Albérlet, te csodás! (Vagy ablakon kidobott pénz?)

Olvasom a hírekben, hogy a fővárosban már meghaladja az új lakások átlagos négyzetméterára az 1 millió forintot. A város számos részén lehet óriási építkezésekbe botlani, látszólag pörög a piac, mintha nem is lenne vírus, meg válság. Jönnek a különféle támogatások is, győzi az ember fejben tartani, hogy mire, mikor és hogyan lehet jogosult, röpködnek a milliók, az „olcsó” hitelekről nem is beszélve.

Sokak szemében a lakástulajdonlás szuper és szinte kockázatmentes befektetés, mellyel – a vételi tranzakció után – szinte alig van teendő, és ha van már miben lakni, akkor csak be kell szedni a bérleti díjakat, meg néha meghirdetni újból (a régi fotókkal persze), ha elmegy a bérlő.

Nem mondom, mindenkinek az (lenne) a legjobb, ha pont olyan ingatlanban hajthatná álomra a fejét, amilyenben szeretné. Az meg még jobb lenne, ha mindenkinek lenne is rá pénze, hogy ezt az ingatlant meg is vegye magának. (Azt azért ne feledjük, hogy a vágyak nagyon nem állandók.) Nyilván ez már olyan szép lenne, hogy nem lehet igaz, nem is az.

Képzeljük most el azt, hogy van egy olyan ingatlanunk, ami most pont megfelelő nekünk. Akkor meg van oldva a lakásprobléma? Sajnos nem. Ahogy változunk mi magunk és a körülmények (munkahely, család összetétele, életkorunk, életformánk, szokásaink, az ingatlan környéke, közlekedése, lakosság összetétele, stb.), úgy változnak igényeink is.

Valójában nagyon nehéz megfogalmazni a számunkra hosszú távon, ha nem is tökéletes, de elég jó ingatlan paramétereit, amikor ugyanis a magunk számára, saját hosszú távú lakhatásunk céljából veszünk ingatlant, akkor teljesen máshogy gondolkodunk (még ha ezt esetleg tagadjuk is), mintha bérlet céljából keresnénk ingatlant. (Kivételek nyilván vannak.)

Ha vagyunk olyan jó helyzetben, hogy van megfelelő havi jövedelmünk és/vagy van valahol egy egyébként megfelelő ingatlanunk, akkor lakhatás céljából ingatlant bérelni nem annyira rossz üzlet, és kifejezetten frissítő életforma. Persze-persze már hallom is a tiltakozó hangokat, hogy de hát azt a pénzt, amit a bérletre költ, azt fizethetné kölcsöntörlesztésre is az ember, mert az így ablakon kidobott pénz. Ha nem is az ablakon dobálja ki a pénzt a bérlő, de tényleg odaadja másnak, de nincs ezzel gond, hiszen, addig megkapja egy a bérleti díjhoz képest igen értékes ingatlan használatának jogát.

Nekem furcsa, de azt sosem hallottam még (lehet, hogy más igen), hogy egy szuper (és drága) síelés, vagy egy nyári tengerentúli nyaralás ablakon kidobott pénz lett volna. Az valahogy megérte. Mert élmény, meg utazni jó, stb. Még úgyis megérte, hogy fajlagosan végül is horror drága volt a kaja, a pia, az autóbérlés, a szálloda/apartman, az oda-visszaút, a sí- vagy motorcsónakbérlet, múzeumi belépő (itthon el nem menne), stb.

Elnézést kérek azon embertársainktól, akik anyagi helyzetükből fakadóan egyik ilyen-olyan bérletből a másikba költöznek és örülnek, ha minden hónapban rendben kijönnek a pénzből, számukra egy saját, szinte akármilyen lakás is óriási előrelépés a kiszolgáltatott ide-oda költözésből. Nekik valóban megváltás a saját lakás hitelből is (csak érjék is el a hitel végét).

Azoknak azonban, akiknek már fedezve van a lakhatáspozíciója, azoknak a bérlés egyáltalán nem rossz döntés, persze csak akkor, ha (ezt is) ésszel csinálják.

Emlékszik, amikor megvette élete első lakását? Milyen boldog és büszke volt! Na én nem voltam az. Mivel használt lakást vettem, pörgött a szemem előtt a számláló, hogy mire mennyit kell majd költenem a felújításkor, hogyan jövök majd ki korántsem korlátlan forrásaimból. (Én egy lakott lakást tekintettem meg, ami nagyon másként festett a kiköltözés után teljesen üresen, ez egy igen „érdekes” tapasztalat volt, és akkor még nem tudtam, hogy megálmodni, kitalálni, dönteni megszerezni, beszerezni, odaszállíttatni, mennyire sok idő és energia és stressz, hogy olyan legyen, amilyennek elképzeltem, amilyenben hosszú távon szeretnék élni.)

