Atom meghajtású szuper tengeralattjárók egy igazságosabb világrendért?

A világban ma, jobban, mint valaha, mindenki mindenkinek a kiszolgáltatottja, mindenki mindenkitől függ. Senki sem jogosult többé szuperhatalmi státuszra. Sem országokon belül, sem országok között.   Nincs alternatíva, csak egy lehetőség kínálkozik. Az, hogy a világot jogállamok két- és sokoldalú, alapvetően a szabadságot, a szabad versenyt, az átláthatóságot, az egyenjogúságot szem előtt tartó megállapodásai működtessék. Erről beszélt az ENSZ-ben Biden amerikai elnök. Szavait a nemzetközi megfigyelők, politikai szakértők egy része történelmi jelentőségűnek ítéli, másik, talán nagyobb része hiteltelennek, teátrálisnak, álszentnek nyilvánítja.

A kétkedésnek alapját képezheti például az amerikai indíttatású megállapodás Ausztrália felfegyverzéséről. Az interjúalany, a világ jelentős geopolitikai think tankje, az Eurasiagroup szakértője, Ali Wayne viszont igyekszik elmagyarázni, hogy a napjaink óriási nemzetközi vitáit kiváltó megállapodás éppenséggel csak alátámasztja Biden elnök szavait, tudniillik tényleg igazságosabb új globális világrend van kialakulóban.

Zentai Péter: Eltemette a konfrontációkon alapuló világrendet az amerikai elnök az ENSZ közgyűlésén mondott beszédében. Pár nappal azt követően, hogy Washington bejelentette, hogy Ausztráliát katonai nagyhatalommá teszik amerikai és brit közreműködéssel.

A nyilvánvaló cél, hogy Kínát térdre kényszerítsék.

Nincs igazam, ha feltételezem, hogy Bidenék szép szavakkal, toleranciát hirdetve, tulajdonképpen szisztematikusan félrevezetik a világot?

Lemeztelenítve a fejleményeket, mintha szimplán újra építeni szándékoznák az amerikai szuperhatalmi státuszt…

Ali Wyne: Tartok tőle, hogy ugyanabba a csapdába esett, amibe világszerte a kommentátorok többsége. Paradox módon kifejezve, nem érti, hogy Bidenék értik a klímaváltozás, a szaporodó pandémiák és a technológiai forradalom gyorsulása jelentette kihívások egyszerre sűrűsödő egyvelegének gigantikus jelentőségét, magasabb rendűségét a nemzeti érdekeken, hatalmi ambíciókon alapuló klasszikus politikával szemben…

De hiszen ők maguk is klasszikus, régi szóhasználattal élve imperialista, terjeszkedő politikát művelnek.

Csakhogy ez nem igaz.

Az Egyesült Államokon belül egy ország korszerűsítő programba kezdtek technikai, tudományos, gazdasági összefüggésben. Közben a társadalmi egyenlőtlenségek, igazságtalanságok csökkentésére fókuszáló politikát folytatnak. Jóllehet, ezzel ezernyi érdekcsoport és társadalmi réteg támogatását veszíthetik el. És mégis felvállalják. Azt is képzeljük el, hogy komolyan kockára teszik a jövő évi időközi választásokon a halovány többségüket a szenátusban.

Ilyen egy hatalmi öncélt szolgáló politika?

Nemzetközi vonatkozásban pedig erős bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy nem szégyellik, sőt felvállalják, hogy az Egyesült Államok és a Nyugat képtelen valaha is elérni eredeti céljait. Afganisztánban, tehát – ha úgy tetszik – Washington elismeri, hogy vereséget szenvedett.  

A végeláthatatlan háborúból való visszavonulásnak azonban csak az „első olvasatban” lett, egyébként előre bekalkulálható, országon belüli és főként kívüli felháborodás az eredménye. A második olvasatban a drámai döntésnek mégiscsak napról napra egyre világosabban látszanak a hosszú távú előnyei részben Afganisztánban, erőteljesebben pedig a térség egészében.

Amennyiben?

Irán, de facto, külső, elsősorban amerikai nyomás nélkül engedelmeskedik a nemzetközi elvárásoknak, véglegesen felhagyni látszik évtizedeken át folytatott titkos tömegpusztító fegyverkezési programjaival. Pakisztán és India között – amerikai nyomás nélkül, szuverén alapon – lazul a történelmi feszültség.

