nov.
5
2018

A pénz boldogít – feltéve, ha csak te kapod

Egy sor gazdag országban – az Egyesült Államokkal az élen – a kisemberek jelentős része sikertelennek érzi magát, saját életében nem észlel szinte semmit sem a hazája gazdagodását, gazdasági növekedését tükröző makroadatokból. A világ legjobban teljesítő, legversenyképesebb társadalmai közé sorolt Amerikában vagy Kínában, Indiában növekszik az öngyilkosságok száma, a gyógyszer- és kábítószerfüggőség, az Egyesült Államokban járványszerűen terjed az alkoholizmus a a középosztályban. Egy ország gyarapodása, sikeressége és a benne élő egyének boldogságérzetének romlása közötti ellentmondásos helyzet okait is taglalja az alábbi interjúban Carol Graham egyetemi professzor, a Brookings Institutions vezető kutatója. Megérteti egyebek között, hogy az átlagpolgár csak akkor hajlamos észlelni és értékelni jövedelmének és életszínvonalának emelkedését, ha az a hozzá hasonló cipőben járókat nem érinti. Azt pedig frusztráltsággal éli meg, ha – a gazdaság fejlődésének köszönhetően – anyagilag és más értelemben is jól megy a nála hátrányosabb helyzetűeknek. A talmi boldogság politikai következményekkel jár…

Zentai Péter: Az Egyesült Államokban és több tucatnyi más országban százezrek körében végzett kutatásuknak az a lényege, hogy a GDP-növekedéssel és más makroadatokkal, köztük az átlagos életszínvonal emelkedésével igazolt fejlődés rombolja az emberek közérzetét. Jól foglaltam össze?
Carol Graham: Ez így szélsőségesen sarkos megfogalmazás, túlzott leegyszerűsítés. Az viszont kétségtelenül tudományos magyarázatra szorul, hogy vajon – mondjuk az Egyesült Államokban, de említhetnénk Kínát vagy Indiát is – a leggyorsabban fejlődő, részben a gazdag országokban miért válnak egyre boldogtalanabbá emberek egyre szélesebb tömegei…

Mert a pénz – mint tudjuk – nem boldogít…
Ez – így kimondva – felszínes közhely. Önmagában véve nem szolgál magyarázatul arra, hogy például az Egyesült Államokban – miközben a munkanélküliség történelmi mélyponton van, a gazdaság több mint három százalékkal növekszik évente, erősödik a fogyasztás, anyagi értelemben kézzelfogható a javulás – mégis miért emelkedik gyorsabban az öngyilkosságok száma, mint valaha; miért vált tömegjelenséggé az alkoholizmus és a tudatmódosító gyógyszerek szedése, s miért kezd visszájára fordulni a várható átlagos élettartam korábbi emelkedési trendje: megint látványosan növekszik a halálesetek száma az 50-60 évesek körében.

És mi a válasz?
A mindennapokra: a munkára, a munkahelyi körülményekre, a családi állapotra, a kikapcsolódásra, pihenésre, az étkezési és szórakozási szokásokra, a lakás- és iskolai körülményekre, a természeti és a higiéniai környezetre, a barátokkal, szomszédokkal, munkatársakkal, rokonokkal való viszonyra, a szellemi és lelki közérzet legkülönbözőbb más aspektusainak állapotára vonatkozó – világszerte emberek százezreitől – összegyűjtött mintahalmaz feldolgozásából levont egyik legfőbb megállapításunk: egy-egy országban a piaci és politikai elemzők, a közgazdászok által hagyományosan számításba vett faktorok – például az egy főre jutó GDP növekedése, az infláció szintje – csak esetlegesen tükröződnek az egyén közérzetének alakulásában.

