A fogyasztás kora véget ért. A hiány kora köszöntött ránk!

Történelmileg példátlan általános, világméretű hiánygazdálkodásra kell berendezkednünk. Főként a gazdag országok számára jár majd ez hatalmas lemondásokkal.

Olyanokkal, amelyek kizárólag globalizált és koordinált politikák segítségével, a profitérdekek és a nemzetállami önérdekek félretételével, az emberiség józan eszére való apellálással kezelhetők. Ha mindez nincs meg, akkor az állandósuló inflációhoz vezető valóságos ok, tudniillik az erőforrások kimerülése, azok hiánya nemzeteken belüli újfajta diktatúrák kialakulásához, nemzetek közötti háborúkhoz fog vezetni – állítja korunk egyik kiemelkedő szellemi „provokátor” közgazdász-gondolkodója, világcégek politikai, gazdasági tanácsadójaként is tevékenykedő Umair Haque.

Zentai Péter: A nemzetközileg számontartott közgazdászok között mintha egyedül Ön lenne az, aki nem ismeri el az összefüggést a Covid világjárvány és az inflációs robbanás között. A többség számára azonban egyértelmű, hogy a járvány miatt bénultak le az globális áru- és szolgáltatási ellátási láncok. Ebből természetesen következik, hogy akadozik a kínálat és persze, hogy hirtelen nagyot emelkednek az árak…

Umair Haque: Ez a logika önbecsapás- és manipulációs sorozat eredménye. Nem állítom, hogy rosszindulat vezérli, nem állítom, hogy azonos érdek mentén működő óriás vállalatok és politikusok összeesküvése nyomán állítja Ön is, mint a legtöbb szakértő vagy éppenséggel dilettáns azt, amit az imént összefoglalt. Tudományos, történeti, tapasztalati alapon azonban igazolható, hogy a „beszállítási láncok krízise” nem bír meghatározó jelentőséggel az infláció kialakulásában.

Eleve téves a Covid közepette kialakult világot úgy beállítani, mint ahol hirtelen kirobbant az infláció, de az majd alábbhagy, ha elmúlik a Covid.

Nem igazán értem. A világjárvány folyamatosan, egyre inkább akadályozza az áruk, szolgáltatások, az emberek szállítását. Bénítja a világkereskedelmet egy olyan világban, amelyben az emberek jóléte, néhol életben maradása a kereskedelem fejlődéséből is ered. Ha nincs járvány, a kereskedelem Covid okozta akadályai leomlanak és okafogyottá válnak az áremelkedések…

Ez sem leegyszerűsített, sem valamiféle tudományosnak nevezhető változatban nincs így.

Az infláció most ugrott egy nagyot – egyebek között valóban a Covidhoz is köthetően.

De ez csupán napjainkra jellemző technikai részletkérdés.

1980 óta azonban – néhány szignifikánsnak aligha nevezhető kiugráson túlmenően – folyamatosan emelkednek az árak. Néhány termék, szolgáltatás esetében persze esnek is.

De a lényeg – s ha csak egy pillantást vetünk is a mérvadó chartokra, akkor ez szemet szúróan egyértelmű – hogy a masszív, meghatározó trend a világban az infláció.

Nyilván azért, mert az emberek világszerte többet és többet engedhetnek meg maguknak, más szóval többet fogyasztanak, színesítik ezzel a mindennapjaikat. Jobban élünk trendszerűen…

Akik ez állítják, szemfényvesztés áldozatai.

Arról tanúskodnak a grafikonok és a tényszámok, ha visszamenőlegesen tanulmányozzuk őket, hogy alapvetően semmi egyéb nem történt e téren negyven év alatt, mint az, hogy az emberek többet és többet fizettek ugyanazokért a dolgokért. Meghatározóan azonban nem szélesedett, színesedett igazából a fogyasztásuk. Nincs szignifikáns mennyiségi növekedés a családi fogyasztásban – ez most elsősorban a fejlett világra értendő, arra tehát, amely állítólag új, de átmenetinek vélt inflációs krízisbe sodródik. Egyszerűen minden csak drágult.

Egy sor időközben feltalált, korábban ismeretlen, majd egészen gyorsan az emberi életben nélkülözhetetlenné váló cikk, hardver és szoftver viszont nemhogy nem drágult, hanem olcsóbbá vált. Telefonálás, kommunikáció például…

Ez nem is cáfolható. Csakhogy a fogyasztás egészében nincs meghatározó jelentőségük. Az inflációs statisztikákban azonban tényleg, mesterségesen, nagyobb jelentőséget tulajdonítanak nekik. Noha élelem nélkül meghalunk, mobiltelefon nélkül ehhez képest egészségesek maradhatunk, mégis, a folyamatos élelemiszer-drágulás, néhol élelmiszerhiány miatti drágulás, majdhogynem nulla jelentőséget kap a hivatalos inflációs számításokban.

