A nagy kínai titok

Kína két, eddig kevéssé hangsúlyozott faktor miatt lehet abszolút ellenálló a rá nehezedő amerikai és várható európai nyomással szemben. Az egyik tényezőt a (nagyon) viszonylagosan kisebb számú, ámde szuper magas szinten nevelt kínai fiatalok jelentik. A másikat pedig az, hogy – például azért is, mert erősen korlátozzák a születések számát – a kínai családok „világbajnokok” a megtakarításaik nagyságát tekintve, ahogy e téren ugyancsak élen jár a nemzetközi mezőnyben a vállalati és a kormányzati szféra is. Minderről egy közös, európai-kínai kutatási projekt egyik szerzője, a leuveni Katolikus Egyetem tanára, Jef Verhoefen beszél.

Zentai Péter: Kínát diktatúraként írja le a nyugati politikai, gazdasági, pénzügyi, kulturális fővonal. Ugyanakkor nincs se Keleten, se Nyugaton olyan komoly gondolkodó, politikus, szakértő, aki kétségbe vonná, hogy Kína a világ legdinamikusabban fejlődő országa, és azt, hogy a hétköznapi életet forradalmian megváltoztató technológiák fejlesztésében a leggyorsabb. Évtizedeken át abban a hiszemben éltünk, hogy a tartósan kiemelkedő gazdasági-technológiai teljesítményre csak a demokráciák alkalmasak. El kellene ismerni végre, hogy ez nem igaz, hogy tévhitben éltünk, netán, hogy manipulációnak vagyunk az áldozatai?

Jef Verhoeven: Nem tartunk ott, hogy ilyesmit el kellene ismernünk, ugyanis Kína, vagy akár Vietnám, a másik oldalról pedig Tajvan, Korea akkor kezdtek versenyképessé válni, amikor hozzáláttak és rendületlenül folytatták előbb a gazdaságuk majd annak nyomán szükségszerűen a társadalmuk liberalizálását. Ez a trend három-négy évtizede zajlik Kelet-Ázsiában.

A mai Kína vagy Vietnám, illetve a szintén, de jobboldali alapon centralizáltból egyre decentralizáltabbá, szabaddá, liberálissá vált mai Korea és Tajvan egyetlen lényegi porcikájában sem hasonlítható össze néhány évtizeddel ezelőtti önmagával. Ezek az országok, egytől-egyig úgy jutottak előre, majd a csúcsra, hogy folyamatosan, lényegében megszakítások nélkül liberalizáltak.  A másfél milliárd lakosú, több száz nemzetiség lakta Kína maradt ugyan egypárt rendszer, de az uralmon lévő kommunista párt és annak vezetői sem konkrét, sem távlati céljaiban nem vethetők össze Mao diktatúrájának irányítóival. Egy totálisan centralizált rémuralomból egy folyamatosan decentralizálódó versenygazdaság van létrejövőben. Kína képtelen lenne konkurenciát jelenteni Amerika vagy Nyugat-Európa és Japán számára, ha központosított, felülről irányított nemzetgazdaság lenne.

Ez egy álságos versenygazdaság. Nagyjából kopírozzák a japánok ötvenes-hatvanas-hetvenes években kialakított rendszerét: a központ, Kínában a pártvezetés, önkényesen kijelölt úgynevezett stratégiai szektorokat. Azokba olyan pénzerőforrásokat nyomott, amelyeket a néptől vett el.

Kínában központilag jelölik ki a milliomosokat, millárdosokat, nyugati és orosz meghatározással élve: az oligarchákat. Azok úgy tesznek, mintha magánvállalkozók lennének, de valójában egy pártállami klientúra tagjai. Eközben a párt évtizedeken át tiltotta ki az országból a valóságosan létező, nem ál versenytársakat, a külföldieket. A pénz, a jüan árfolyamát folyamatosan manipulálta. Szubvenció az egyik oldalon, tiltás a másik oldalon, korlátlan és centekbe kerülő emberi erőforrásokkal a háttérben – ez a kínai modell.

Nem ez a kínai modell. Amit mond, az már a kilencvenes évek kezdetétől nem állja meg a helyét. Az ezredfordulót követően, attól a pillanattól kezdve, hogy Kína tagja lett a Világkereskedelmi Szervezetnek, drámai, alapvető és valós liberalizálódás zajlik az országban. Valós versennyel, a kijelöltség, a párthoz való közelség egyre kevesebbet számít, sem az Alibaba sem a Huawei „sztori” nem jöhetett volna létre egy tisztán diktatúrában, de még egy tisztán államkapitalista országban sem. Az állami intervenció tartalmát, irányát maximálisan megváltoztatták. A  valós világ, az élet, a nemzetközi versenykörnyezet, a globalizációban való szükségszerű részvétel voltak azok a faktorok, amelyek felülvizsgálatra késztették a párt- és állami vezetést. Ebből akár az a tanulság is levonható, hogy nem önkényes hatalomgyakorlás, hanem pragmatizmus jellemzi azt a vezetést. A kínai gazdaság tele van kompetitív, versenyszellem által vezérelt, nyugati értelemben vett hatékonyság alapon működő kis- és középvállalatokkal, mégpedig a globális élvonalat jelentő ágazatokban.

Nyilván tehetséges emberek kerültek az állam és a párt vezetésébe, ami akár véletleneknek is köszönhető…

Csakhogy nem a véletleneknek köszönhető ez sem. Hanem a világ leghatalmasabb oktatási rendszerének, amely évente kétszázmillió – a nemzetek versenyében – kiemelkedő teljesítményt nyújtó fiatalt nevel, maximálisan jövő orientáltan. A legkiemelkedőbben a felsőoktatás teljesít. Nos, az oktatás, az egyetemi rendszer kapcsán bizonyítható leginkább, hogy Kína jövője a diktatórikus rend felszámolásában rejlik…

Amennyiben?

