Amikor a szolidaritást nem a szív, hanem az ész diktálja

(az európai mentőcsomag margójára)

EU tagjai, mindenekelőtt a nyugat-európai tagok között sorsközösség alakult ki – nem csak felülről irányítottan, hanem immár szerves alapon. Úgy tűnik lassan kezd evidenssé válni minden német polgár számára, hogy például Olaszország nélkül nem létezhet Európai Unió.

Egyebek között így felel Thomas Mayer, a Deutsche Bank ex-vezető közgazdásza, a Goldman Sachs globális befektetési bank német ágának egykori vezetője, egy német magánbank befektetési igazgatója, és agytrösztjének alapító vezérigazgatója arra a kérdésre, miért változott meg alapvetően a berlini kormány európai pénzügyi politikája. Szakmailag rendkívül kockázatosnak tartja, hogy Merkelék belementek a közös európai kötvény projektek beindításába, hogy a napokban zajlott online EU csúcs értekezleten sem sikerült határozni a Covid járvány által leginkább szenvedett dél-európaiaknak különösen kedvező 750 milliárd eurósra tervezett mentőcsomag részleteiről. Mégis „Európa, az Európai Unió, az euró túlélésének szolgál végül is biztosítékul e példátlan projektum, melyből mellesleg Magyarország esetleg ki fogja vonni magát.”- mondja az interjúalany. 

Zentai Péter: Az Ön hazájának jelenlegi vezetését szokás a világ leginkább „ortodox” elitjének nevezni pénzügyi fegyelem és önfegyelem terén.

Még fél évvel ezelőtt se merte volna józan ésszel senki sem feltételezni, hogy – szembe szegülve az alkotmánnyal – éppen a dogmatikus törvénytiszteletéről ismert konzervatív német kancellár belemegy valaha is az euróövezethez tartozó országok közös kötvény kibocsátásába. Abba, hogy – egyelőre csak – a rendkívüli helyzetben szerencsésebb országok adósságtörlesztést vállaljanak át szerencsétlenebb országoktól.  Mivel magyarázza a 180 fokos fordulatot?

Thomas Mayer: Sőt! Azt is felvethetné kérdés gyanánt: hogy e téren miként tudta Merkel asszony maga mögé állítani az egész német elitet: balközép, liberális, zöldpárti, jobboldali kereszténydemokrata kormánypárti és ellenzéki politikai erőket egyaránt? A média meghatározó főszereplőit?

Miként?

Azért, mert olyan széles körű hitelre tett szert az utóbbi néhány esztendőben, különösképpen az utóbbi hónapokban a német közvélemény körében- szaktudását, politikusi képességeit, emberi tartását, patriotizmusát és európaiságát illetően ami példátlan ebben az országban. Tőle – a jelek szerint – a német nép túlnyomó többsége elfogadja, hogy az ország, ha úgy tetszik: a haza, csak a többi európai országgal együtt lehet sikeres. Ha tehát, Olaszország vagy Görögország „elbukik”, akkor Németország is, sőt az egész Európai Unió is velük bukik.

A közvéleményt Merkel „beedzette” valami olyasmire, amit „pragmatikus vagy racionális szolidaritásnak” nevezhetünk. Nem arról van szó, hogy a német tömegek szíve együtt dobogna az olasz. a spanyol, a görög vagy a lengyel tömegekével, hanem arról, hogy Merkel révén csaknem mindenki ebben az országban kezdi egyre inkább felfogni, legalábbis „kapiskálni”, hogy az EU tagjai, mindenekelőtt a nyugat-európai tagok, között sorsközösség alakult ki – nemcsak felülről irányítottan, hanem immár szerves alapon. Úgy tűnik lassan evidenssé válik minden német polgár számára, hogy például Olaszország nélkül nem létezhet Európai Unió.

Pláne nem euró nélkül ahogy ezt a kancellár asszony szokta mondani.

2011-12 körül, az euróválság idején, amikor főként Görögország euróövezetből való eltávolítása realitásnak mutatkozott, valóban Angela Merkel volt az első világpolitikai és világgazdasági főszereplő, aki szó szerint kimondta: „az euró maga Európa”. Értsd az euró nem egyszerűen az Európán belüli monetáris összeolvadási folyamat egy állomása, valamiféle monetáris termék, hanem az Európai Unió politikai egységesedésének alapja. Tehát egyszersmind és talán leginkább: politikai termék.

