Állam-Kapitalizmus

Adieu, bye-bye szabadpiac, auf wiedersehen általános szabadság, arrivederci EU.
Legalábbis abban a formájukban, amilyenekben az európai népek a nyolcvanas évek végétől mostanáig gondolkodtak és reménykedtek bennük.
Ezt fejti az aktuális pénzügyi-gazdasági-politikai fejlemények tükrében Steen Jakobsen, a világ vezető online bankjának, a Saxo vezető közgazdája. A világhírű dán tőzsdés és elméleti szakember elkerülhetetlennek tartja, hogy a kínai modell irányába mozduljanak a nemzetgazdaságok, beleértve az amerikait is.  Az odafigyelést érdemlő modellek között tartja számon ugyanakkor a magyart is. A velünk való viszony alakulása nagy tesztje lesz annak, hogy az EU lemond-e vagy sem politikai szereplői ambíciójáról. Jakobsen mindenesetre kezdi elveszteni hitét a tőzsdékben, figyelme a számára belátható, átlátható mezőgazdasági- energia-mezőgazdasági-bányászati szektorra szűkül. 

Zentai Péter: Ön azt írta a minap, hogy abszurditás a mai helyzetben akár bull marketről, akár bear marketről (tendenciózusan felfelé vagy lefelé mozgású tőkepiacokról) beszélni. Ez inkább káosz, mint piac- erről írt.  Akkor hát nem is kereskedik?

Steen Jakobsen: Dehogynem. Kereskedünk és nem panaszkodom a nyereségeink nagyságát illetően.

A zavarosban halásznak?

Ellenkezőleg, csak olyannal foglalkozunk, amit értünk, amiben tetten érhető még az elemi logika. Az árupiacok nagyjából továbbra is ilyenek, mindenekelőtt az olaj vagy az arany, ezüst.
Amin például jól kerestünk, az a nyersolaj, általában az energiaszektor. Az olajár lefelé mozgása, a nagy esés a járvány kitörésének első pillanatától kezdve „belőhető” volt. Ezt a piaci szegmenst valójában – függetlenül a szaúdi-orosz-OPEC manipulációktól – továbbra is a kereslet-kínálat viszonya határozza meg. Ha nem is ennyire tisztán, de ugyanez a helyzet a nemesfémekkel és a mezőgazdasági termékekkel.

Van egyéb olyan tanulság, amit megosztana velünk a legfrissebb piaci tapasztalatai alapján?

A jelen történései csak megerősítették bennem, hogy befellegzett a szabadpiaci kapitalizmusnak, az „álarc” nem hosszú-hosszú évek során, hanem néhány hét leforgása alatt lehullott – a vírus okozta krízis miatt. Nem fog – talán sosem fog – visszatérni az az idő, amikor elhitethettük magunkkal, hogy létezik alapvetően nem manipulált piac, nem manipulált tőzsdevilág.

Előbb-utóbb mindig lelepleződtek a bennfentes kereskedések, gigantikus visszaélések. Ezt a szabad tőkés országok intézményei garantálták. Miért ne lennének erre képesek ezután is?

Nem lesznek, mert a szemünk előtt lejátszódó és várható nemzeti és nemzetközi folyamatok elkorcsosítják a szabad tőkés országok intézményeit. Nem önző, netán bűnöző kapitalisták manipulálnak többé, hanem államok, kormányok, jegybankok. A most kialakult válságot és az arra rárakodó szerteágazó gazdasági és pénzügyi, vélhetőleg ráadásul társadalmi válságokat képtelenség egyre masszívabb állami beavatkozásoktól, manipulációktól mentesen kezelni.

A politika, az állami politika mindent visz?

Csaknem mindent.

De a politika lehet nagyon is jó irányú, a népeknek, a társadalmaknak, a nemzetközi viszonyoknak segítő is…

A mostani krízis politikai kezelésének jó vagy rossz voltát előrevetítette ahogy előbb Európa, utóbb pedig a Trump vezette Amerika sem tudott mit kezdeni a menekültválsággal.

Akkor és azóta mostanáig egyre inkább gyaníthatóvá vált, hogy az EU gyakorlatilag lemond, felszámolja saját alapjait, mely szerint népek, nemzetek, országok teljes politikai egysége a végső célja.

A most kialakuló nagy pénzügyi-gazdasági problémahalmaz központi áldozata meggyőződésem szerint Olaszország. Itália nem tehető felelőssé azért, hogy ilyen katasztrófába sodorta a vírus. Minden amellett szól, hogy az Európai Unió nagyvonalúan segítse az olaszokat.

És tessék: a 14 ezer milliárd eurót érő nemzetgazdaságot miként támogatja ezek után az európai közösség? 100 milliárd euróval.

Az EU löki a szakadékba egyik alapítóját?

Az EU impotenciája. Az EU nagyon hamar színt kell, hogy valljon: az események abba az irányba kényszerítik Brüsszelt, hogy nyíltan eldöntse: az Unió nem több és nem is akar többé válni, mint valamiféle „közös piac”. Ahol ad-hoc alapon termelési, gazdasági szövetségek, alkuk jönnek létre, vagy az Unió egyértelműen politikai egységgé fog válni és ennek érdekében kidobja tagjai közül azokat, akik csak pénzügyi-gazdasági profitszerzés okán akarnak politikai címszó alatt az EU tagjai lenni.