Amennyiben a felsőoktatási rendszer folyamatosan decentralizálódik, interdiszciplináris alapon zajlik az oktatás, az állam – származástól, összeköttetésektől függetlenül biztosít támogatást a kiemelkedő tehetségek nemzetköziesedéséhez. Ahhoz, hogy a tehetségek utazzanak a nagyvilágban, a legjobb versenytárs egyetemeket is megismerjék, halmozzák a tudományos és praktikus tapasztalatokat. Egy direktlegesen így nevelt fiatalság fejlődése, fejlesztése számára természetes az a fajta szabadságélmény, ami a nyugati kultúra alapja. Természetes a mobilitás szabadsága. A nyitás nem felülről engedélyezett valami, ami bármikor visszacsinálható, hanem a szerves fejlődés eredménye.

A legtehetségesebbek, a legtöbbet bizonyítottak közül választják ki az újabb és újabb párt- és állami kádereket!

Sok más régióban, például Kelet-Európában, sőt Oroszországban is liberalizálták a társadalmakat és a nemzetgazdaságokat az elmúlt három évtizedben. Ettől nem törtek be a világ élvonalába…

Egyre több kutatás világít rá arra, hogy Kína sikerének – eddig kevésbé figyelembe vett – kulcsa két faktor egymásra hatásából fakad. Az egyik: a demográfia és az oktatási rendszer egymásra hatása, a másik – szintén részben a demográfiához kapcsolódóan – a megtakarítások szerepe az összgazdasági teljesítményben.

Arról van szó tehát, hogy a világ legnagyobb népességű országa sok mindent megengedhet magának, amit kisebb népességűek nem engedhetnek meg?

Nem erről van szó. Hanem először is az évtizedeken át gyakorolt egy gyerek politikáról, amit nemrég a két gyerek politika váltott fel. Kína – e tekintetben valóban felülről irányítottan, ha úgy tetszik diktatórikus módszerekkel – mesterségesen megállította a népességrobbanást. Függetlenül attól, hogy ennek milyen hátrányait érzik meg – lelkileg is – a kínai családok, a testvér nélkül nevelkedő fiatalok, az biztosnak látszik, hogy a gyerek, az egyetlen gyerek (most már a kettő)  egy-egy család számára valóban a legfőbb kincs és „kincsképző”. Ez mindenütt látszólag így van, de másutt nem élik ezt meg annyira tudatosan, mint Kínában.

A hetvenes évek végétől született kínai gyerekek egyre nagyobb hányada, százmilliókról beszélünk, olyan specifikus, folyamatosan egyre kiemelkedőbb nevelésben részesült, ami összességében, arányaiban – példátlan a nagyvilágban. Ahol kevés a gyerek, viszont óriási a gazdasági fejlődés üteme, ott sokkal nagyobb pénz jut annak az egy, most már annak a kettő gyereknek a nevelésére, okosítására, sokoldalú képzésére, mint ahol nincs az emberek fejébe, szívébe „bevésve”, hogy „nekünk csak ez az egy (most már kettő) gyerekünk van, de soha nem is lehet több”. Növekvő életszínvonal, növekvő életminőség, növekvő egyéb szabadság, ezeréves „munka mánia” és „megtakarítási kultúra” találkozik a család létszám korlátozásával.

Ez a nagy titok tehát?

Ez az egyik nagy titok. Ami tehát nagyon is összetett, de egységet alkot. A megtakarítási kultúra kapcsán az a lényeg, hogy az minden szinten, minden téren érvényesül. Oroszországban, Kelet-Európában sem az országos, állami szinteken, sem a vállalati szférában, sem az egyedi háztartások világában nincs jelen a megtakarítás gyakorlata.  Az ellenkezője az igaz, mármint más, korábban ugyancsak elnyomó rendszerekben élt társadalmakban, legyen szó Kelet-Európáról vagy Latin-Amerikáról. Kína rendszerének viszont alapja az, amiben – mindent összevetve – világbajnok, tudniillik a – lehetőségekhez mérten – leginkább takarékoskodó társadalom a Földön.

A kis- és középvállalati, a családi és az állami megtakarítások hatalmas volta a mostani változó világban a legkomolyabb „fegyverténynek” nevezhető. Felvértezi ugyanis Kínát olyan helyzetek kibekkelésére, mint amilyen az elmúlt négy évben reálisan fenyegetett – és nem tudható, nem fenyeget-e hosszú éveken át továbbra is. Tudniillik az Amerikával folytatott kereskedelmi háborúra.

A kilencvenes évektől a kétezer-tízes évek közepéig az export, a globális kereskedelmi, majd egyéb gazdasági-pénzügyi szerepvállalás jelentette a kínaiak „szuper produkciójának” az alapját. Ez az alap megrendülni látszik. A „szuper produkció” mégis folytatódhat.

Mégpedig a kínaiak százmillióinak – egyebek között a demográfiából és az azzal is összeköthető oktatási szint magasságából fakadó – tömeges minőségi igénynövekedése. Az, hogy realitássá válhat életszínvonaluk, életkörülményeik jelentős emelése, nos ez egészen drámai fejleménynek ígérkezik. Az egyéni, vállalati, állami megtakarítási rátákból is származó beláthatatlanul hatalmas belső kereslet élénkítéséből, erősítéséből épülhet egy újfajta szilárd alap ahhoz, hogy – Amerika és az EU ellenállása dacára – Kína továbbra is erős potentát maradjon a világelsőségért folytatott versenyben.