Autoriter rendszerek

Politikai one man show, avagy az üzletek üzlete

Andrew Boutton, a Kaliforniai Egyetem gazdaságpolitikai tanára új könyvében kimutatni véli, hogy a külföldi támogatások komoly mértékben járulnak hozzá autoriter rendszerek fennmaradásához, erősödéséhez és áttételesen azon célok elérését akadályozzák, amelyek érdekében az Európai Unió és az Egyesült Államok pénzeket folyósít.

A szerző elmondja az alábbiakban, miként működnek valóságos üzleti modellként a diktatúrák, fél-diktatúrák, látszat demokráciák. Egyik fő mondanivalója, hogy az egyetlen kiemelkedő képességű és hatalommal bíró autoriter vezető által szinte kézi vezérléssel irányított országok átmenetileg azért is tudnak sikeresek lenni, mert a „főnök” nem túl sok energiaráfordítással, bel-és külföldi szövetségeseinek, donorjainak átverésével hatékonyabban tud pénzeket osztogatni támogatóinak éppúgy, mint ellenfeleinek. Továbbá egyszerűbben tud kiépíteni és szélesíteni klientúrát, mint a régi típusú diktatúrákban. Ez egyfajta piramis játék, amely nagyon hamar össze tud omlani- mondja az amerikai kutató.

Zentai Péter: Üzleti modellként írja le az autoriter rendszereket új könyvében. Nem világos azonban számomra, hogy kutatásai szerint minden egyes tekintélyelvű politikai rezsim üzlet-e. Vajon nem arról van-e szó, hogy a rendszer irányítói, ha úgy tetszik a diktátorok, valójában egy magasztos, társadalmi cél vagy a belső béke, akár a fejlődés fenntartása érdekében alkalmaznak egy másutt is sikeresnek bizonyult üzleti modellt?

Andrew Boutton: Kivétel nélkül, mindig és minden autoriter vezető a világban magasztos célokba kapaszkodva vezet be olyan rendszert, amely tartósítja a hatalmát, függetlenül attól, hogy az adott országban tartanak-e vagy sem választásokat. Manapság csaknem minden tekintélyelvű rendszer – Törökországtól Oroszországon, a Fülöp-szigeteken, Belaruszon, és Venezuelán át egy-két balkáni és kelet-közép európai országig bezárólag – már úgy csinál, mintha a legfőbb hatalmat le lehetne váltani demokratikus választások keretében. Csakhogy a gyakorlatban ez lehetetlen – a lényegében közös üzleti modellnek köszönhetően. Ez a modell szemfényvesztés, amellyel behúzható a csőbe a külföld és a belföld egyaránt, ráadásul szinte egyformán.

Különböző égtájak, különböző adottságok, egymástól eltérő kultúrák és történelmek: hogy lehet köztük alapvetően hasonló, netán teljesen azonos a működtetési know-how?

Jemen és Törökország autokrata vezetői például mindeddig egy az egyben ugyanazt csinálták, noha ég és föld a különbség nemzetgazdaságaik, történelmük és lakóik iskolázottsági foka közt. Mind Saleh, a nemrég elhunyt jemeni erős ember és Erdogan török elnök, de hozzájuk sorolhatjuk tulajdonképpen az összes más autoriter vezért is, a terrorizmus szóba, vagy az ahhoz általuk és propaganda gépezetük által tartalmilag közvetlenül összekapcsolt fogalmakba kapaszkodva építik fel és tartósítják magukat kívülről, belülről. Ilyen fogalmak általában: a migráció, a belső ellenség, a nemzetközi liberális média, a Wall Street, egyes szomszédos országok destabilizáltsága vagy bosszúszomja.

A propaganda gépezet közel se tudhat olyan hatékonyan ellenségképeket felfesteni külföldön, mint belföldön. Mit jelent tehát, hogy „kívül” is megtalálják a rendszer fennmaradásához, tartósításához szükséges bázist, támaszt?

Saleh és Erdogan példának okáért két évtizeden át egyfolytában tudta csőbe húzni és csőben tartani az amerikaiakat és elérték, hogy azok egyre csak növeljék pénzügyi támogatásukat. De Erdogannak az a bravúr is sikerült, hogy – a szemünk előtt – most is eurómilliárdokat csal ki az Európai Unióból. Befelé, a török közvélemény támogatásának, voksainak megszerzéséért a terrorizmust, értsd a kurd terrorizmus elleni élet-halál küzdelmet állítja a propaganda homlokterébe, ez egyúttal Washingtonban is eladható. Európába viszont ezt a szöveget egyre kevésbé „vette meg”. Európát Erdogan a valóban az országba özönlött szíriai migránsok százezreinek – valójában egy-két millió emberről van szó – Európába engedésével, az azzal való fenyegetéssel sikerült megzsarolnia.

