A józan ész és a történelem azt diktálja, hogy készüljünk fel tartós inflációra és a tartós stagnálásra

Vissza a kilencszázhetvenes évekbe! Ezt üzeni a tekintélyes, közíróként is tevékenykedő brit ex-befektetési bankár, pénzügyi történész, Patrick Rudden, aki az interjúban lényegében szemfényvesztésnek festi le az infláció tartósságát tagadó hivatalos nyilatkozatokat. Szerinte semmi olyan jellegzetessége, egyedisége sincs a jelen kornak, ami miatt képes lehet minden idők legeladósodottabb világa megúszni a nagyobb inflációt. Emiatt egyidejűleg várható az infláció további, esetleg radikális emelkedése, illetve a stagnálás, azaz, hogy egyszerre jelentkezik világunkban az ember- és az áruhiány, a papírpénz devalválódása és a belé fektetett bizalom felszámolódása. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan a gazdag kevesek páratlan menekülése a pénzből olyan eszközökbe, amelyek árazása köszönőviszonyban sincs a realitásokkal.

Zentai Péter: Az internet és az arra épülő megállás nélküli, tartós globális technológiai megújulás olyan önmagát gerjesztő automatizmus, mely hatékonyabb eszköz az infláció ellen, mint azok a klasszikus módszerek, amelyeket bevetni tudnak a jegybankok vagy a kormányok. Ilyen korszak sosem volt még a történelemben, következésképpen nem is értem, miért vetíti előre Ön is és egy sor más kiváló közgazdász, hogy a kilencszázhetvenes évekhez hasonló időszak küszöbén állunk…

Patrick Rudden: Ha úgy lenne, ahogy értelmezi a világot és annak fejlődését, akkor a 19. század végén, a huszadik század elején sem törtek volna ki gazdasági válságok. Ki tagadhatja le, hogy a telefon, a rádiózás, a repülés utólag is hihetetlen gyorsaságú felfutása, globalizálódása mégiscsak hasonlítható a jelen korunk technológiai fejlődésének üteméhez?

Mivel magyarázza, hogy a kilencszázhetvenes években együttesen, egymást erősítve jelent meg az infláció és az általános, világméretű gazdasági stagnálás?  Holott az azt megelőző másfél évtized alatt kifejlődtek az interkontinentális, az emberiséget sokszoros erővel megsemmisíteni képes rakéták tömegpusztító töltetetekkel. Alighogy – mindössze háromnegyed órára – 1961-ben az ember kijutott a világűrbe, nyolc évre rá már a Holdon sétált… Akkor zajlott le az igazi  komputerizáció. Az, mely az egész világot megváltoztatta… Na és? Mindez se nem osztott se nem szorzott az infláció tekintetében.

De beszéljünk a máról! Ön szerint manapság nincs infláció dacára a tartós technológiai forradalomnak? És vajon nem történt-e világméretű recesszió, szinte összeomlás 2007 és 2009 között? Pedig azokban az években a technológiai forradalom éppenséggel „tort ült”…

De hiszen a nagy válságból való kilábalás nyomán összeszedték magukat a világ monetáris döntéshozói, infláció nélkül megúsztuk a történelmileg példátlan globális pénzosztásokat, a nagyvállalatok és a kereskedelmi bankok adófizetői pénzekből való kimentését. A pandémia közepette összességében ezer milliárdnyi dollárok jutottak kisvállalkozókhoz, kisemberekhez a nemzeti kormányok és jegybankok jóvoltából – főként a nyugati világban.

Ehhez képest ma nincs komoly infláció. Vagy van?

Ahhoz képest, hogy másfél év alatt az alapvető élelmiszer, az üzemanyag, a lakás kétszeresére, háromszorosára drágult, a részvénypiacok tárgyai, a vállalati értékpapírok értéke rekordokat dönt… Nos, mindehhez képest nem tudom mit nevezünk inflációnak? A tankönyvek szerint: az infláció általános áremelkedést és a készpénz értékének csökkenését, devalválódását jelenti.