Ehelyett félelmetesen növekszik a feszültség a világgazdaság szempontjából kulcsfontosságú hatalmas csendes-óceáni térségben.

Az utóbbi napokban éppen a Washington kiváltotta geopolitikai világbotrány okán. Az Egyesült Államok Kína elleni hosszú távra szóló provokátor szerepet osztott Ausztráliára…

A mindig csendes, jámbor, simulékony Ausztráliát hirtelen geopolitikai, katonai nagyhatalommá avatta Amerika és Nagy-Britannia. Tették ezt ráadásul a fő európai szövetségesekkel való konzultációk nélkül, leginkább pedig Franciaországot átverve. Ebben a történetben semmi sem támasztja alá a Biden beszéd hitelességét. Amit az USA Kínával szemben valójában tesz, az a konfrontációk beláthatatlanul sűrűsödő hálójának építésével jár együtt…

Pontosan annak az ellenkezővel jár együtt, amit állít.

Hogy magyarázza akkor, hogy Ausztráliát felszerelik a világ legmodernebb, soha másutt be nem vetett, ráadásul atomkötődésű, fegyvereivel egy olyan térségben, amelyhez fogható gazdasági jelentőséggel bíró grandiózus övezet nincs más a világon?

Direkt csúsztatva fogalmaz, vagy tényleg nem világos az Ön számára, hogy valójában miről szólnak azok a több- és kétoldalú megállapodások, amelyek egymást követik a Csendes óceáni térségben?

Önmagában véve abszurd ferdítés, hogy atomfegyvereket emleget. Nemcsak Ön, hanem a világsajtó nagy része. A tudomány, a technológiai fejlődés legmagasabb szintjét prezentálják a tervezett és a század harmincas éveiben, tehát csak jó tíz év múlva csatasorba állítandó tengeralattjárók. A történelem első olyan járművei, amelyek kizárólag megújuló- történetesen nukleáris – energiával közlekednek. Éveket tölthetnek e járművek a víz alatt saját maguk által termelt atomenergia révén. Beláthatatlanul széles és globális fejlődést indukálnak a polgári célú kutatások, fejlesztések, új fajta ipari ágazatok létrejötte, egy totálisan megújult, tisztább életvitel, gazdasági fejlődés beindulása számára…

Ez első hallásra nekem nagyon propaganda ízű…

A hadiipar mindig is a legújabb tudományos-technikai eredmények elsődleges felhasználója volt a történelemben. Nem nyilvánvaló, hogy az egész projektben nem a tudomány a lényeg, hanem az, hogy Ausztráliát előtérbe tolva, azt az országot eszközként felhasználva, az Egyesült Államok megfélemlíteni akarja Kínát? Elvégre a történet lényege mégiscsak az, hogy Amerika katonai eszközökkel, katonai fenyegetéssel akarja gyengíteni egyedüli legfőbb gazdasági-technológiai kihívóját.

Ez tételesen nem igaz. Kína kimondva-kimondatlanul – hadgyakorlatokkal, az érintett térség kormányaira, köztük az ausztrál kormányra is sorozatosan gazdasági, politikai nyomást is gyakorolva – szisztematikusan terjeszti ki katonai jelenlétét a Dél-kínai-tenger teljes területén. Azt totálisan kisajátítani igyekszik. Mit gondol, miért nem áll ki hangosan a nyilvánosság elé és fejezi ki szolidaritását a felháborodott, az Amerikát új konfrontációval vádoló Kína és Oroszország mellett térség egyik országa sem – Észak Korea kivételével?

Vietnám vajon miért kötött átfogó nem csak gazdasági, kereskedelmi, hanem most először, részben biztonsági megállapodást Japánnal? Szingapúr melynek gazdasági, nem kevésbé geopolitikai védelmi okokból nagyon is szüksége van Kínára, vajon miért nem hallatja most a hangját, miért nem ítéli el az Ön szavai alapján imperialistának tűnő célokat szolgáló, amerikai, brit, ausztrál szuper megállapodást?

Miért nem?

