feb.
19
2019

A kiúttalanság

Kína, Oroszország és a nyugati országok belső anomáliái megoldhatatlan problémák, amelyek a második világháborút követő néhány évtized rendjének szétzilálódását okozzák. Tehát nem egyszerűen a környezeti klímaváltozás elszenvedői vagyunk, hasonlóan felmérhetetlen veszélyeket hordoz magában az a változás is, amit beszélgetőtársunk, Ian Bremmer geopolitikai klímaváltásnak nevez. Bremmer a pénzügyi-gazdasági-politikai rizikó-elemző agytrösztje, az Eurasia Group elnöke.

Zentai Péter: Hátborzongató belegondolni, hogy az emberiséget egymással párhuzamosan sújtja két jelenség: a globális természeti klímaváltozás és a globális geopolitikai klímaváltozás. Legalábbis ön ezt állítja legfrissebb tanulmányában. Miben hasonlítanak egymáshoz?

Ian Bremmer: Mindkettőt az ember kreálta, lassan, de biztosan értek be és aztán – mostanra egyszerre – gyorsultak fel. Mindkettőt viszonylag korán felismerte az ember, de egyik esetben sem történt érdemi lépés a kihívások érdemi, gyors tompítása, terjedésének megakadályozása végett.

A szó eredeti értelmében vett klímaváltozással azért már hosszabb évek óta érdemben foglalkozik a tömegmédia is, ezzel szemben az ön által geopolitikai, világpolitikai klímaváltozásnak nevezett kihívás a másikhoz képest újnak számít, közismertnek pedig egyáltalán nem nevezhető… Hogy jutottunk idáig?

Ugyanúgy, ahogy az időjárásban, a természeti környezetben is: lassan, de biztosan. Azzal a különbséggel, hogy a geopolitika esetében – a természettel, a szó szoros értelmében vett klímaváltozással ellentétben – dátumokhoz, politikai-gazdasági eseményekhez, történelmi fejlemények kezeléséhez tudjuk kötni a mára bekövetkezett drámai változást. A lényeg: Amerika 1945-ben – két kolosszális, masszív, egymással korreláló globális krízisből: a Nagy Depresszióból, a történelem legnagyobb gazdasági pénzügyi világválságából és az abból (is) fakadó világháborúból – nem tudott más következtetést levonni, mint azt, hogy csak úgy kerülhetők el az újabb katasztrófák, ha Amerika felvállalja a világ legfőbb vezetőjének szerepét. Ez régen nem volt benne semmilyen „amerikai forgatókönyvben”, a harmincas években – ahogy ezt mostanában a Trump csapatnál tapasztaljuk – rendkívüli erőt képviseltek az amerikai politikai-gazdasági döntéshozói elitben a nagyvilág problémáitól visszavonulni törekvők, az izolacionisták. Eszük ágában sem volt világhatalmi főszerepet játszani, éppen ellenkezőleg… Mindenesetre 1945-re az amerikai izolacionisták vereséget szenvedtek, s az azt követő évtizedekben folyamatosan zajlott a – legelőször a Marshall tervben megtestesült – amerikai életmód-gazdasági-és társadalmi modell egyre terebélyesedő exportja a nagyvilágba, meghatározó módon Európa nyugati, majd keleti részébe, illetve Japánba. Kialakult egy stabil geopolitikai klíma, amelyet sokan „pax americana”-nak is neveztek.

Csakhogy a felszín alatt – ahogy ön mondja – lassan, de biztosan megrendültek az Amerika „társadalmi, politikai-pénzügyi exporttermékei”: az intézmények, a bankok. Az idő kikezdte őket…

Maga az ember kezdte ki őket. Pontosabban: a világ mozgása. Ugyanakkor a világot – Amerika ízlésének megfelelően – behálózó   normákhoz, intézményekhez, senki sem mert hozzányúlni, félvén valamiféle robbanás előidézésétől. Ez döntő jelentőségű hibának bizonyult – ma már tudjuk.  A lényeg: a geopolitikai klíma változás most már megállíthatatlan, irányíthatatlan és garantáltan hatalmas károkhoz vezet. Hogy mekkorákhoz, arról ma senkinek sincs fogalma.