Ez azért nem pusztán üzleti modell. Itt komoly belső biztonsági kihívásokról és a külvilág védelméről is szó van.

Akkor a külvilággal közösen kellene ezeket a kihívásokat kezelniük. Egy nem autoriter rendszer természetességgel involválja a külvilágot, olyan valós vagy vélt, mindenesetre potenciális gondjainak kezelésére, amely nemcsak magát az adott országot, hanem szomszédait, netán az egész adott régiót, sőt az egész világot érintik. Az Európai Unió tagjainak túlnyomó többségénél ez a természetes, a migrációs nyomást és a menekültek elosztását is – ha lassan, sok-sok fáradozás révén – de együtt kell és fogják is megoldani. Ezzel szemben egy-két uniós tagország a menekült és migrációs tematikát tudatosan, mégpedig ama bizonyos „autoriter üzleti modell” mentén, szuper titkos, szuverén problémaként mutatja be mind belülre, mind kívülre. Előszeretettel alkalmazza retorikájában – indoklásképp – a nyugat-európai és a kelet európai országok közti történelmi, kulturális különbségeket.

Melyek léteznek is….

Számukra ezek a különbségek aszerint léteznek, ahogy ezt az a bizonyos üzleti modell működtetése megköveteli. A tanulmányaink, kutatásaink egyértelműsítik, hogy a gazdasági lemaradásra, történelmi hátrányokra való hivatkozások uralják az adott rendszer „öneladását”, országmarketingjét, amennyiben az Unió vagy az Egyesült Államok pénztranszferjeinek, támogatásainak emelése a cél. Ugyancsak a lényegi különbségeket állítják előtérbe ezek az országok, ha néhány száz, vagy ezer migráns befogadását kellene megoldaniuk – az őket történelmileg páratlan nagyságrendben támogató országokkal való szolidaritásból, egyébként pedig emberiességből, ami alapértéke a „klubnak”, az EU-nak.

Amikor azonban vezető nemzetközi gazdasági, stratégiai, politikai posztok vagy nekik járó közös európai vagy észak-atlanti védelmi, biztonsági pénzek elosztásáról vagy külpolitikai kihívásokról esik szó, akkor a más területeken sajátságos, történelmi okokra visszavezetett kiváltságokat követelő autoriter-szerű rendszervezetők rögvest a totális egyenjogúságukra hivatkoznak, és gátlástalanul megvétózzák a transzparens demokráciák többségi határozat tervezeteit. Szisztematikusan élnek vissza azzal a konszenzusos elvvel, amelyet saját országaikon belül a közvélemény és főként saját táboruk előtt nevetség tárgyává tesznek. Törökországban, Oroszországban, Venezuelában, Belaruszban, Önöknél – ha valami félelmetesen egyforma azt az elavult, korszerűtlen, hatékonyságot nélkülöző, álszent, dekadens jelzőkkel illetik a központilag irányított médiában. A vezetők e szavakat használják beszédeikben azokra a rendszerekre, országokra, amelyekre anyagilag támaszkodnak, amelyeket igyekeznek kizsigerelni és addig „kopasztani, amíg csak lehet”.

Ezek csak propagandatechnikák. Egyébként tényleg, szerintem is a nyugatiak a hülyék, mert hagyják magukat behúzni a csőbe. Feltéve, hogy valóban olyannyira egyformák az Ön által egyformán autoriternek nevezett különböző fejlettségű, adottságú olyan országok, amelyeket „erős ember, erős rendszer” irányít. Egyébként Törökország vagy a mi régiónk úgynevezett autoriter rendszerei gazdasági eredményeikkel bizonyítottak. Miért ne lehetne elképzelni, hogy ezek az eredmények hitelesítik az erős vezetőket?

Azért, mert Törökország és az EU minden feltörekvő tagállama egyaránt az EKB lazításainak és meghatározóan az EU-s pénztranszfereknek köszönhetően mutatott – lényegében – egyforma gazdasági felfutást az utóbbi öt évben. A különbség köztük az volt és maradt is, hogy a legtöbb feltörekvő ex- kommunista országban a politika, a hivatalban lévő kormány, a legfőbb vezető nem sajátította ki magának a sikereket, nem folytatott belső lejárató kampányt sem Brüsszel, sem Washington, sem a belső ellenzék ellen, hanem tárgyilagosan elismerte mind a külvilág, mind a belső közvélemény, az ellenzéki és a kormánypárti szavazók közös teljesítményét. Az autoriter államokban ez a fajta hivatalos kommunikáció elképzelhetetlen. Azért, mert a vezetés és az általa kreált üzleti modell fennmaradása szemszögéből nézve egzisztenciális érdek, hogy egyidejűleg sok frontot nyisson és legfőképpen, hogy mindig gondoskodjék ellenségképekről.

