400 óra és Izaura felszabadul

– Nem „kell” bejönni túlórázni szombaton, – mondta határozottan a munkaadó – de akkor hétfőn se dolgozni…
– Rendben, főnök, – válaszolta még határozottabban a munkavállaló – de más se fog helyettem.
– Hm… kezdjük csak újra a beszélgetést! – bizonytalanodik el a munkaadó.

Valahogy így kéne alakulnia egy túlórával kapcsolatos párbeszédnek 2018-ban a magyar (román, lengyel stb.) munkaerőpiaci viszonyok között és határozottan nem úgy, ahogy az a 400 órára emelt túlóra keret körül zajlik. Tudom, hogy nem csak a 400 óra a baj, hanem az esetleg három év múlva fizetendő túlórapénz; a potenciális munkaadói „visszaélések”; ha a túlórát a rossz munkaszervezés elfedésére alkalmazzák és még folytathatnám… de ez nem számít! Ezek így, egy csomagban a munkakörülmények rosszabbá válásáról szólnak. Egy olyan időszakban, amikor – ahogy azt a talán soha nem látott mértékben növekvő reálbérek nagyon pontosan és objektíven jelzik – a munkakörülmények javulnak, mert piaci kényszer hatására javulniuk kell. Az egyszerre rosszabbá és jobbá váló munkakörülmények pedig akkora ellentmondás, mintha valaki azért panaszkodna, hogy az XY vállalat csökkenteni akarja a béreket. Hahó, a német, az angol, és a kelet-európai ábécék összes többi betűje meg emeli! Így nem fog menni!

Munkásmozgalmi sajtószemle
Új kifejezés a magyarnál kevésbé feszített amerikai munkaerőpiacon a ghosting (szellemmé válás). Az online randizás világából eredő szó arra vonatkozik, amikor valaki emailre, telefonra nem válaszol, hirtelen elérhetetlenné válik. Megbeszélt interjún meg sem jelenő pályázók; új alkalmazottak, akik az első napon sehol sincsenek; és régi alkalmazottak, akik este hazamennek és többé nem hallani róluk… Kéne valami törvény a védtelen munkaadók érdekvédelmére.

Az emelkedő bérek miatt bezár Gyöngyös városának legnagyobb adófizetője. Azonban az 500 elbocsátott alkalmazott nagy része nem akar a cég másik gyárába ingázni, mert „nem fél attól, hogy nem tud elhelyezkedni, hiszen a hevesi régióban rengeteg termelővállalat küzd létszámgondokkal”.

Egy tisztességes piaci tranzakción mindkét fél nyer. A vevő és az eladó is. Amikor én bemegyek a Tescoba és veszek egy liter tejet, az azért van mert a tej számomra nagyobb értéket jelent, mint az érte kiadott 300 forint. Szerencsére a Tesconak meg az én 300 forintom jelent nagyobb értéket, mint az egy liter tej. Win-win.

Alapvetően egy munkaerőpiaci tranzakció ugyanolyan, mint a fenti tejvásárlás. Én eladom a munkaerőmet, aki meg akarja és ki is tudja fizetni, az megvásárolja. Win-win. Bár bizonyos időszakokban és esetekben kétségtelenül könnyű erőfölénybe kerülni a munkaadónak – mintha a Tesco az egyetlen élelmiszerforrássá válna a környéken. De jelenleg Magyarországon (Romániában, Lengyelországban stb.) abban a szerencsés helyzetben van minden (értsd: minden) munkavállaló, hogy nem lehet(ne) kényszeríteni. Sem alacsonyabb bérre, sem túlórára, sem nyakkendő viselésére. Nem egy Tesco van a környéken, hanem minden sarkon kettő. Plusz házhozszállítás.

Hogy ezek az idők átmenetiek és mi lesz utána? Igaz, de ez egy automatikus szelep: amikor eltűnik a munkavállaló erőfölénye, akkor túlórára sem lesz szükség, mert az azt jelenti, hogy lassult a gazdaság, megszűnt a munkaerőhiány és vele együtt a béremelkedés. Alapvetően egy vállalat pedig nem túlóráztatni szeret, mert az drágább, mint az alap munkaidő.  Ezért vannak olyan munkavállalók, akik kifejezetten örülnek annak, hogy ha akarnak, többet túlórázhatnak – számukra a pénz sokkal értékesebb, mint a szabadidő.
Még egy érthetetlen érv, ami el szokott hangozni: béremelés legyen még, ne túlóra és akkor lesz elég munkás! Egyrészt nem lesz, mert Németországban és Londonban sincs elég. Másrészt az adminisztratív bérunió illúziójáról már írtam, a lényeget ez jól illusztrálja: aki amiatt panaszkodik, hogy Bécsben mennyivel többet keres a fodrász, a pék, meg bárki, mint Budapesten, az azon vajon miért nincs fennakadva, hogy Budapesten meg sokkal többet, mint Mátészalkán? Megmondom: mert előbbiért sokkal könnyebb másokat hibáztatni.

Igazából éppen a munkavállalók érdekeit szem előtt tartóknak kéne a leginkább ünnepelni ezt a 400 órás törvényt. Megköszönni a kormánynak, hogy pont akkor jelzi a munkavállalónak, hogy „rám ne számíts!”, amikor az ritka erős alkupozícióban van. Az üzenete a törvénynek, hogy sem a politikusok, sem a munkaadók nem fogják az alkalmazottak érdekeit szem előtt tartani. Azonban nagy szerencsére arra ott van ő maga. Vagy ott vannak ők maguk. Ahogy Fülig Jimmy mondaná, nem lehet minden munkaadói hatalmi visszaélés mellé rendőrt állítani. Viszont az öntudatra ébredt munkavállaló átveheti ezt a szerepet.

Ha 40 ezer órára emelnék ezt a limitet, azon mindenki nevetne, ugye? Itt a kiváló lehetőség, hogy a munkavállaló ráébredjen: nemhogy a 40 ezer vagy a 400, de a 40, sőt a 4 órán is lehet nevetni, ha valakinek már az se tetszik. Mikor, ha most nem?

És Izaura felszabadult. Önnön erejéből, nem az állam, meg az adakozó TV-néző dajkálásával. Így sokkal tartósabb, és többet is ér az a szabadság.