50 éve léptek először a Holdra

2019. július 20-án ünnepeljük a holdra szállás 50. évfordulóját. Az esemény kapcsán megjelenő visszaemlékezésekből szépen rekonstruálhatók az egész emberiség számára oly izgalmas napok. Többek között az Apollo 11 eljutott a Holdhoz, a Sas leszállt, Armstrong lelépkedett a létrán, elhangzott a híres mondat a kis lépésről és a nagy ugrásról, Aldrin tisztelgett a zászló előtt, a fiúk hazajöttek, és végigszenvedték a két hét karantént, ami után végre újra megölelhették a családtagjaikat.

Mivel a projektet az amerikai adófizetők pénzéből finanszírozták, a holdra szállást úgy kellett lebonyolítani, hogy a lehető legtöbben tudják követni az eseményeket. Ez a hatvanas évek végének Amerikájában azt jelentette, hogy az eseményt vasárnap estére kell időzíteni, hogy a vacsoraasztaltól a nappaliban lévő tévékészüléken keresztül együtt nézhesse a család a közvetítést.

Összességében remekül sikerült az akció, de azért néhány hiba is becsúszott a műveletbe. Kétszer újra kellett indítani leszállás közben a holdkomp számítógépét, a végén át kellett váltani kézi irányításra, és már csak húsz másodpercnyi üzemanyaguk maradt. Ennek ellenére végül a Sas leszállt és méltóságteljesen, stabilan állt a Holdon. Ekkor kezdődött volna a négyórás pihenőidő, hogy az azt követő háromórás előkészület után az űrhajósok kiszállhassanak a holdkompból. Azonban ez máshogy alakult. Gondoljunk el két hidegvérű berepülő pilótát, akik az emberiség történetében először egy idegen égitesten landoltak. Hiába a kötélidegzet és a lélekjelenlét, a biológia törvényszerűségeitől ők sem tudták függetleníteni magukat: vérnyomás, pulzus és az adrenalinszint. A NASA rádiózási szabályai szerint formálisan, udvariasan, de a leghatározottabban jelezték, hogy ebben az állapotban nem tudnának pihenni, engedélyt kérnek a kiszállás előkészületeinek a megkezdésére. A szorult helyzetben lévő repülésirányítás az orvosok felé fordult, akik széttárt karokkal közölték, hogy ez valóban kényszerhelyzet, sajnos ezzel nem számoltak előre. Ha ekkor leállnak az űrhajósok, akkor a leeső adrenalinszint miatt pár óra múlva hibát hibára halmoznak majd a kiszálláskor. Ezt senki nem merte megkockáztatni, ezért az űrhajósok engedélyt kaptak a kiszállási előkészületek megkezdésére.

Nem volt kérdéses, hogy a holdra lépést muszáj közvetíteni a tévében. Ezért szerelték fel a holdkomp lábára a kamerát, hogy élőben adhassák le, ahogy Armstrong lebotorkál a létrán. Azonban itt is adódott egy technikai jellegű probléma. A rádiózással nem volt gond a leszállás során, de a Hold felszínéről érkező tévéadást a Földön csak egy óriási méretű parabola antennával lehetett venni és csak akkor, ha a több mint 20 méter átmérőjű tányért a Hold felé irányították. A betervezett antenna Ausztráliában készen is állt az adás fogadására, csakhogy náluk ekkor még nem kelt fel a Hold! Kiszámították, hogy csaknem hat óra múlva (tehát a tervezett holdra lépés időpontja előtt mindössze egy órával) lehet megkezdeni a közvetítést, így az űrhajósoknak jelezték, hogy amennyire lehetséges, húzzák az időt. Amint a vevőállomásról nézve a látóhatár felé emelkedett a Hold és az antenna venni kezdte a tévéadást, az űrhajósoknak engedélyezték a kiszállás megkezdését, és így végre kezdődhetett a várva várt show.