Arról van-e szó, hogy a fejlődés boldogtalanságot szül?
Jómagam ezt a problematikát hosszú éveken át kutattam előbb szülőhazámban, Peruban, majd az Egyesült Államokban. Mindent egybevetve – az Amerikához képest sokkal szegényebb Peruban a „kisemberek” széles tömegei jóval derűlátóbbaknak, élet igenlőbbnek bizonyultak, mint az észak-amerikaiak. Jóllehet az amerikaiak tartós, kiegyensúlyozott fejlődéséből adódóan jobb egészségügyi és iskolai szolgáltatásban részesülnek, anyagi értelemben sokkalta jobban állnak, mint a peruiak. Mégis – mindent egybevetve – a perui emberek érzik magukat jobban, mint az amerikaiak: kevesebbet idegeskednek, inkább élvezik az életet. A perui – és általában a fejlődő világbeli – kisemberek szerény jövedelműek, határozottan boldogabbak, mint a gazdag országokban élő sorstársaik. Ezt a paradoxont részletezem a Happiness for All? (Boldogságot mindenkinek?) című könyvben.

Nagy-Britanniában hivatalosan alkalmazzák már az ország általános gazdasági állapotára vonatkozó statisztikákban az önök által kidolgozott „tömegboldogság” mérési módszerrel készült közérzet indexet.
Amely Nagy-Britanniára vonatkoztatva is részbeni magyarázatul szolgál olyan, a világpolitikát és a globális piacokat is befolyásoló fejleményre, mint amilyen a Brexit szavazás eredménye. Az Amerikára vonatkozó „közérzet indexünk” pedig már 2012 körül jelezte, hogy micsoda kilátástalanság, egyre hatalmasodó düh telepszik rá – főként Közép-Nyugaton – az amerikai kisemberekre, azokra, akik a középosztályhoz tartozók közé sorolják be magukat. Az EU-ból való kilépésre szavazó brit és a később Donald Trumpra voksoló amerikai emberek többségének „profilja”, életkörülményei és életszemlélete között elképesztő hasonlóságokat fedezhetünk fel. A lényegi párhuzam közöttük, hogy túlnyomórészt fehérek, férfiak, ötven és hatvan év közöttiek, nem tudnak és nem is szándékoznak sem munkahelyet, sem munkát, sem lakhelyet változtatni. Romlónak és főként bizonytalannak ítélik anyagi jövőjüket, tartanak attól, hogy családjuk szétesik, gyerekeiktől örökre eltávolodnak – fizikai és lelki értelemben egyaránt.
Jelzem még egyszer: hat-nyolc évvel ezelőtt készült reprezentatív közérzetfelmérések jelezték egyértelműen, hogy az Egyesült Államokban – a két partvidék közötti térségben – mennyire dinamikusan növekszik a személyes sorssal való elégedetlenség. Olyan évekről beszélünk pedig, amikor tartóssá kezdett válni az amerikai gazdaság növekedése, a tőkepiacok megkezdték máig tartó emelkedésüket, technológiai újdonságok egyre hosszabb sora járult hozzá az egyének napi életének könnyítéséhez, a munkahelyek száma látványosan bővült, a munkanélküliség csökkenésnek, a fogyasztás, az újlakás-vásárlás emelkedésnek indult.
De mindez nagy átlagban volt csupán kimutatható. Mint ahogy ma is.

De – a korábbi évekkel ellentétben – ma az amerikai elnök „reklám-önreklám hadjárattal” gondoskodik róla, hogy az átlagos életszínvonal-emelkedést, a tőzsdei árfolyamemelkedést azok is személyes boldogságukként vegyék tudomásul, akik továbbra sem élnek jobban.
Az biztos, hogy Donald Trump hosszú távra szóló boldogulást ígér azoknak, akik az „út szélén hagyottnak”, a globalizáció és konkrétan Kína kereskedelmi nyomulásának, az Egyesült Államokat úgymond elárasztó olcsó mexikói és más közép-amerikai munkaerő áldozatainak érzik magukat. A kereskedelmi háborúk eszkalálása, a védővámok bevezetése, a globális munkamegosztásból való kihátrálás nagy valószínűséggel azonban nemhogy javítani, hanem rontani fog a munkahelyüket féltő amerikaik életén. A következményeket majd meglátjuk.
Jelenleg azt kell végre beépíteni egy-egy társadalom helyzetének piaci, politikai megítélésébe, hogy milyen korrelációk és milyen ellentmondások húzódnak meg az átlagos fejlődést, növekedést kifejező adatok és az egyének közérzete, boldogságérzete között.