Azért, mert Kína ezeket az országokat évek óta nyomás alatt tartja. Csak és kizárólag olyan megállapodásokat köt velük, amelyek záradékai pénzügyi és katonai zsarolási potenciállal ruházzák fel az egyik felet, mely történetesen mindig a Kínai Népköztársaság. Ahogy Montenegrót, egyes közép-kelet-európai országokat és Görögországot, úgy a Csendes-óceán menti minden, Kínával szoros gazdasági viszonyba lépő országban Peking felajánl óriás beruházásokat, amelyeket ő maga épít fel, a finanszírozáshoz pedig ő maga nyújt hosszú távra szóló, az elején kis, idővel egyre nagyobb terheket jelentő hitelt.

Fizetési késedelmek vagy nemfizetés esetén az ilyen megállapodások záradékai alapján a hitelező, vagyis Kína ráteheti a kezét az illető országok stratégiai jelentőséggel bíró bázisaira, nyersanyagaira, befolyást szerezhet az adott országok politikájára.

Nos, az ilyen helyzetek kialakulásának veszélye elől való menekülés szándéka vezérli a Csendes óceán menti országokat, amelyeket már önmagában véve megfélemlít, hogy zsarolás áldozataivá válnak, ha kapcsolatokat mélyítenek Tajvannal, ha Hong-Kong kapcsán nem Peking szája íze szerint politizálnak, ha egyáltalán kritizálják Kínát. 

Az ausztrál, amerikai, brit szerződés és az annak szerves részét alkotó technológiai, tudományos rész, olyan nemzetközi rend alappillérének ígérkezik, amely a nyitottság szellemében működik. Ez egy nyílt szerződés, a térség bármely állama egyenrangú partnerként csatlakozhat hozzá, ahogy az e megállapodást megelőző, a szélesen vett ázsiai térséget alkotó kiemelkedő országok, Japán, Ausztrália, India és az Egyesült Államok úgynevezett QUAD dokumentuma is az. Ez utóbbi egyidejűleg szól a résztvevők sajátságos, speciális érdekeinek kölcsönös elismeréséről, ugyanakkor arról is, hogy az érdekérvényesítés nem történhet mások rovására.

Tudniillik ebben a világban mindenki mindenkinek kiszolgáltatottja, mindenki mindenkitől függ, senki sem jogosult többé szuperhatalmi státuszra. De hát az ilyesfajta státusz eleve elérhetetlen, ha csak nem háborúkkal. Ám a háború minden öncélt képes megsemmisíteni, következésképpen senkinek nem lehet érdeke. A világot jogállamok két- és sokoldalú megállapodásai kell, hogy működtessék, ennek nincs alternatívája. Ezt el kell fogadnia az Egyesült Államoknak, Kínának, Oroszországnak, mindenkinek.

Máskülönben nincs a világnak jövője.

Politikai és a gazdasági szabadságról, a verseny szabadságáról szól az Amerika nevével fémjelzett, az utóbbi időkben előkészített vagy megkötött minden nemzetközi megállapodás és mások is csatlakozhatnak. Élükön az amerikai, japán, indiai, ausztrál paktummal, illetőleg az azok nyomán született új kétoldalú szerződésekkel, mint amilyen például Vietnám és Japán szerződése.

Ezek mind a gazdasági, politikai, jogi átláthatóságot és az egyenjogúságot tükrözik, trükközések nélkül.

Kis idő kérdése, de minden előjel, például a németországi választások várható kimenetele kimondatlanul, de tényszerűen a „bidenista” erők lassú, de egyre biztosabb térnyerése Nyugat-Európa szerte jelzi, hogy a következő esztendőkben Európa és Amerika között nagyobb eséllyel áll helyre egy új, az átláthatóságon, a jogállamiságon, a globális kihívások előtérbe kerülésén és azok közös kezelésén alapuló egyensúly.

Ahogy inkább előbb, mint később, de mindenütt világossá fog válni, miért jobb a világnak, ha a legfontosabb gazdasági térségben, Ázsiában megálljt parancsolunk egy autoriter rendszer expanzív törekvéseinek úgy, hogy közben az adott ország (Kína) csodálatos technológiai, gazdasági képességei, innovációi ne szenvedjenek csorbát, hanem szabadon versenyezve másokéival, az emberiség hasznát és a világ békéjét szolgálják. Erről szólt egyébként Biden beszéde az ENSZ-ben.