A rádiómérnök és a polinéz hajós

Amikor Kennedy elnök meghirdette a holdra szállást, a rádiómérnökök is elkezdtek azon gondolkozni, hogy a tudásuk hogyan hasznosítható a Hold felfedezésében. Az 1961-ben tartott kongresszusukon már külön holdkutatási szekció is volt, igaz mindössze három előadással. Az egyik előadást egy a Hold körül keringő, a Holdat fényképező műhold tervéről Aschenbrenner professzor tartotta. Ma már tudjuk, hogy a professzor nem a levegőbe beszélt: valódi tapasztalata volt űreszközön elhelyezett kamerákkal, mert az előadás idején az amerikai CORONA kémműholdakban már azok a panorámakamerák fényképezték titokban a Szovjetuniót, amiket a professzor épített.

Előadást tartott egy rádiómérnök is. Abból a feltevésből indult ki, hogy ahhoz, hogy „puha” leszállást hajthasson majd végre bármely űreszköz a Holdon (azaz ne törjön össze landoláskor), egészen pontosan meg kell tudnunk határozni az adott űreszköz sebességét. Frank Dickey rádiómérnök azt javasolta, hogy a Földről bocsássanak ki a Hold irányába egy folyamatos, állandó frekvenciájú rádiójelet, ami részben a Hold felszínéről visszaverődik. Tekintve, hogy a Hold (majdnem) mindig ugyanazt az oldalát mutatja felénk (mivel a billegés, az úgynevezett libráció lassú folyamat) ezért a Holdról folyamatosan, időben változatlanul verődnek vissza a rádióhullámok. Ha a Holdhoz közelítő űreszközre két irányított antennát szerelnek, az egyik a Földről érkező, a másik a Holdról visszaverődő hullámokat tudja majd venni. Ahogy az űreszköz közeledik a Holdhoz (és távolodik a Földtől), a Holdról visszaverődő rádióhullámokat az úgynevezett Doppler eltolódás miatt magasabb frekvenciájúnak, a Földről, hátulról érkező rádiójeleket alacsonyabb frekvenciájúnak érzékeli. (A Doppler eltolódás az a jelenség, ami miatt egy közeledő autó dudálását távolról magasabb hangon halljuk, míg ugyanaz a duda, miután az autó elhalad mellettünk, mélyebbnek tűnik.) A két antenna jelét összehasonlítva ki lehet majd számolni az űreszköz sebességét a Holdhoz képest, ezzel lehetővé téve a puha Holdat érést, vélte Dickey.

Ez a módszer erősen emlékeztet arra, ahogyan a polinéz hajósok a Csendes-óceán végtelenjében több száz kilométerről odataláltak egy-egy szigethez.  Igaz nem rádió-, hanem tengerhullámokat használtak, és nem antennával, hanem a szemükkel nézték a hullámok irányát, de a céljuk ugyanaz volt, hogy biztos talajt érezzenek a lábuk alatt.

A Csendes-óceán nagy részén a szél hónapokig egy irányba fúj. Ez a tengeri szél egyenletes, a szél irányába haladó hullámokat kelt. Amikor a hullámok egy magányos szigethez érnek, annak partján megtörnek, és visszaverődnek. A visszaverődő hullámok nem csak a széllel szembe, de a szigetről oldalirányba is terjednek. A polinéz hajós, amikor hátszéllel haladt és észrevette, hogy a vele együtt haladó nagy hullámok mellett oldalirányból kisebb hullámok érkeznek, akkor tudta, hogy egy sziget közelébe ért (bár a szemével még meg sem pillantotta a látóhatár alatti szigetet). Azt is tudták, hogy ha tovább hajóznak egyenesen, akkor elhaladnak a sziget mellett, ezért csónakjuk orrát a kisebb hullámokkal szembe fordították és szerencsésen odataláltak a szigethez. A polinézek nem tartanak konferenciákat, és nem is tudják, hogy mióta használják ezt a módszert, de már az öregapjuk öregapja is így csinálta…