A magyarok jól csinálják – a kamatokat azért ideje lenne emelni!

Nyugaton egyre több elemző és politikus ismeri el, hogy a magyar pénzügyi és politikai vezetés jól végezte a dolgát az utóbbi években. Ugyanis alaposan hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország – Közép-Európával együtt – az Unió leggyorsabban fejlődő régiói közé tartozzon. Azon szakértők köre is szélesedik, akik kritikusan ugyan, de mégiscsak inkább építőjellegűnek, mintsem rombolónak tartják az Unió jövője szemszögéből a magyar kormányfő „provokációit”.
Az alábbi interjúban Ludovic Subran, az Allianz vállalati hitelbiztosításokra és tanácsadásra szakosodott leányvállalata, az Euler Hermes közgazdásza érthetőnek és nyugat-európai szemszögből is üdvözlendőnek ítéli Magyarország erőteljes nyitását Kína felé.

Zentai Péter: Nem olyan rég az Unió „reménytelen eseteinek” tartották a világ vezető közgazdászai és hitelminősítői a kelet-közép-európai új tagállamokat. Mostanában viszont az ellenkezőjét mondják: „Közép-Kelet-Európa országairól kellene példát venniük az olyan meghatározó politikai jelentőségű tagállamoknak, mint Franciaország, illetve Olaszország.” Hogyan lehetséges ez?
Ludovic Subran: Utólagosan kimondható: helyesen döntöttek a magyarok, a baltiak, a csehek, a románok 8-10 évvel ezelőtt, hogy nem a dél-európai, a mediterrán, hanem az északnyugat-európai receptben – ha úgy tetszik: a német diktátumban –foglaltakat valósították meg. Elképesztő áldozatok meghozatalára kényszerültek – nem először a vasfüggöny leomlását követően. Ezzel szemben velünk, franciákkal, bizonyos tekintetben a spanyolokkal, a belgákkal, különösképpen az olaszokkal a brüsszeli Bizottság és Berlin folyamatosan kivételezett. Míg a közép-kelet-európai régión szigorúan számon kérték és betartatták a munkaerőpiaci és mindazon reformokat, amelyek az államháztartás és a külső-belső adósságállomány egyensúlyba hozatala szempontjából döntő jelentőséggel bírnak, addig Franciaország, de legfőképpen Olaszország privilégiumokat élvezett a szabályok, kötelezettségek teljesítésénél. Mindennek következtében országaink versenyképessége nyolc éve stagnál, Olaszországé zuhan; a Baltikumtól Romániáig, így Magyarországon is –  az Unión belül a legtöbbet javult. A kelet-európai államok jelentik mára a legrugalmasabb, a leginkább exportorientált, a leggyorsabban növekvő gazdaságokat az EU-n belül.
A magam részéről azonban Közép-Európa országait – Magyarországgal az élen – most már túlfűtött gazdaságoknak tartom. A magyar jegybank vezetői helyében én már aggódnék, hogy elszabadul a bér–ár spirál: a bérek beindult inflációját az árak vadabb emelkedése fogja hamarosan követni. A magyar gazdaságnak –megítélésem szerint – magasabb kamatokra van már szüksége.

A mi szempontunkból ezek jó hírek ugyan, de Európa, az Unió jövője szempontjából talán mégsem annyira. Az Európai Unió tagállamai a válság lecsengése óta egyre nyilvánvalóbban egymással vetélkedő, egymásra mutogató csoportokba tömörülnek. A szemünk előtt erodálódik az Európai Unió.
Az Európai Unió a sorozatos és utólagosan mindig is legitimnek bizonyult belső feszültségek története. Ámde évtizedek óta minden egyes újonnan felbukkanó belső konfliktus nemhogy gyengítette, hanem mélyítette az Uniót. Az Európai Unió pontosan olyan, mint egy nagy család, melynek életében elkerülhetetlenek a veszekedések. Ugyanakkor minden esetben kitapintható a szembenálló felek igazsága. Lássuk be, a kis kelet-európai tagállamoknak igazuk volt, amikor „ugráltak” Brüsszel vagy Berlin ellenében, mondván, hogy hátrányosan különböztetik meg őket a nyugat-európai tagok ellenében. A „családfők” tényleg kegyesebbek, elnézőbbek voltak a nyugat- és dél-európaiakkal.