Vonja valaki kétségbe, hogy nem ez megy végbe világunkban? 

Erre azt válaszolja a legtöbb jegybankár, köztük a Fed elnöke is, hogy lényegében a pandémia a dolgok kulcsa, s mivel a világjárvány legyőzhető, ezért már nem jelent problémát. Más szóval a miatta keletkezett problémák is meg fognak szűnni. Példának okáért, sőt mindenekelőtt a járvány okozta termelési leállások felszívódnak. Ez pedig lenyomja az inflációt…

A pandémia rendkívüli közvetett-közvetlen hatásait valóban nem tisztázta még egyértelműen a tudomány, de addig is, sőt attól teljesen függetlenül nézzünk végig a tényeken és vegyük elő jobbik eszünket! Az ember nem engedhetné meg magának, hogy elveszítse a józan eszét és nem lehetünk vakok se. Látnunk kell, hogy világszerte hosszú évek óta egyfolytában olyan pénzek ezermilliárdjaival erőltetik a gazdasági pezsgést, amelyek mögött nulla produkció húzódik meg…

A mutatvány mégiscsak sikeres…

Sikeres, amíg le nem lepleződik, hogy – Andersen ikonikus meséjének címét kölcsönvéve – a császár meztelen. Karnyújtásnyira vagyunk ettől a pillanattól, de még nem mondjuk ki nyilvánosan, hivatalosan. Lehet, hogy sosem fogják ezt így beismerni az illetékesek, de a piac ténylegesen már meghozta az ítéletet. A tőkepiaci eszközök és az ingatlanok árai köszönő viszonyban sincsenek a reális értékükkel. Nem az átlagos jövedelmű emberek százmilliói, hanem csak néhány millió spekuláns, az inflációra fogadó vagy attól rettegő jómódú ember igyekszik menteni a pénzét úgynevezett reáliákba: műalkotásokba, lakásokba, házakba, yachtokba, részvényekbe. Köztük olyanokba, amelyeket az első pillanattól kezdve ultra modern marketinggel, közösségi hálókon, álhíreken keresztül, mesterségesen, teljes mértékben megalapozatlanul lő ki a csillagos égig a kis- és nagybefektetők egyre kaotikusabb világa. Ezeket a papírokat hívják „meme stocks”-nak (mém részvény), melyekből lassan tengert lehet rekeszteni.

Ha a józan eszünknél maradunk, akkor mindez önmagában véve nyilvánvalóvá teszi, hogy nincs menekvés az infláció elől. Sőt, az nem fenyeget, ellentétben a média közszájon forgó ábrázolásával, hanem tényszerűen itt van velünk. Árbuborékok mindenütt, Kínában, Amerikában, Európában…

S nem a pandémia idézte elő mindezt. Hanem az, amit a jegybanki és a kormányzati költségvetési politikák összességében műveltek az utóbbi 10 esztendőben. Ezek az intézkedések tankönyvszerűen idéztek elő általános és globális eladósodottságokat. Egyik oldalon a kormányok, a politikusok, a másik oldalon a jegybankárok. Egyik oldal sem tud már kikecmeregni a csapdájából…

Vagy infláció vagy stagnálás, visszaesés? E kettő között kell választaniuk?

Már választási lehetőségük sincs, mert bármelyik opciónak adnak is prioritást, azzal óhatatlanul együtt fog járni a másik probléma. Ahogy ez a kilencszázhetvenes években megtörtént. Sőt mi több, a gigantikus világgazdasági és pénzügyi problémák felszínre kerülését megelőző alattomosan inflációt gerjesztő éveken át tartó vietnámi háború, majd 1973-ban izraeli-arab háború nyomán még tetemesen csekélyebbek voltak akkoriban az egy főre és az egy vezető államra jutó adósságállományok, mint manapság. Akkoriban alapvető inflációs gyújtóanyagnak csak a nyersolaj világpiaci árának megtízszereződése mutatkozott. Hordónként három dollárról harmincra drágult 1973-74-ben.