Ez tehát a magyarázat a mostani „pálfordulás” megértéséhez. Csak azt nem értem, hogy miért nem következett ez be már jóval előbb?

Mert korábban erre nem érett meg az idő. Az adósság átvállalás, aminek valamiféle nyitányaként kell értékelni a közös európai „mentőöv” kötvénykibocsátást, nos ez valóban példátlan „kaland” az európai politikai-gazdasági-pénzügyi fejlődésben. Ha megbukik, akkor az utókor méltán fogja „kalandorként”, vagy akár hazaárulókként aposztrofálni azokat a német, holland, svéd, dán, osztrák és többi, az utóbbi évtizedekben prudens költségvetési és monetáris politikát folytató döntéshozókat. Gondoljunk bele: a „takarékos” tagországok kormányai a német és a francia elit által javasolt 750 milliárd eurós mentőcsomag közös kötvénykibocsátáshoz kapcsolódó részét továbbra is úgy jellemzi: „nekünk kell majd kifizetnünk azokat az adóssághegyeket, amelyeket az olaszok, spanyolok pazarlásukkal, esetleg korrupciójukkal felhalmoznak”. E régi és nem megalapozatlan előítélet alapján nevelik továbbra is ezen országok közvéleményét – a médiában mindenképpen.

Ön is azt mondja tehát, hogy nem is megalapozatlanul…

Szakmai felfogásom teljesen megegyezik a világsajtó másik része által önzőnek-egoistának-zsugorinak titulált északi-európai EU tagállamok kormányinak roppant óvatos és távolságtartó álláspontjával. Igenis, hatalmas kockázatokat készülünk mi németek felvállalni, hogy egyfajta adósságközösséget kezdünk alkotni olyan országokkal, amelyek politikai stabilitása eleve mindig is nagyon kétséges volt, a Világháború utáni történelmük, bizonytalanságaik, válságaik így vagy úgy, de kormányzati irányítási szisztémájuk hiányosságaiból, a reform akarat hiányából, sok esetben állami korrupciós mechanizmusok fenntartásából származtak.  Joggal vagyunk szkeptikusok velük szemben.

Csakhogy az érem másik oldala a nehéz helyzetbe került vezető dél-európai országok történetében – itt és most – egészen új fejezetet vett a Covid-19 járvány őket minden más fejlett országnál erőteljesebben sújtó várható gazdasági és pénzügyi következményei által. A járványkezelés során ejtett megannyi hiba, nem dél-európai specialitás volt, nemcsak az ő éretlenségüket, felkészületlenségüket, hanem egész Európáét bizonyította. Egyformán lehet vagy nem lehet felelőssé tenni ez ügyben az olasz, a spanyol vagy az észak-európai, mondjuk: a svéd vagy a dán döntéshozókat.

Egy rendkívül komplex kihívás volt és maradt is – hiszen még távolról sem látszik leküzdöttnek – amely ugyancsak komplex, a gyakorlatban eddig sosem próbált nem csupán egészségügyi megelőzési reformok, innovációk bevetését követeli meg, hanem politikai és pénzügyi jellegűeket is.

Itt és most kötelesek kompromisszumot kötni egymással eddig mindig következetesen prudens pénzügyi gazdálkodást folytató, az európai értékrendhez ragaszkodó, azt ellenőrizhetően betartó, illetőleg az azt oly sokszor kikerülő, az uniós szabályokat lazán kezelő országcsoportok között.

Fog ilyen kompromisszum születni érdemi eredményekkel?

Az „északiak” várhatóan bele fognak menni a „déliek” közvéleményét és politikai erőit megnyugtató alkuba, de csak abban az esetben, ha a közösbe való adományszerű befizetéseik útja „Dél” és „Kelet” felé valóban transzparens, és valóban számonkérhető lesz. És ez különösképpen vonatkozik majd azokra a pénzekre, amelyekhez a déli és egyes keleti tagállamok a közös kötvényeladásokból fognak hozzájutni.

