő profitokkal lesznek kénytelenek működni.
Ám – ismétlem – amíg mindez nem válik egyértelműen világossá mindenki számára, tudniillik, hogy a nemzetgazdaságok nem erősödni, hanem gyengülni fognak a jövőben, addig drágulnak tovább a részvények – Nyugaton. Ezt hozza tulajdonképpen egyedüli eredményként a kamatok lenullázása.

 

Mi a véleménye az EKB kamatcsökkentő és egyéb várható lazító lépéseiről?

Nincs másról szó, minthogy az EKB – általam is támogathatóan – mindenképpen szeretne valamit tenni az euró gyengítése végett. Ez az igazi célja. Csakhogy ez roppant nehéz, szinte lehetetlen kihívás. Maga az euró struktúrája, természete az, ami újra és újra bizonyíthatóan ellenáll a gyengítési kísérleteknek. Az euró ugyanis erőre: kereskedelmi többletre, fizetési mérleg többletre épült deviza. A többlet konstans velejáró az euróövezet egészének szintjén. Ez a körülmény ellehetetleníti az európai pénz gyengítését.
A problémát jól ismerjük Japánból is. A japán jent a mögötte álló gazdaság évtizedeken át tartó folyamatos fizetési mérleg többlete tartotta erőben, az tolta aztán mind magasabb árfolyamok irányába – például a dollárral szemben.
Igen, most valóban bekövetkezett a trendforduló, de ehhez Fukushimára, az ottani tragédiára volt szükség! Az atomerőművek kikapcsolását hirtelen óriási energiaimporttal kellett kiváltani. Ez volt az, ami alaposan és tartósan kibillentette a japán kereskedelmi mérleget addig állandósult pozitív állapotából.
Nos, ez a fordulat hozta meg a jennel való eredményes játszadozás lehetőségét.

 

Európának is egy „Fukushima-szerű” sokkra lenne hát szüksége?

Európa – meggyőződésem szerint – deflációs fázisban van.
Számára az eurótól való megszabadulás hozná meg a „felszabadulást”. Az optimális verzió az lenne, ha Németország kilépne az övezetből, s az ismét bevezetett Deutsche Mark (német márka) felértékelődhetne, a továbbra is fennmaradó euró pedig – egy eleve felértékelésre ítélt pénzből – végre leértékelésre alkalmas devizává válna.
Csakhogy, mint tudjuk, az övezet felbomlását nem fogják hagyni a politikusok. Holott ez lenne a probléma valós megoldása: csak így válhatnának az európai gazdaságok igazán versenyképessé, csak így következhetne be tartós fellendülés Európában.
Az európai fellendülést gátló másik gigantikus probléma a hatalmasodó állami adósságokból épült „hegy”. Az „egeket súroló” nemzeti adósságokat csak egyféle módon lehet leépíteni: leírással, a csődök nyílt elismerésével. Ezen persze veszítenénk mi alapkezelők is! De fel kellene vállalnunk ezt az áldozatot, mint ahogy a nyugdíjalapok tulajdonosainak, a kis- és nagybefektetőknek egyaránt le kellene tudni nyelniük a hatalmas veszteségeket. Mindez még mindig kisebb baj lenne, mint az, ami akkor fog bekövetkezni, amikor egy nap összeomlik körülöttünk az a világ, amely a prosperitás látszatára épült. Jelenleg ugyanis fikció, ami körülvesz minket, egy irreális és irreálisan árazott környezet…
Sajnálom, de 1999-ben elmondott szavaimat vagyok kénytelen idézni: „az euró bevezetése az utóbbi száz év egyik legostobább európai döntése. Ostobasága és felelőtlensége csak az első világháborút lezáró versailles-i szerződésekéhez hasonlítható.”

 

De Ön is mondta, hogy a politikusok akkor sem hagyják veszni az eurót…

Ennek biztos, hogy az európai gazdasági környezet folyamatos rosszabbodása és a társadalmi feszültségek rendkívüli kiéleződése lesz a következménye. Egyre súlyosabb fájdalmakat kell majd elviselniük az európai nemzeteknek: emberi, gazdasági, társadalmi értelemben egyaránt.

 

Ehhez képest arról számolt be előadásában, hogy még bővítette is portfóliójában a kötvénykitettséget és persze a részvényállományt is. Ez nem vall gyakorlati pesszimizmusra…

Olyan cégekbe fektetek mind részvény, mind kötvény oldalon, amelyek nagyon nagy valószínűséggel átvészelik a nehéz időket, a válságokkal szemben ellenállóak. Ezek részben olyan cégek, amelyek jelenleg csekély osztalékot fizetnek. Portfóliónk tartalmaz továbbá svájci államadósságot is, svájci államkötvényeket.

 

Befektetőként mit gondol az ingatlanpiacról?

Azt, hogy ez egy sem globálisan, sem nemzeti alapon nem értelmezhető piac. Csak lokálisan szabad figyelni és ennek megfelelően lépésekre szánni magunkat. Mindig buborékká válnak azok a helyek, amelyeket a gazdagok, a pénzes emberek felkapnak, amelyeket ők néznek ki maguknak. Ilyen ma Hongkong, London, New York, St. Tropez, Zürich és így tovább. Ugyanakkor még ezen helyek környékén is, leginkább pedig a vidéki körzetekben továbbra is mérsékeltek maradnak az ingatlanárak. Sosem drágulnak túlzottan. Ez mindig így volt a történelemben. Az ingatlanpiaci lufik, illetve azok kipukkadása természetes velejárói a gazdasági életnek, az ingatlanpiac alakulását szerintem sosem szabad drámai módon értékelni.
Az igazi baj az, hogy az államok, a kormányok újra és újra azt gondolják, hogy a válságokat pénznyomtatással, bankóprés bevetésével orvosolhatják. Az, hogy most ez a módszer nem vált ki csöppnyi inflációt sem, csak azt bizonyítja, hogy egészen korlátozott a reálgazdaság felszívó képessége, rengeteg a kihasználatlan kapacitás. Ha a vállalatok azt sem tudják kihasználni, amit korábban kiépítettek, akkor miért is fordítanának még több pénzt – még ha azt szinte ingyen beszerezhetik is – újabb beruházásokba? Ezt a problematikát a kormányok által kezdeményezett, támogatott út-, vasútépítésekkel, a meglévők átfogó és rendkívüli minőségi váltást jelentő megújításaival és ehhez hasonló óriási infrastrukturális beruházásokkal kellene szerintem kezelni.
Egyébként pedig meggyőződéssel állítom, hogy mához 10 évre és később rosszabbul fogunk élni.

 

Mármint mi európaiak?

Mindannyian. Nulla körüli növekedés, stagnálás, lázongások – világszerte.