A bizalom alkonya

A gazdasági, termelési, elosztási ágazatokon belüli és az ágazatok közötti láncok erodálódása mögött nem ám csak a járvány miatti leállások, bezárások húzódnak meg. Egyre inkább sejlik fel mögöttes okként az, amit az általános bizalom recessziójának hívunk.

Eközben szaporodnak a bizonyítékok a lassan mindenütt virtuálissá váló munkahelyi környezettel szembeni, és az abban résztvevő embertársak közötti bizalmatlanság erősödésére vonatkoztatva. A beszélgetőtárs, Richard Wike, a reprezentatív társadalmi, gazdasági, politikai felméréseiről ismert Pew Research egyik igazgatója szavai alapján nem zárható ki, hogy a végén a fejlett kapitalista társadalom alapjait fogja kikezdeni a Covid járvány és a kezelése nyomán kialakuló gazdasági, társadalmi bizalmatlanság.

Zentai Péter: A recesszió szó néhány évvel ezelőttig szinte kizárólagosan gazdasági értelmezésben volt használatos. Napjainkban a média mindenféle kommentátorai – egyebek között az Önök frissen publikált kutatási eredményei alapján – a bizalom recessziójáról, globális hanyatlásáról írnak, beszélnek.

De hiszen amióta az eszemet tudom, mindig is nyilvánvaló volt, hogy az emberek bizalmatlanok.

Nem öncélú felhajtás csupán, amit a bizalom recessziója vagy sorvadása címszó alatt a média és a tudomány csinál? Alaposan feltételezhető, hogy amint a járvány okozta válság lecsitul, minden javulni fog…

Richard Wike: Egyrészt nem igaz, hogy az emberek nagy részét általában a bizalmatlanság jellemezte az utóbbi hat-hét évtizedben. Másrészt a politikai, gazdasági, történelmi példák sora cáfolja, hogy egy olyan irgalmatlan társadalmi, egészségügyi gyúanyag, mint a Covid világjárvány esetleges eltűnése nyomán a súlyos erodálódásban lévő bizalmi viszonyok majd – csak úgy – vissza fognak erősödni a régebbi szintekre. Lengyelország és népe nyolcvan évvel a történelmi dráma befejeződése nyomán továbbra is alapvetően bizalmatlan Németországgal szemben, mely pedig totálisan megújult és őszintén nyújt folyamatosan békejobbot a lengyeleknek. Németországnál maradva, tudományos bizonyítékai vannak, hogy igenis a komplex bizalom hiánya az, ami fundamentálisan akadályozza a volt NDK felzárkózását Nyugat-Németországhoz.

Az ex-NDK polgárok olyan társadalomban nőttek fel, ahol senki nem tudta – még a rokonairól sem – hogy bedolgoznak-e vagy sem a titkos szolgálatnak. Minden esetre kiderült, hogy tömegesen éltek kelet-németek a gyanúperrel, hogy szomszédjuk, barátjuk be van szervezve.

Az ország egyesítését követően egészen napjainkig bezárólag – a korábbi történetből következő – távolságtartás jellemzi az egykori NDK polgárokat egymás iránt. Eközben azonban furcsa, abszurd egység alakult ki köztük, tudniillik együttesen bizalmatlanok a nyugat-németek szándékait illetően, együttesen tartják – kimondva-kimondatlanul – új gyarmatosítóknak a nyugatiakat.

Az abszurditás azáltal mélyült, hogy mindez úgy csapódott le a nyugat-német elitben és az egész volt NSZK-s polgárságban, hogy kelet-németekben nem lehet megbízni, mert eredendően gyűlölik a szabad versenyt, a kapitalizmust… Továbbá az, hogy nem jó munkaerők, mert mindenkivel szemben bizalmatlanok, szabotálják a főnökeiket. Ha azok eredendően kelet-németek akkor azért, ha meg nyugat-németek, akkor meg azért.

Lehet, hogy ez a kulcstörténet szolgál magyarázatul ahhoz, hogy miért is nem csökkent a szakadék általában a kelet-európai és a nyugat-európai országok között? Holott történelmileg példátlan nagyságú transzferekben részesül mind a mai napig Kelet-Európa. Arról nem is beszélve, hogy harminc év állt a „keletiek” rendelkezésére, hogy összeszedjék magukat.

Dél-Olaszország számára dupla ekkora idő állt rendelkezésre. És? Továbbra sem csökken észlelhetően a szakadék Észak-Olaszországgal szemben. Kelet-Európát, Dél-Olaszországot évtizedek óta folyamatosan hagyják el a fiatalok. Nyugatra, Északra vándorolnak.