Olaszország – minden tekintetben – kulcsállam. Ezt senki sem vonja kétségbe a mentőcsomag ügyben szkeptikus svédek, németek, dánok, finnek közül sem. Meg fogják érteni, hogy ha visszautasítják a mentőcsomag közös kötvény kibocsátást jelentő elemeit, akkor azzal az egész, főként az olaszországi szanálást, reformokat elősegíteni hivatott projektre mondanak nemet. Ezzel márpedig szabad utat engednek, hogy Olaszországban Salvini vezetésével az EU-ból és az euróövezetből akár kilépni is hajlandó nacionalista-populisták kerüljenek hatalomra.

Ön bízik e tekintetben azon kelet-közép európai tagállamok kormányaiban, amelyek politikájuk lényegének, nemzetállami függetlenségük zálogának tartják, hogy ne engedjenek helyszíni, aprólékos ellenőrzést külföldi, ahogy mondanák: nemzetállamok felett álló „háttérhatalmak” képviselőinek?

Nem. Ők tudatosan azzal a narratívával utasítják majd el a folyamatos számonkéréseket, előzőleg a kérelmeik részletes, aprólékos átvizsgálását, hogy „erre most nincs idő, nincs szükség, a sürgősségi helyzet nem engedi meg a fölösleges bürokratikus időhúzást, elvégre sürgősségi helyzet alakult ki”. Mondják ők, akiket – például Magyarországot – tizedannyira sem sújtott a járvány, mint Olaszországot vagy Spanyolországot, s ennek dacára durcásan szidalmazzák Brüsszelt, Berlint, ha ez utóbbiak szigort kívánnak gyakorolni.

Nem is zárható ki, hogy valamelyik kelet-közép európai kormány – úgymond a brüsszeli „zsarolást” visszautasítandó – vétózna a mentőcsomag ügyében. Minden esetre gyakorlatilag addig húzatná az időt, amíg nem kap a csomagból sokkal több pénzt, mint amennyi járna neki.

Szerencsére Lengyelország – mert ott ténylegesen hatalmasak a károk – mindenképpen az egyik legnagyobb kedvezményezettje lenne a mentőcsomagnak, ezáltal gyengülne a Lengyelországgal máskülönben ideológiai és valamiféle véd- és dacszövetséget alkotó Magyarország kormányának mozgástere.

Az északiak közül Hollandia, a „csomag” kezdeményezői közül Franciaország jelezte, hogy politikai feltételekhez is kötnék a mentőcsomagból való vissza nem térítendő támogatások folyósítását. Ez reális?

Az biztos, hogy gyors, konkrét és mindenre kiterjedő részletes döntéseket kell hozni két hónapon belül. Az idő tényleg sürget, tehát a nagyobb kompromisszumok elkerülhetetlenek.

Következésképpen nem túl nagy az esélye annak, hogy jogállamiság, átláthatóság és „pénzosztás” között olyan összefüggés teremjen, mint amilyeneket a liberális bal- és jobbközép kormányzatok szívesen látnának. Merkel és csapata – az idő, a nemzetközi geopolitikai és világgazdasági krízis helyzet várható súlyosbodása miatt, sürgetni fog – alighanem mégiscsak kénytelen lesz engedni a kelet-közép európai követeléseknek.

De ez hosszú távon fenntarthatatlan, a pénzügyi integráció politizálódása beindult, hatalmas lépés van előkészületben e téren, mégpedig éppenséggel az összeurópai kötvényprojekt realitássá válásával.  Minél kevésbé számíthat az Unió Amerikára, minél inkább kénytelen tartani Kínától gazdasági-technológiai, Oroszországtól katonai téren, annál gyorsabb lehet az Unió, mint potenciális világhatalom a régió belső politikai kohéziós folyamata.

Ezek a szerves fejlődés alapján zajló folyamatok, amelyeket nemzetállamok kell, hogy végig vigyenek – egységüket folyamatosan erősítve. Ez csak érték alapon lehetséges különböző nemzetállamok között.  Ha valamely tagállam számára nem elfogadható a közös értékrend, akkor az kiesik az „együttesből”.

Hacsak az együttest nem sikerül a saját képére átformálni. Ha sikerülne, akkor többé nem beszélhetünk Európai Unióról.