Az egyén – még akkor is, ha csak a középosztályhoz tartozókról és csak az Egyesült Államokról beszélünk is – ugyancsak túlzottan elvont kategória: színesbőrű vagy fehér, férfi vagy nő, vidéki kisvárosi vagy nagyvárosi, fiatal vagy öreg, kékgalléros vagy egyetemet végzett – a sor szinte végtelen.
Az utóbbi esztendők amerikai társadalmi, közérzeti folyamatainak változásait és Donald Trump általunk prognosztizált hatalomra jutását – mert erre egyedül ő és csapata érzett rá – alapvetően az határozta meg, hogy színesbőrű egyszerű embereknek tradicionálisan nincsenek illúzióik a jövőt illetően, hozzászoktatta őket az élet, a családtörténetük, hogy „egyszer lenn, egyszer fenn”, a kis dolgoknak, kis eredményeknek is örülni kell. Ezzel szemben Trumpék észlelték azt, amit a mi felméréseink évek óta visszaigazolnak, hogy a középosztályhoz tartozás megváltoztathatatlanságához és egy sor bőrszínhez kapcsolódó privilégiumot – a jobb minőségű iskolai, egészségügyi szolgáltatást, a több szabadságjogot, a munkahely viszonylagos stabilitását – természetes adottságként felfogó fehér kisemberek szinte sorstragédiaként fogják fel a korábban nem tapasztalt méretű egyenlőtlenségeket és bizonytalanságokat, azt, hogy nemcsak munkahelyüket veszthetik el, de véglegesen megszűnhet maga az a szakma, amelyet kitanultak.

Nagyon erősen kimutatható, hogy míg az afroamerikaiak, köztük különösképpen a szegényebbek felfogják, tudják értékelni és érzékelni a makroadatok által bizonyított életszínvonal-emelkedést, addig az azonos cipőben járó – meghatározóan a közép-nyugati államokban élő – fehéreket, elsősorban a férfiakat: idősebbeket és fiatalokat egyaránt idegességgel tölti el, hogy migráns hátterű vagy színesbőrű amerikai honfitársaik örülnek, hogy javul a keresetük.

A felméréseinkből eleve az derül ki, hogy a több pénz akkor boldogít, ha az (a több pénz) csak az adott egyén kiváltsága, de ha mindenki más is részesül a magasabb keresetből, az az emberek nem csekély hányadát lehangolja. Az egyén frusztrálódását külön fokozza, hogy egy sor embertársánál, pláne ha személyesen is ismeri őket, nagyon látványos, erőteljes anyagi gyarapodást észlel.

A személyes életében – másokhoz viszonyítottan – stagnálást észlelő amerikaiak és néhány más feltörekvő ország, például Kína, India eredeti lakosságának körében eluralkodott borúlátás, boldogtalanságérzet vezetett az utóbbi években a középréteghez tartozók öngyilkossági hullámának kialakulásához, alkohol- és gyógyszer-, részben kábítószerfüggőséghez, a korai halálozások számának növekedéséhez, kilátástalanságban szenvedő, alacsony végzettségű, főként fehérbőrű fiatalok lezülléséhez, magányosságához.
Ezen óriási tömegek számára szolgálnak lelki vigasszal, egyfajta éltető elemmel (a nem beteljesíthető) álmokat és legyőzendő ellenségeket kínáló populista vezérek. Az álomból azonban várhatóan borzalmas lesz a kényszerű felébredés…