A holdpor

Az a bizonyos első lépés, ami kicsi volt Armstrongnak, de nagy az emberiségnek, amikor az első holdra lépő asztronauta leugrott a holdkomp létrájáról és a lába belesüppedt a Hold porába. Később az ikonikussá vált kép, amin Aldrin lábnyoma látszik. Az első begyűjtött minták, egy kis por felsöpörve a szemeteslapát-szerű mintavevőre, ha gyorsan fel kell szállni, akkor legyen valami szuvenír… Az asztronauták beszámolója, hogy puskapor szag van a holdkompban, és kapar a torkuk, mert a ruhájukról lejövő holdpor beszennyezte a kabint. Holdpor, holdpor, holdpor minden mennyiségben.

A Holdon levő por a Hold kőzeteinek aprózódásával, mállásával keletkezik. Az aprózódás egyedül a nagy hőingás következménye. A Hold felszínének egy pontján két hétig süt a Nap, majd két hétig éjszaka van. Nincs légkör, ami nappal hűtené, éjjel melegen tartaná a felszínt. A napsütés hatására felmelegedő kőzetek felszínén a hőtágulás olyan nagy belső feszültséget hoz létre, ami megrepeszti a kőzetek felszínét, és az apró darabok lepattannak. Ezek a darabok ezután tovább aprózódnak, de a mélyebbre temetődött darabokat már nem éri a napsütés, ezért az aprózódás ott lassabb. A kőzetaprózódással létrejött mállott felszínt a földön is megfigyelték, és ennek külön neve is van: regolit. A holdi talaj tehát igazából regolit.  Ez az erózió egyetlen formája a Holdon, mert nincs légkör és így nincs szél sem, ami csiszolná és hordaná a port. Víz sincs, hogy eső mossa le a talajt.

A Holdról hozott porminták mikroszkopikus vizsgálatakor azt állapították meg, hogy a porszemcsék néhol egy üvegszerű anyaggal vannak összeragasztva. Az üvegszerű anyag mikrometeorok becsapódásának a következménye. A mikrometeorok olyan apró kőzetszemcsék, amik a világűrben lebegnek, majd a Hold gravitációs tere bevonzza őket, és a szemcse – mivel nincsen légkör – fékezés nélkül, akár másodpercenként több kilométeres sebességgel csapódik a felszínbe. Ilyenkor a becsapódás energiája megolvasztja a kőzetszemcsét, ami gyorsan lehűlve üveggé alakul, ez kerül a holdporba.

A holdpor mozogni is tud. Az Apolló űrhajósok megfigyelték, hogy a Holdi napkelte idején a látóhatáron különös fényjelenségeket produkál a fellövellő holdporon megcsillanó napfény. A napsugárzás ultraibolya és röntgen sugarai a holdpor molekuláiról elektronokat ütnek ki, így a maradék holdpor és a holdfelszín pozitív töltésű lesz. Ennek hatására egy elektromos taszító erő lép fel, ami a néhány mikron nagyságú szemcséket több méter, de akár több kilométer magasra is fellőheti. A fellőtt szemcsék persze egyből visszahullnak, mivel nincsen légkör, hogy lebegjenek. Ez a folyamat így állandóan mozgásban a tartja holdpor egy részét. A jelenséget a porfelhő dinamikus szökőkút-modelljének nevezték el. Ez most még csak elmélet, de a 2024-re tervezett ARTEMIS expedícióhoz már készülnek azok a mérőműszerek, amik majd igazolják az elméletet. Ha pedig a mérések mégsem igazolják az elméletet, akkor valami újat kell kitalálni…