Azt akarja mondani, hogy már késő és semmit sem tudunk tenni megelőzésképpen?

A geopolitikai klímaváltozás ugyanolyan, mint a „rendes” klímaváltozás. Azzal tudunk még valahogy segíteni magunkon, hogy igyekszünk minél precízebben diagnosztizálni a bennünket körülvevő, a változást generáló jelenségeket és azokra kezelési módszereket próbálunk kidolgozni. Ez utóbbi csak nagyon keservesen halad.

Melyek a geopolitikában a – legalábbis a nyugati civilizáció fennmaradása szempontjából – leginkább fenyegető és kezelésre alkalmas jelenségek?

A mi analízisünk szerint mindenekelőtt: Kína, Oroszország és az Amerikát és Európát, a nyugati rendszerek és szövetségeik szétesését belülről generáló folyamatok.

Mindhárom „fenyegetés” azért mélyült, azért terebélyesedhetett, mert a nyugati tömb rosszul mérte fel őket, téves következtetéseket vont le a korábbi analízisekből, dogmákból.

Kína esetében például mi volt a tévedése Amerikának, illetve szövetségeseinek? 

Az, hogy semmibe vették azt a már 10 évvel ezelőtt is nyilvánvalóvá vált tényt, hogy Kína lett globalizáció legfőbb nyertese, egy gazdasági szuperhatalom vált belőle. És mégis! A nyugati világ egy lépést sem tett annak érdekében, hogy megpróbálja integrálni Kínát a globalizáció jogi és politikai kereteket nyújtani hivatott intézményeibe. Így a G7 csoportban, a Világbanknál, az IMF-nél, a világkereskedelmi szervezetnél (WTO) pedig csak a jelentőségéhez képest periférikus szerepet kínáltak fel Kínának.  Kína eközben minél erősebbé vált, annál kevésbé mutatott bármiféle hajlandóságot az amerikai-liberális világrendhez való közeledésre. A Nyugat abszolút tévesen „kalibrálta be” a kínai fejlődés potenciális következményeit. A magabiztos nyugati várakozásokkal ellentétben minél fejlettebbé, gazdagabbá vált Kína, annál stabilabbá tette autoriter, tekintélyuralmi, központi vezérlésű, államkapitalista rendszerét. A kínai magántőke csupán kliense az egész országot lényegében birtokló központi hatalomnak.

Kína azzal rengette meg tehát az „amerikai világrendet”, hogy Amerika és a liberális demokrácia megtagadásával tudott naggyá válni és ezt a pozícióját ráadásul sikerült még inkább stabilizálnia is?

Kína önmagában véve nem rengette meg a világrendet, ahhoz még szerények a képességei, belpolitikai rendszere nem „konvertibilis” (ellentétben Amerikáéval), de tény, hogy Kína a létezésével, mégis lényegileg hozzájárul az Amerika nevével fémjelezhető világrend leépüléséhez. Kína politikai és főként kereskedelmi „látványosságával” ugyanakkor alkalmasnak bizonyult a jelenlegi washingtoni vezetés számára, hogy első számú bűnbakként ábrázolja a világ előtt. Tegyük hozzá: Washington érvelésében sok az igazság.

Amerika mindenesetre Kínával szemben ma egyfajta „szabadságharcot” folytat, amelyet Trumpék igyekeznek globálissá terebélyesíteni.