Mégis mit ért konkrétabban azon a bizonyos üzleti modellen?

Két változat működik, aszerint, hogy az adott szisztémát egy konkrét párt és az azt bizonyos önállósággal szolgáló államvédelmi, katonai, rendőri erőszakszervezet közös irányítására alapozzák vagy az egész amolyan „one man show” -ként működik.

A két változatban a közös alapvonás az „ostromlott vár effektus”, tudniillik belső és külső ellenségek fenyegetik „a nemzet nagy vívmányait”. Illetőleg, hogy folyamatosan szélesítik a kiválasztottak, privilegizáltak, a kliensek, kivételezett üzletfelek számát – ezek főként belföldiek, részben azonban külföldiek: üzletemberek, sőt vállalatok, áttételesen hasonszőrű külföldi politikai vezetők. Egészen áttételesen pedig olyan országok és országcsoportok, amelyeknek közös biztonsági érdeke, hogy belső társadalmi béke uralkodjon az adott autoriter országban.

A másik alapvetően közös vonása az ilyen rendszereknek, hogy belülről maximálisan érvényesítik a „hűség elvet”, a lojalitás a „párt” illetőleg az első ember iránt folyamatos tesztelés alá kerül. Az üzletből, a profitból a modellbe bejutottak közül kivétel nélkül mindig mindenki részesül, hacsak nem dezertál. Viszont, ha ezt megteszi, vele együtt „zuhan ki a rendszerből” az illető minden rokona, barátja…

A kiemelkedő hatalomra szert tett politikai párt által vezetett autoriter rendszer komplikáltabb üzleti modell, mint a „one man show”, ugyanis a pártnak nem csak szövetségese, hanem adott esetben konkurense tud lenni a hadsereg, rendőrség és egy sor egyéb hatalmi apparátus által alkotott közösség. Ilyenkor a pártvezetésnek folyton egyensúlyozni kell a lakosság, a párttagság, a klientúra és az erőszakszervezetek tagjainak támogatása között, mindenkit „jól kell lakatni”.

Az „Don” által egy személyben irányított szisztémát olcsóbban és hatékonyabban lehet fenntartani, mert a „Főnök” – a pártapparátust negligálva- egyedül dönt mindenről. Csak ő osztja el az általa megszabott nagyságú – külföldről, támogatásokból és a belföldi üzletekből származó – levett „sarcokat” az általa felépített elit, valamint a gazdaság működtetéséhez általa stratégiainak kinevezett ágazatok és a széles embertömegek között.

A „one man show” -féle egyszemélyes autokrata rendszerekben látványosabban működtethetők a látszólag demokratikus szabályok, intézmények. Ezek – tudatosan-tudatlanul – védik ugyanis a nagy Főnököt. Tud ugyanis a félig meddig szabad bíróságokkal és médiával kedve szerint játszani. A Főnök ugyanis, aki propaganda gépezete révén meghatározza a közéleti és politikai tematikát, provokál, megoszt és a demokrácia alapintézményei révén- tetszése szerint – akár sajátjaira is tud lőni, amennyiben sajátjai között is rendet kell vágnia, a hatalmát esetleg veszélyeztetőket ezen intézményekkel való játékával, diktálásával fegyelmezni, korlátozni tudja.

A „one-man” show modell ugyanakkor roppant kockázatokat is hordoz fő haszonélvezőjére nézve. Az „üzleti modellnek” ez a verziója ugyanis egyszerre kell, hogy ne csak belül legyen stabil, sőt népszerű, hanem külföldön is. A külföld felé pedig megállás nélkül kell tudni elhitetni, hogy az adott ország egyfajta „végvár”, amely elsősorban nem saját magát, hanem a geopolitikai környezetét védelmezi, nemhogy önző, hanem maximálisan önzetlen, s hogy e rendszer belső ellenségei valójában a külföldi szomszédok, szövetségesek ellenségei. Arról is kell újra és újra gondoskodnia a Főnöknek, hogy ne csupán a belső, hanem a külföldi partnerei, ellenfelei és ellenségei között mindig legyen valamiféle viszály, amelyből akkor jön ki végül mindenki a legjobban, ha az adott rendszer fennmarad. S a rendszer fennmaradásának egyedüli kulcsa, hogy a külföld – különböző motívumok mentén- mindig meghosszabbítsa a pénzügyi támogatásokat, azok mindig kitegyék az adott ország GDP-jének két-három-négy százalékát. Ha a nemzetközi viszonyok azonban valamilyen okból ellehetetlenítik a támogatások folytatását, vagy a „Főnök” távozni kényszerül, akkor a szisztéma, az üzleti modell azonnal összeomlik és az adott országot káosz sújtja.