Mi lett a végső következmény?

1946 után először ütötte fel a fejét a világban az igazi infláció. Azzal pedig „tandemben” az általános gazdasági bénultság. Stagflációnak hívták. Egyszerre egyidejűleg stagnálás és infláció…

Ez most miért is fenyegetne?

Azért, mert az infláció itt van és egyre nyilvánvalóbban elhúzódik. Erre utal szinte minden meghatározó politikai, geopolitikai, gazdsági és természeti fejlemény Kínában, az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában. Ismeretlen természetű, dinamikájú emberi erőforráshiány van kialakulóban mindenütt. Eközben mindenütt öregszik a lakosság, kevés a munkára fogható fiatal, ahol viszont a többség dolgozni szeretne, ott nincs rájuk szükség.

A reális helyzet az, hogy az amerikai, lassan a kínai, a brit és hamarosan várhatón általában az európai átlagemberek – leegyszerűsítetten – nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel. Amire igazából szükségük lenne a mindennapi megélhetéshez: új lakás a fiataloknak, rezsi és jó minőségű élelem az idősebbeknek, kamat a megtakarítások után – nos ez mind hiánycikk. Vagy az a baj, hogy nincs elegendő abból, amire a tömegeknek valóban szükségük lenne, például a banki kamatra, vagy az, hogy amit az emberek értéknek tekintenek még, például a lakás, az annyira drága, hogy az átlagember számára elérhetetlen. A papírpénz tekintélye meredeken zuhan. Egyrészt mert annyi nincs belőle, amennyi konkrétan kellene, másrészt mert amire lenne elegendő pénz, abból meg hiány van.

Béremelések jönnek

Azok már beindultak, de ez volt az a momentum, ami a hetvenes évek „nagy csapdájának” bizonyult. Olaszországban, Angliában a béreket az árak alapján indexálták… Praktikusan versenyt futottak egymással az árak és a bérek, s velük lépést tartani igyekeztek a banki kamatok. Az eredmény: Amerikában 18, Nyugat-Európában 20 százalékos kamatok és ennél is magasabb áremelkedések. Üzemanyagból eközben óriási hiány volt, megbénultak a közlekedési-szállítási-ellátási láncok. A béreket hiába emelték, a kapott pénz folyamatosan devalválódott.

Nos, ilyesfajta helyzetnek vagyunk és egyre inkább leszünk kitéve világszerte a következő időszakban.

A hetvenes évek pénzügyi, gazdasági világának egy félelmetes kópiájával lenne dolgunk?

A kormányok, a jegybankok képtelenek lesznek kiszabadulni az adósságcsapdájukból. Ha kamatot emelnek, ha szigorítanak, akkor egyre mélyebb recesszióba fordul a világgazdaság, ha nem nyúlnak a kamatokhoz, nem hagynak fel a lazasággal, a pénzszórással, akkor várhatóan a világháborút követő hét évtized eddigi legmagasabb inflációja vár ránk. Ha csak egy kicsit szigorítanak, ha megpróbálnak korlátozottan kamatot emelni, de közben  ragaszkodnak az éppen az utóbbi egy évben Amerikában, Nyugat-Európában, Ázsiában létrehozott, a tömegek  szociális-jóléti ellátásának javítását szolgáló intézkedésekhez, ámde mégis csak visszavesznek a beígért  gigantikus infrastruktúra fejlesztési tervek megvalósításából, akkor a legjobb esetben sem várható más, mint a magas infláció illetőleg stagnálás. És emiatt tovább húzódik az az idő, ami alatt helyreállíthatók a termelési-ellátási láncok, abból pedig még magasabb infláció és még inkább stagnáló gazdasági állapotok következnek.