Kínához képest Oroszország semmiség – amerikai szemmel legalábbis… 

Az oroszokat szintén rémesen rosszul kalibrálták be 1989-től kezdve az amerikaiak és a nyugati szövetségeseik. Míg Kína esetében a Nyugat abban tévedett nagyot, hogy azt feltételezték, hogy a pekingi rendszer gazdasági sikerei automatikusan elvezetnek a politikai liberalizációhoz, addig Oroszország esetében az a várakozás nem jött be, hogy az oroszokat a kezdetek kezdetétől, Gorbacsov és Jelcin kormányzásának közepette viszonylag gyorsan be lehet majd építeni a nyugati intézményrendszerbe. Míg Kínát kizárták, addig az oroszokat hamar bevették a G7-ek közé, feltételezték, hogy Moszkva adaptálódik – közvetetten legalábbis – a NATO-hoz, és valamiféle másodhegedűsként biztosan bekerül a nyugati kereskedelmi-pénzügyi-gazdasági vérkeringésbe. Ugyanakkor senki sem szánt Moszkvának politikai főszerepet, alternatív nagyhatalmi státuszt. Mindez elvont, a valós orosz helyzet téves analízisén alapuló idealizmusnak bizonyult, amelynek aztán a Putyin rendszer belső megszilárdulásának folyamata adta meg a végleges cáfolatát. Oroszország igenis alternatív nagyhatalmi státuszt követel magának és utóbb „csípőből” utasította vissza, hogy bármiféle közösségre lépjen a nyugati liberális renddel, pláne, hogy abba beletagozódjék. 2019-ben ott tartunk, hogy az oroszok gazdasági jelentősége objektíve csekélyebb ugyan, mint a Szovjetunió összeomlása előtt volt, de mégis – katonai erejénél, földrajzi gigantikusságánál fogva – Oroszország vált a világ leghatékonyabb „bomlasztójává”. Nagyobb a destabilizáló képessége, mint a világ bármely más hatalmának.

Amerika és Európa eközben belülről erodálódik, ez ugyebár a harmadik kezelhetetlennek tetsző kihívás, amely óhatatlanul járul hozzá a geopolitkai klíma váltáshoz? 

A világháború befejezése után felnőtt két generáció, a növekvő jólét (legalábbis Nyugaton), az utazási lehetőségek megnyílása, a folyamatosan javuló általános közérzet és az általános biztonság erősödésének láttán – maximálisan támogatni tudta a Pax Americana-t, a stabil nyugati-amerikai világrendet. Annak messze több hasznát érzékelte a nyugati ember, mint hátrányát. Csakhogy mára a biztonságérzetet egy rendkívüli bizonytalansági közérzet váltotta fel szerte a nyugati világban, különösképpen drámai folyamatként zajlik ez az Egyesült Államokban. A társadalmi egyenlőtlenségek korábban ismeretlen radikalizálódásának elszenvedői a nyugati polgárok százmilliói. S ezt a folyamatot – előre nem kalkulált mértékben – erősíti fel a migráció és a demográfiai válság. Az eredmény: a tömegek befelé fordulást követelnek. Mind a politikában, mind a világgazdaságban, a kereskedelemben. A szabadságjogok, a liberális eszmék vonzereje, az intézményekbe és magába, a Nyugat vezette világrendbe vetett bizalom mindeközben kezd teljesen eltünedezni.  Ami viszont éltet egyre több nyugati polgárt, az nem más, mint a düh a politikai, értelmiségi és a liberalizmussal rokonszenvező művészeti elittel és az általa évtizedeken át – szavakban – felkarolt mindenféle kisebbséggel, úgynevezett „mássággal” szemben.

Kilátástalanná vált ön szerint a világhelyzet? 

A globális geopolitikai klímaváltozást előidéző főbb faktorok, köztük egy sor olyan, amiről szót sem ejtettünk még – jelenlegi tudásunk szerint – alapvetően megoldhatatlan problémákat rejtenek magukban.  Nem tudjuk a történet végét. De garantált, hogy ez a változási, váltási folyamat ugyanannyira nem állítható meg, a következő 10-20 évben, ahogy a természeti klímaváltozás sem.