Tehát Ön szerint nem értik a dolgok lényegét olyanok, mint az amerikai elnök, az Európai Központi Bank elnöke és egy sor nemzetközi pénzügyi intézmény, a legtöbb kormány és befektető?  Történelmi hibát követnek el közgazdasági alapkérdésben? Ugyanis ők – alapvetően egymással egyetértésben – a jelen legfőbb kihívásának az ellátási láncok krízisét tekintik. Abból indulnak ki, hogy ez a „deviancia” és a Covid gyógyításával párhuzamosan, annak nyomán gyógyítható.

Igen, történelmi hibát követnek el, különösképpen az esetben, ha ebben a hitben tartósan ringatják magukat és semmit nem tesznek a valóságos okok megszüntetéséért.

Ha nem ismerik el és ezért aztán nem is összpontosítják erőiket arra, hogy – nem tagadhatóan, részben valóban a világjárvány miatt is kitört globális logisztikai krízisből fakadóan – az inflációs folyamatot csak és kizárólag a világ természeti erőforrásainak óvásával, kiaknázásának radikális lassításával lehet megállítani.

Ha ez így van, akkor ez eddig miért nem tört utat magának a közgazdaságtudományban, a politikában?

Sokan tudtuk ezt eddig is. Még többen inkább csak erősen sejtették és rossz érzés is lett úrrá rajtuk: politikusok, mérnökök, tudósok, orvosok, IT szakemberek, a Microsoft feltalálóját is beleértve…

Szóval, inkább ki nem mondva, mintsem a nyilvánosság előtt, igenis tényszerűen kezeltük, hogy minden újítás, az összes találmány, minden, ami az életnívónkat, életminőségünket javította – az internettől, az elektromos autóig, az algoritmusok szerepének növekedéséig, a digitális gazdaság épüléséig – a természet erőforrásaiból táplálkozik, nélkülük lehetetlen megvalósítani őket. Ugyanakkor minden egyes ilyesfajta aggodalom felszínre kerülését sikerült lecsapniuk érvekkel és álérvekkel a leginkább tőkeerős érdekcsoportoknak, a politikának pedig mindig is napi érdeke fűződött ahhoz, hogy a profit érdekekhez csatlakozóan segítse a tömegfogyasztás élénkítését.

Azért teszi ezt a politika, mert – lemeztelenítve – a profitérdekekhez csatlakozásos hozzáállás hozta meg mindig is, hogy egyre több állam tudott jólétivé, szociálisan gondoskodóvá válni, utat törhetett magának egyre több helyütt a demokrácia, a konfliktusok békés rendezése. És erősödött a bizalom abban, hogy az emberiség mindig képes a korrekcióra, beleértve az önkorrekcióra. 

Ámde, mint tudjuk, ez a feltevés okafogyottá vált. A klímaváltozás ügye nem a holnap problematikája, hanem éppenséggel az Ön és az egész neoliberális felfogás mondanivalójának az ékes cáfolata. A fogyasztás kora véget kell érjen nagyon hamarosan. És ennek ágyaz meg az, ami most következik: az infláció kora.

Korszakváltás?

Világtörténelmi méretekben! Merem állítani, hogy a történelem egyik legsúlyosabb gazdasági sorsfordulója ez.

A Covid csupán világossá tette – az ellátási láncok bénításával is – hogy inflációs világban élünk. Még nem akarják sokan belátni, de kénytelenek lesznek hamarosan, hogy az infláció a Covid utáni időkben is velünk marad, sőt egyre súlyosabb méreteket fog ölteni. Miért?

Azért, mert azt a kínálati oldalon megjelenő áruk, szolgáltatások előállításához szükséges források objektív és gyorsuló szűkülése okozza.

Effektíve elfogyóban, kimerülőben van a világban a fa, a kávé, a cukor és az összes alapvető élelem és egyéb mezőgazdasági alaptermék, nincs a föld mélyén a fogyasztás eddigi dinamikájával szinkronban mérhető ásványi kincs.

Ezt már a kilencszázhatvanas években is állították tudósok.

A jövőre kivetítve, igazuk volt.

Hogyan? Az úgynevezett Római Klub tagjai (nagy tudósok óriási tekintélynek örvendezett nemzetközi think tankje) már az 1990-es évekre prognosztizáltak 200 dolláros hordónkénti olajárat. Valójában kilenc dollárra zuhant akkorra. Olajbőség lett, nem hiány…

Tévedtek az időzítést illetően. De nem a lényeget illetően. Igenis, nagyon reális, mára igaznak bizonyult ízelítőt vetítettek előre. Annak vagyunk és leszünk igenis elszenvedői, amit ők már akkor jeleztek. A természet – miután azt egyre kegyetlenebbül, lelketlenebbül, tudatlanul kizsigereltünk – most visszacsap. A klíma az orrunk, szemünk előtt tesz élhetetlenné óriási kontinens részeket, nagyvárosokat, okoz a termelést, a szállítást megbénító katasztrófákat, netán hozzájárul az emberiséget gyilkoló járványokhoz is.