Én viszonylag gyorsan döntöttem, de így is sok időt és energiát fordítottam, gondolkodásra, ügynökökkel beszélgetésre, kiválasztásra, megtekintésre, újabb kiválasztásra, megtekintésre, majd újabb kiválasztásra, megtekintésre, tárgyalásra, információszerzésre, alkudozásra, elengedésre, újabb kör kezdésére és újabb és újabb döntésekre.

Égett a pénzem, az időm és az energiám a közvetítőre, taxira, ügyvédre, hivatalokra, szolgáltatókra, mesterekre, mindenféle boltokra, internetes oldalakra, telefonokra, egyeztetésekre. Egy csomó olyasmire, amikkel egy átlagember egy életben tényleg csak néhányszor foglalkozik, így aztán nem is gyakorlott, nem is hatékony bennük. (Most, hogy kiírtam magamból, és ismét tudatosul, hogy túl vagyok rajta, könnyebbnek is érzem magam, lám, még mindig bennem volt a stressz.)

Az igazán bosszantó dolgok azonban csak akkor derülnek ki, amikor végre beköltöztél. A szomszédok, a lakótársak (társasháznál) például azok a nagyon fontos döntési tényezők (kellenének, hogy legyenek), melyeket legjobb szándékod ellenére sem tudsz teljesen felderíteni, és akik ráadásul nem állandóak. Jönnek-mennek, de még a döntés előtt megismertek is milyen gyorsan meg tudnak változni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy ha az ingatlan eladója vert át valamivel (ja, nem is vert át, csak elfelejtette mondani, hogy…, meg azt nem is úgy értette…, meg ő is úgy tudta, hogy…).

Így járt új szomszédom is, akinek az eladó (a régi szomszéd) eladott olyasmit is, ami nem is volt az övé (tároló és +1 parkoló), de persze a „kolléga” annyira akarta a lakást, hogy elhitte, hogyha leírják, akkor az övé lesz, meg elhitt olyasmit is, ami meg nem lesz (lift – és rend – a lépcsőházban), egyiket sem kellett volna. Persze én könnyen beszélek, én már itt lakom, van infóm, meg tapasztalat. Most bosszankodik és panaszkodik, küzd, hogy mégis legyen, reménytelenül. (Én tuti nem szavazom meg egyiket sem, de nem miatta, pedig jó fejnek látszik, most már tudom, hogy ez milyen fontos.)

Amit a srác még nem is tud, hogyha elmúlik a vírus, akkor mekkora lesz itt a forgalom, nem lesz akkora nyugi majd, mint most. Ja, és azt vajon látta, hogy nemsokára fel kell újítani ezt-azt, de pénz az nincs a társasház számláján? A társasházi közgyűlés meg mindig egy nagy showműsor, engem már szórakoztat (amíg nem kezdik el az én pénzemet is költeni), de ahogy látom (főleg az idősebbek) mindig jól felhúzzák magukat a végére. Utána napokig nem köszönnek egymásnak.

Persze mindenhol vannak hasonló dolgok, de hát tökéletes hely nincs, örüljön az ember, ha végre talál valamit, ahol legalább kompromisszumok árán, de „lehet normálisan élni”.

Én kb. 10 évig béreltem lakásokat (négyet) itt Pesten. Mindig is gondoltam, hogy sok mindentől megszabadulok, ha nem veszek lakást, de persze aztán vettem, szerencsére jókor. Most már tudom, hogy az egyenleg a bérlés és a vásárlás között nem annyira egyértelmű, hogy nyugodtan ablakon kidobott pénznek mondhassuk a bérleti díjat.

Többször fordult elő velem, hogy változás jött az életemben, és ilyenkor nagyon jól jött, hogy kb. 1 hónap múlva már más lakásban (és egy más életben) éltem. Nagyon hasznos volt elhagyni a régi bérleményt, mert az új lakás (és a környék) jobb volt (valójában csak más volt), és a bérbeadó is jó fej volt (a régi is).

A viszonylag könnyű változtatás és alkalmazkodás lehetősége felszabadító, üdítő érzés, javaslom mindenkinek a mai világban.

Ha belegondolok, hogy mivel jár egy lakáshitel felvétele, majd sok éven keresztül a visszafizetése, hogy ez a kötelezettség, hogyan épül rá az ember életére, hogy mennyibe kerül ténylegesen ez az egész az összes költségével, akkor nehezen érvelek fiatal barátaimnak arról, hogy érdemes elkötelezni „röghöz kötni” magukat már fiatalon.

(És akkor még bele sem kezdtünk egy házépítés elemzésébe.)