Alaposan különbözik egymástól a „családtagok” előtörténete, például az Uniót alapító franciák és olaszok az Unió létrejötte előtt is a történelem kegyeltjei voltak, ellentétben a sokkal később felvett közép-kelet-európai országokkal. Az olaszokkal, franciákkal még ma sem lehet rendkívüli áldozatokkal járó reformokat végrehajtatni. Velünk viszont lehetett. Mostanra azonban oda jutottunk, hogy Nyugaton, Délen, Keleten egyaránt frusztráció és fokozódó nacionalizmus a válasz mindarra, amit az Európai Unió jelképez – még ha országcsoportonként merőben eltérő okokból is.
Az Unió azonban mégiscsak fenn fog maradni. Azért, mert nincs alternatívája. Ezt a józan ész és az egzisztenciális érdek alapján végül megint – mint mindig korábban – minden „családtag” be fogja látni.
Franciaország esetében a következőről van szó: minden reform alapja a túlzottan erős, központosított állam és intézményrendszer karcsúsítása, a decentralizálása kellene, hogy legyen. Hogy a nagy államigazgatási reformok Franciaországban mégsem sikerültek eddig, azzal magyarázható, hogy a francia állam – más országokhoz képest – mindig aránylag jól működött: a világ egyik legszínvonalasabb oktatási, egészségügyi, rendvédelmi rendszerét működtetjük. És ez népszerű, mert komfortérzetet nyújt. A közvélemény évtizedek óta abban a hitben él, hogy ha – reformok címén – hagyják leépülni az államapparátust, akkor romlani fognak az iskolák, a kórházak, kevesebb lesz a rendőr. Ez persze tévhit, amit előbb-utóbb azért fogják tudni eloszlatni a fiatalabb generációhoz tartozó, hiteles politikai reformerek, mert a franciák kénytelenek lesznek belátni: hazájuk a reformok elmaradása miatt marad le a világversenyben és emiatt csökken az életszínvonal, emiatt nem létesül elegendő új munkahely, ezért hagyják ott hazájukat francia fiatalok tíz- és százezrei.

Ahogy ez az olaszoknál már zajlik: Nyugat-Európa más országait fiatal olasz bevándorlók kezdik elárasztani.
Olaszország legfőbb baja, hogy valójában nem egy, hanem két ország – legalábbis a gyakorlatban. Észak-Olaszország adócsökkentésben, az állami beavatkozások leépítésében érdekelt, fejlettsége, mentalitása alapján egy tipikus északnyugat-európai állam. Dél-Olaszország viszont továbbra is nagyon szegény, fejlődő, jó esetben: feltörekvő, munkanélküliséggel küszködő hely – Északhoz képest. Annak lakói gondoskodó, munkahelyteremtő, a szociális és egyéb kiadásokat növelő államot kívánnak. Minden eddigi átfogó, az egész Olaszország felzárkózására, versenyképességének növelésére irányuló reformcsomag az Itálián belüli kettősségen, belső paradoxonon bukik el. A paradoxonon belüli paradoxon, hogy mára az északiakat és a délieket mégiscsak összeköti valami: a csoda eljövetelébe vetett hit. A Liga a jobb oldaliaknak, általában az északiaknak, az Öt Csillag a baloldaliaknak és főként a délieknek kínálja a csodát. Ami persze sosem fog bekövetkezni…

Mindez azt látszik megerősíteni, hogy a kelet-európai országok vezetői helyesen cselekszenek, ha nem tesznek fel mindent egy lapra, nem kizárólag abban az EU-ban hisznek, ahol már a legnagyobb gazdaságok is a „csodában bíznak”. Kezdem érteni, miért is beszél a magyar miniszterelnök B tervről, miért kapaszkodik egyre inkább Kínába és Oroszországba….
Az, hogy Kínával és Oroszországgal mélyíti a kapcsolatokat és bennük is szövetségeseket keres a magyar miniszterelnök, nagyon is bölcs dolog. Miért is ne tenné, ha folyamatosan ugyanezt csinálják olyan nyugat-európai „nagyágyúk”, mint Németország, de éppenséggel akár saját hazámat is említhetem. Egyre több nyugat-európai elemző, sőt politikus is úgy látja, hogy Orbán Viktor „provokációi” kimondottan jót tesznek az Európai Uniónak, mert azok az általa középpontba helyezett problémák – a migrációs ügyet is beleértve – átfogó és gyors megoldásának kikényszerítéséhez járulnak hozzá, más szóval erősítik az Európai Uniót. A Kínával való együttműködés erőltetése pedig olyasvalami, amin Magyarország és Európa aligha veszíthet, inkább csak nyerhet. Másrészt a kínaiak európai gazdasági-technológiai betörésének elősegítése olyan folyamat, amely kényszerűen fokozza a versenyt Európán belül, felrázza Kína európai versenytársait.