Olaszország a két európai „laboratórium” tagállamának egyike.

Ezt hogy érti?

Úgy, hogy Itália problémáinak negligálása az EU részéről óhatatlanul elvezet egy olyan ponthoz, amikor Olaszországon belül forradalmi váltás következik be. Olaszországban reálisan bekövetkezhet az, amire nem volt példa legalább száz éve, hogy egy nagy európai ország teljes  fizetésképtelenné válhat.

Ebből politikai forradalom lehet, ismerve az olaszok tradicionális vonzalmát a radikális megoldások felé. Olaszországban nagyobb a valószínűsége a radikális baloldali, kommunistaszerű kimenetelre- tehát a populizmus balszélsősége kerülhet uralomra. Sok minden emlékeztet egyébként is- nemcsak Itália kapcsán, de az európai politikában – 1918-ra. Szélsőbal és szélsőjobb egymást váltva nyomult előre.

Melyik a másik „laboratórium” az Unión belül?

Magyarország. A magyar döntéshozói elit elutasítja a politikai egységesülést, csak közös piacszerűségként képzeli el az EU jövőjét. Az semmiféle módon nem avatkozhat bele egy tagország belső életébe. Ez a magyar Európa-politika lényege.

Igenis létezik „magyar út”, magyar modell, amely ugyancsak vonzó több – egyelőre nyíltan nem állást foglaló – tagállam számára. A magyar megoldás jobboldali államkapitalista, totálisan nemzetcentrikus. Jobbról antiglobalista és radikális jobboldalról kezdik ki az EU alapjait. Velük szemben az olaszok – várhatóan – inkább balról lesznek ugyancsak antiglobalisták és „antiEUsok”. Furcsa módon, vagy éppenséggel logikusan, mindkettő mögött – így vagy úgy – de felsorakoznak az oroszok és a kínaiak.

A piac, a nemzetközi tőke – a történelemből és a latin-amerikai példákból tudhatóan – jobban értékeli a jobboldali populizmust, mint a baloldalit. Olaszországot – ha valóban balra nyit – inkább fogja büntetni, mint Magyarországot. Ez utóbbit annál is kevésbé, mert fegyelmezetten ügyel belső és külső gazdasági-pénzügyi egyensúlyi helyzetére, annak stabilitására. A magyar kormány nem önt ingyen pénzt a kisvállalkozók, kisemberek millióinak zsebébe. Nem adósodik el külföld felé. Ha adósságot halmoz fel, azt befelé teszi.

Önbecsapás. Magyarország objektíve az egyik leginkább a külföldtől, a többi európai országtól, leginkább az EU-tól függő ország. GDP-jének 3 százaléka EU transzferekből származik, komoly része a GDP-nek a külföldön dolgozó magyarok keresetének hazaküldése.

De – Olaszországgal és egy csomó más kisebb országgal ellentétben – elviselhető a költségvetési hiány, az államadósság is kezelhető. Az MNB és nem a kormány irányítja a belső válságkezelést.

Szemfényvesztés az egész. A magyar gazdaság totálisan ki van szolgáltatva a külvilágnak, ha nincs EU pénz, összecsuklik a ráépített szisztéma. Az biztos, hogy – pláne ebben a kísérleti szakaszban, amikor a világ szeme Magyarországra irányul – a látszatát is elkerülik, hogy a nemzetközi tőkepiacokról finanszírozzák magukat. De a lényegen ez nem változtat. A külföldi finanszírozást Magyarország nem tudja megkerülni.

A mostani magyar pénzügyi és politikai lépések azért keltenek nemzetközi figyelmet, mert mindenki kíváncsi, miként próbálják kikerülni a magyar vezetők a rájuk leselkedő büntető-rezsimet. Ha ez sikerül, akkor a magyar példát egy sor más EU-s ország is követni fogja. A magyar kísérlet lényege: provokálni politikai lépésekkel az EU-t, felmérni létezik-e egyáltalán közös türelmi határa az uniós tagállamok többségének, képes-e valóban pénzügyi büntető intézkedésekkel sújtani egy tagállamot, amely direkt dacol az EU politikai alapjaival. Ha nem jön büntetés, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az EU lemondott politikai-érték alapjairól és a magyar modell lesz az irányadó a jövőben.

Mit gondol az euró jövőjéről? Az is egy közös politikai termék. Ha az EU – esetleg tényleg – megszűnik politikai „termékként” funkcionálni, akkor az magával rántja a mélységbe az eurót is? Nemde?

Az euróövezet – már csak Olaszország beláthatatlanul súlyos helyzete miatt is – rendkívüli veszélyben van. Az eurót jelen formájában tragédia érheti. Ez reális.

Akkor a Saxo az amerikai dollárba menekíti majd a pénzét?

