Az egyenlőtlenség egy oka: az irigység

Izzik a levegő a rég nem látott mértékű vagyoni egyenlőtlenségek körül a világban. Politikusok boldogan hakniznak vele és a média is nagyon szereti, hiszen az egész középosztály dühödten kattint arra a hírre, hogy hány évtizede nem nőtt a reáljövedelme.

Jó, mondjuk nőtt, de alig (az Egyesült Államokról van szó). Pláne, ha a gazdasághoz mérjük, ahogy az alábbi ábrán látszik.

De még dühösebb a középosztály, ha a leggazdagabbakhoz mérheti magát, mert LeBron James bankszámlája még a gazdaságnál is gyorsabban bővült.
Én viszont azon szoktam felháborodni, hogy ezek a klikkelős cikkek a helytálló kritikák mellett miért nem említik meg azt is, hogy azon a medián jövedelmen vásárolt medián autó vagy orvosi szolgáltatás mennyivel jobb, mint a 30 évvel ezelőtti medián párja. Hogy annak a gazdasági növekedésnek, aminek egy sajnálatos mellékhatása az egyenlőtlenségek fokozódása és a „stagnáló” jövedelem, azért vannak fő hatásai is. Például, hogy 5-10 évvel tovább élünk, vagy hogy annyi tudást hordozunk a zsebünkben, amennyiről 30 éve nem is álmodhatott senki. Plusz Aliexpress. Szóval a jövedelem ugyan stagnál, de, ha az irigységet leküzdjük, akkor az élet valójában egyre jobb… azt hiszem, ez egy új szintje a félig teli-félig üres pohár lélektannak: már az is baj, ha teli a poharam, ha van, akié kristálypohár.

Hadd soroljak fel néhány teljesen természetes, sőt, evolúciós okokból még időnként hasznosnak is mondható dolgot, amelyeket egy élhető társadalom nem propagál, hanem küzd ellene: düh, agresszió, emberölés, vagy az, hogy megesz a medve.

Persze nem kéne felháborodnom, az irigység annyira alapvető mozgatórugója az embernek, hogy közgazdászok képletezik. Mitől nő a jólét érzésem (mivel maximálom a hasznossági függvényemet), ha a szomszédnak egyre jobban megy (az altruista hasznossági függvény), vagy ha egyre rosszabbul (az irigységi hasznossági függvény)? Püff neki. Ráadásul haszna is van: az irigység az, ami sokakat egyre több munkára, tanulásra sarkall, hiszen én is akarom azt, ami neki van!

Mégis, amikor a minap arról olvastam, hogy van, aki azt a „nyugdíjasok elszegényedésének” képes hívni, hogy a nyugdíjak az árakkal együtt nőnek ugyan, de jelenleg kevésbé, mint az aktívak bére… akkor azért eszembe jutott egy-két faktor, amit egy „igazságos” nyugdíj-számítási modellbe azért még bele lehetne gyömöszölni.
Egyrészt, ha a lakáspiacot „shortoló” fiatalok inflációjába (költségnövekedésébe) be kéne számítani a lakásárak emelkedését, akkor az ugyanezt a piacot „longoló” nyugdíjasok esetén a jövedelembe kéne beleszámolni. Hiszen ők jellemzően már rendelkeznek lakással, amelyet az élethelyzetük megváltozása (pl. távolabb költözhetnek a munkahelyektől, kisebb is elég) miatt olcsóbbra cserélhetnek.

Az tudja elhomályosítani a látást e téren, ha az egy fő által kapott nyugdíjjal foglalkozunk. A gazdaság szempontjából az egyre aggasztóbb kérdés azonban az, hogy összesen mekkora terhet jelent a nyugdíjak kifizetése. NB1-es labdarúgó azért kaphat (sic!) havi többmilliós fizetést az adófizetőtől, mert belőlük csak párszáz van. Nyugdíjasból több.

A másik faktor pedig, ami valamiért kimaradt az „elszegényedő nyugdíjas” modellből, hogy hány nyugdíjast kell eltartania annak a növekvő gazdaságnak. A folyamatosan csökkenő teljes népesség mellett csak 2011 és 2017 között 68 ezerrel (3,5 százalékkal) nőtt a számuk Magyarországon, és ez még egy nagyon barátságos időszak volt ahhoz képest, ami jön.

Mert, ha azt még el is fogadom, hogy az irigységre egy magától értetődő társadalmi szükségletként kell tekintsek, azért az, hogy a gazdaság felosztó-kirovó nyugdíjakkal turbózott demográfiai összeomlása is egyfajta természetszerűség legyen, már erős.