A lányok nem ezt akarják

Ólöf: Apa mindig kint van a tengeren.

Hulda: Igen.

Ólöf: És nemsokára Pórdur is ott lesz.

Hulda: Igen, nemsokára.

Ólöf: És mi nem?

Hulda: Nem.

Ólöf: Akármilyen nagyok leszünk is?

Hulda: Ne butáskodj. Mi lányok vagyunk.

Ólöf: Akkor mi nem leszünk annyit Apával, mint Pórdur.

Hulda: Nem.

Ólöf: Ez igazságtalanság! Nem akarom, hogy így legyen!

Mi lányok vagyunk, ismétli meg Hulda, és felnőttes hangon hozzáteszi: később majd férjhez mész valakihez, és ő majd vigyáz rád.

Én akarok magamra vigyázni.

Tudom. Én is.

És én is akarok olyan csigát, amit hallgatni lehet.

Te kagylókat kapsz, közli Hulda, már egy szemernyire sem felnőttesen, és erre Ólöf sírva fakad, szepegve mondja: én is szeretnék csigát kapni Apától, azt akarom, hogy Apa ugyanannyira az enyém is legyen, mint Porduré.

Hulda: De hiszen Apa mindkettőtöké, ő a mi apukánk.

Nem! – kiáltja Ólöf, azzal felpattan, felkapja a csigát, és kirohan.”

(Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábunk)

A lányok nem ezt akarják.

A lányok egyenlő bánásmódot akarnak. Nem rózsaszínt, hanem ugyanúgy kéket. Nem kagylót, hanem csigát, mint a fiúk. Nem csak pátyolgatást és másodsort, nem előre kirajzolt pályát, nem nekik külön szánt csapást, a konyhát, a pelenkát, a cselédsorsot, a függést, amiről nem lehet lejönni, hanem ugyanolyan önrendelkezést és választási lehetőséget, legalább, mint ami a fiúknak van. Különben megőrülnek. Teljes egyenrangúságot. Egyenlőséget. Nemre vakságot. És nem csupán az apáktól és szülőktől, de első körben tőlük.

A Halak nem ettől az emancipatórikus vonaltól beszippantó regény, amikor azt hinnéd, hogy már minden nagy mű meg van írva, és nem. De ez is fontos réteg benne. Lehetne vélni, hogy a Nordic Őrület, már minden északi, ami jó, a bútor, az életmód, a gazdasági berendezkedés, ami persze kőkeményen kapitalista, hogy mennyire, az benne van a Halakban is, a kenyér, a pékség, a regény, a krimi, az oktatás. Ezzel lassan bármit el lehet adni, hogy skandináv.

Szárnyán szállva magával ragadó a könyv, nem az úgynevezett izlandiságtól, ettől a felhős, sötét, nyomasztó tébolytól, hanem minden sznobérián túl az. Őszintén szólva én még nem olvastam regényt, ami ennyire közel áll olykor, és látszólag a giccshez, ennyire töményen lírai, ha úgy tetszik nőies és érzelgős, csepegős, de mégsem giccs, mégis megáll a lábán az érzelgősség és teljesen hiteles. Semmi kóelhós ragacs és puttós mézesmáz nincs benne. Hanem nyers őszinteség. Kard ki kard. Szív ki szív. Ne kukoricázzunk. Terítsük ki a lapokat egyszer rendesen. Mondjuk meg végre a frankót. Nem nagyon akad hasonló. El kell olvasni. Aztán a többit. És nem csak a csajoknak, persze ez csupán írott malaszt, amikor az olvasók döntő többsége immár nő, és ez egy olyan megatrendnek látszik, amin már semmi nem tud változtatni. Kezükbe vették a könyvet, és semmi áron nem fogják lerakni. Nem fogják alább adni a csigánál és nem is kéne.

Ha mégis valami nordicságot rá kéne húzni, vagy össze kéne foglalni, hogy mi ez az északiság, amit az olvasók ennyire esznek mindenben, hogy már külön skandináv krimi szekció van a pesti könyvtárban, és meg kell hosszabbítani a skandináv filmhetet, tán leginkább az, ahogy a különböző társadalmi rétegekből előpattanó szereplők, a halgyári melós, a pikkelyező asszonyság, az amcsi támaszpont fuvarosa, a kocsmáros, a tanár, a költő, a verset szavaló halász, vagy éppen a masszázsszalontulajdonos és a jegybankár és az újságíró majdnem egy szinten vannak, egymástól nem nagyon messze, közeli polcokon és simán szóba is állnak. Nagyon különböznek rangban és pozícióban, de egyikből is lehetett volna a másik, ha úgy akarja. Kevés a jelentősége, hogy honnan, milyen családból jöttél. Van persze, de nem determinál mindent. Nem az osztályokról szól az élet, hanem a személyekről, akik előtt van választási lehetőség. Tán ez az északiság szerethetőségének és elsöprő popularitásának egyik kulcsa. Ettől dán a kávé a körúti pékségben. Ettől veszed a demokratikus svéd bútort, gazdagítva a csavaros eszű nordic kapitalistát és utódait, aki az őrjítő otthoni makettozást feltalálta. A közös induló esély, amit aztán mindenki úgy csesz el, úgy rak rosszul össze, ahogy csak tud és akar, de a megfutott pályájának a kulcsa a kezében van. Nagyjából. Vagy ennek az illúziója. Ezt ki ne szeretné hinni? Ezért boldognak vélt az észak – és még akkor is, ha ez a regény tömény, csodálatos szomorúság afölött, hogy ennek egyszer, ami az élet, vége lesz, és örökre. És semmi másról nem is szólhat a jó irodalom.

Forrás: Vakmajom a Facebookon