A bizalmatlanság az alapvető oka a mindenkori migrációs hullámoknak. Kelet-Európában, a Közel-Keleten, Afrikában egyaránt. 

Igen és hosszú évtizedek óta. Ezért fejeztem ki magam úgy, hogy amióta az eszemet tudom, bizalmatlanság van a világban.

Csakhogy ez így nem igaz.

A bizalmatlanság ügyét az 1960-as évek óta kutatjuk a Pew Research-nél. A Világháborút követő négy-öt évtizedben mind Amerikában, mind a Nyugat-Európa országaiban – a ciklikusan ismétlődő politikai, gazdasági válságok, munkanélküliségi és inflációs hullámok, a vietnami háború ellenére – a társadalmi többség folyamatosan bizalmat szavazott egymásnak, a politikai intézményeknek, a médiának, magának az egész rendszernek.

Mi az, hogy egymásnak?

Amerikában 2001 szeptember 11-ig a megkérdezettek jelentős hányada határozottan állította, hogy az emberekben, embertársainkban – túlnyomó többségükben, általánosságban – meg lehet és meg kell bízni. Ez az eredeti amerikai tömeges szellemi, lelki hozzáállás szinte meghatározó faktorként működött az Egyesült Államok sikereiben. Aztán az embertársakba vetett általános bizalom kezdte áthatni a hatvanas évektől kezdődően a tőkés világ nagy részét, főként Japánt és Nyugat-Európa észak-nyugati államait is. És ez igencsak összefüggött gazdasági, szociális sikereikkel. Az akut bizalomhiányban szenvedő némely dél-európaiak, főként pedig a szovjetek és az ő rendszerük által uralt kelet-európaiak viszont egyre látványosabban maradtak le a Nyugathoz képest. Ennek nyilvánvalóvá válása tovább erodálta a keletiek általános bizalmatlanságát.

Szóval a bizalom foka közötti szélesedő differencia járulhatott hozzá meghatározó módon a szovjet szisztéma széteséséhez, a Berlini fal leomlásához?

Igazolható, hogy az emberek közötti kölcsönös bizalom nélkül képtelenség pénz alapú versenygazdaságot fenntartani. A kapitalizmus önkorrekciós mechanizmusa az emberek, a munkaadók és munkavállalók, vevők és eladók, tömegek és politikusok, hazaiak és külföldiek közti bonyolult bizalmi viszonyok automatikusan mindig megújuló, de mindig fenntartható működésének volt köszönhető.

A bizalom új keletű recesszióját csak egyes területekre vonatkoztatják vagy az egész kapitalista társadalomra?

Erre még nincs egyenes, egyértelmű válaszunk. A friss közvélemény-kutatásaink eredményei és a hozzájuk csatolt tapasztalatok azért sejtetnek valami nagyon rosszat, mert a járvány okán új irányt vett gazdasági, technikai fejlődés tényszerűen csökkenti a bizalmat. A bizalom alapját képező személyes vonatkozások eliminálódásának vagyunk tanúi és elszenvedői. Legalábbis egyelőre ezt tapasztalni.

Az úgynevezett hibrid munkavégzés, pláne a távmunka – a maga természeténél fogva – lassan, de biztosan lényegteleníti a személyes találkozásokat. Sőt, a személyes ismeretséget is. Óriás- és közép vállalatok, technológiai és klasszikus szolgáltatók, befektetők körében végzett felmérések Finnországban, Amerikában, Hollandiában, Ausztráliában – földrajzi helytől, kulturális sajátosságoktól függetlenül – kísértetiesen egyformán igazolják vissza, hogy a járvány kezdete óta egyfolytában zuhan a vezetők, menedzserek bizalmi indexe alkalmazottaik iránt, ahogy régi és új alkalmazottak, régi és új menedzserek között is. Mert vagy egyáltalán nem ismerik személyesen egymást, vagy elkoptak az amúgy is felszínes korábbi személyes emlékek egymás képességeiről. A csupán Zoom meetingeken, üzenetváltásokon alapuló munkavégzés elrettenti a bátor, innovatív ötletelésektől a munkatársakat, csökkenti a résztvevők aktivitását a virtuális agyviharokon. Azért, mert virtuálisan nem jön át a mögöttes személyiség, annak szelleme, humora, ezáltal egyre több a félreértés, végül is természetszerűleg csökken a bizalom és a szellemi bátorság.  És ugyanez a helyzet globális méretekben…

A gazdasági, termelési, elosztási ágazatokon belül és az ágazatok közötti láncok reálisan tetten érhető erodálódása mögött nem ám csak a járvány miatti leállások, bezárások húzódnak meg. Egyre inkább sejlik fel mögöttes okként az, amit általános bizalom recessziójának hívunk.