De itt és most mégiscsak nem egyéb az infláció kiváltó oka, mint az, hogy a járvány indokolta adminisztratív beavatkozások bénítják a konténeres világkereskedelmet. A chiphiány drámát okoz. De ez átmeneti probléma…

Mondja Ön. A valóságban természeti csapásokhoz köthető ez a fajta válság. Konkrétan a világ mikrochip gyártásában meghatározó szerepet játszó három gyárat – Texasban, Tajvanon, Japánban – különböző természeti csapások érték. Ez a meghatározó faktor! Ezek nyomán – közvetetten-közvetlenül – nem készülnek autók se Európában, se Amerikában, se Ázsiában. A természet, az azt érő – végső soron emberek okozta – károk okozzák a kávé, a cukor, a kukorica, az építési fa állandósulni látszó hiányát.

Ember okozta?

Tagadjuk le megint, hogy a klímaváltozást nagyrészt mi okozzuk? Meddig söpörjük még a szőnyeg alá, hogy a természet világát végletesen kizsigerelő jóléti társadalmak lakóinak fogyasztásának aránya a jövedelemhez képest – nemzeti jövedelemhez és egyéni jövedelemhez egyaránt – átlagosan 80 százalékos?  A megtakarítási arány 20 százalék. Ez utóbbiból, a nevetségesen, hihetetlenül, csekély maradékból tud csupán önmaga oktatására, egészségére, szellemi gyarapodására költeni, beruházni egy jómódú állam és annak egy átlagos polgára. Azokról az országokról és polgárokról van szó tehát, amelyek és akik a világ fogyasztásban messze élen járnak. Ugyanakkor – mi mást bizonyít a nyolcvan százalék? Alapvetően öncélokat, presztízst, pénzbeli gazdagodását szolgál költekezésük meghatározó, felfoghatatlanul hatalmas hányada.

Ez az arány mióta olyan, amilyen?

Az 1980-as évek óta. Ebbe a „klubba” időközben – a globalizáció, valamint a klasszikus szovjet-amerikai ideológiai és katonai verseny felszámolódása következményeként – betörni tudtak kínai százmilliók és ex-szovjet (beleértve az egykori szovjet szatellita kelet-európai államokban élők egy részét is) tízmilliók, közel- és középkeleti milliók, aztán további legalább százmilliónyi dél-ázsiai, főként indiai. Ők együttesen – fogyasztásuk öncélúságával és szélsőségességével – a természet passzív vagy aktív rombolása terén messze lepipálják a nyugati átlagot.

Ezt folytatják továbbra is, minden marad a régiben. Hogy hosszú távon ez mit fog okozni, az valójában nem érdekli őket és – őszintén szólva – értem én ezt a felfogást. Ez is emberi, az örök emberi gyarlóság, esendőség kategóriájába tartozik.  

Ha az a fajta hiánygazdálkodás terebélyesedik el, aminek csíráit most megtapasztaljuk, akkor ez nem mehet tovább úgy, ahogy eddig.

Miért is nem?

Azért, mert az infláció és a mögöttes valós ok a hiány, az erőforrás-szűkösség miatt a jómódú világ lakói rosszabbul fognak élni. Tetszik vagy nem általánosságban nem folytathatják a gátlástalan fogyasztást. Az a bizonyos 80 százalék óhatatlanul csökkenni fog.

Ez akár jó irányba is viheti a dolgokat. Különösképpen, ha az életmódváltást, az erőforrásokkal való takarékoskodást, a pénzközpontúságot, a tisztán profitérdekek mentén zajló fejlődést a politika, az üzleti élet és az, egyszerű emberek milliárdjainak képviselői országhatárokra való tekintet nélkül együttesen, nemzetközileg kezelik. Feltéve, ha megértik, hogy ha nem vállalják fel az életszínvonaluk stagnálását, relatív vagy tényleges csökkenését, akkor nem lesznek elkerülhetőek nemcsak az újabb és újabb természeti katasztrófák illetőleg járványok, hanem a háborúk sem.

Egyébként pedig ugyancsak reális az a sokkalta szörnyűbb szcenárió bekövetkezése, miszerint háborús harcok folynak majd a természeti erőforrások birtoklásáért nemzetközileg és újfajta diktatúrák épülnek ki nemzethatárokon belül.

Nincs más opció, vagy háborúk, új nacionalizmusok, új bezárkózások, új diktatúrák vagy emberiség mentő, békés tovább élésünket biztosító, szabályozott, a kihívásokra rugalmasan és hatékonyan reagáló  koordinációja  nemzeteknek, politikáknak, befektetőknek.