Az Egyesült Államok jelenleg – de csak rövid ideg, ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni – szerintünk valóban avantgarde szerepet játszik a helyzetmentésben. Megteheti, mert saját nemzeti pénze nem más, mint a világ kulcspénze. Befelé önhatalmúan nyomtatott pénzzel árasztotta el megint – akárcsak tíz-tizenkét évvel ezelőtt – a nemzetgazdaság egy részét.  A dollár sokak szemében még mindig a „végső menedékhely”, de a Fed mindazt, amit eddig – megalapozottan és szükségszerűen – csinálni kényszerült, nem folytathatja.

Az Egyesült Államok sosem volt annyira eladósodott, mint most. Ez a szisztéma, a kapitalizmusnak eddig ismert és jól-rosszul működött formája – túlzás nélkül – halálán van. Amerika pénzügyi és politikai irányítói az amerikai társadalomnak csak körülbelül tíz százalékát mentik minden áron. Leegyszerűsítetten azokat, akiknek közvetlen közük van az S&P 500-on szereplő cégekhez. 26 millió ember. Az „út szélén” hagynak eközben mintegy 240 millió másik embert. Természetesen ez így túlzás, de az arányok stimmelnek: a Wall Street mentése, egy egyre kevésbé piaci alapon működő „piac” életben tartása határozza meg a politikát, és a Fed lépéseit. Ön szerint ez tartósan fenntartható állapot?

Sejtésem szerint, nem, hacsak nem következik be még nagyobb katasztrófa. Amerikát a harmincas évek végén a világháború húzta ki a válságból. Ezután ugyancsak egy álpiacot hoztak létre, rögzítették éveken át a kamatokat, a kamatpolitika és a reálgazdaság, például az infláció köszönőviszonyban sem volt egymással.

Ugyanezt ismétlik most majd. Inflálják az adósságot. Eközben hagyják, hogy a tőkepiacok eljelentéktelenedjenek. Ahogy azt 1945 után legalább két és fél évtizeden át csinálták. A tőzsdének, mint a gazdaságot tőkeerővel fűtő intézménynek búcsút mondhatunk. A tőzsdén szereplő vállalatok – ahogy ezt például Magyarországon is látjuk, Kínában pláne – előbb-utóbb Amerikában is az állam által manipulált, felülről ellenőrzött cégekké válnak, az árfolyammozgásokat kívülálló nem is tudja értelmezni majd, csak a bennfentesek, akik így vagy úgy, de az állam kliensei. Egyre több céget, ágazatot nevez ki az állam nemzetstratégiai fontosságúnak és ezáltal szabad kezet szerez a beavatkozáshoz, a piaci folyamatok felszámolásához.

A vírus, a válság tehát tulajdonképpen Kína ideológiai győzelmét hozta – tőkepiaci, világgazdasági összefüggésben?

A kínai államkapitalizmus formáció globális nyomulásának vagyunk jelenleg a tanúi. Amerika pedig – függetlenül attól, hogy egyébként akár antagonisztikus politikai küzdelemre kényszerül Kínával – egyre inkább megy a kínai vagy mondhatjuk: a magyar modell irányába, mint saját hangoztatott értékeinek helyreállításának irányába.

Nem adja fel? Ha ennyire borús képe van a közeljövő kapitalizmusáról, ha ennyire rossznak látja a tőkepiacok működési és működtetési kilátásait, akkor mi értelme az egésznek, amit csinál?

Egyre kevesebb. Bár azt hiszem, hogy most a felnyomulni készülő államkapitalista, voluntarista, egocentrikus, nacionalista politika, a deglobalizálódás átmeneti időszakra szól, mert összeomlásokat fog előidézni. Ennek a bukását követően igazságosabb, ember és természetcentrikusabb, önzetlenebb világ vár az emberiségre, a természet törvényeit, a természet által kreált környezeti kihívásokat nem fogják tudni izolacionista, nacionalista, államkapitalista módszerekkel kezelni. A ránk váró rosszat valami jó kell, hogy kövesse.

Addig viselkedjünk önző kapitalistákként? Ne tartsuk a pénzünket dollárban, ne tartsuk euróban, ne tartsuk álságos részvényekben? Akkor miben tartsuk?

Amit mondtam az elején: abban tartsuk, ami átlátható a számunkra.  Alacsony növekedés, alacsony olajár, magas növekedés, magas energiahordozó ár, az arany és társai – meggyőződésünk szerint – az igazi menedékhelyet képezik. Mi a „cash-t” aranyban, ezüstben tartjuk. Az arany unciánkénti célárát minimálisan háromezer dollárban határoztuk meg, de hamarosan az elérheti – szerintünk- a négyezer dollárt. Óvatosak vagyunk és egyre inkább azok leszünk a nem lokálisan, hanem globálisan ténykedő óriásvállalatokkal, azért, mert azok működési területe tele van Kínához hasonló államkapitalista formációkkal. Más szóval, aki központosító, nacionalista, gyakorlatilag – kimondva-kimondatlanul – állam által irányított nemzetgazdaságokba beteszi a lábát, olyan kockázatoknak teszi ki magát, hogy államosítják a helyi cégét, vagy korlátozzák a külföldiek és a belföldiek pénzkivitelét, korlátozzák nemzeti valutájuk konvertibilitását.