Az életút a több egyedüllét felé? Az átlag számára, igen.

A grafikon azt mutatja, hogy egy átlagos amerikai élete során a napjából hány percet tölt egyedül, a partnerével, a családjával, a gyerekeivel, a barátaival és a kollégáival. Emellett, hogy ez hogyan változik az élet előrehaladtával. Az egyedül töltött idő vezet rögvest a kamaszkor után, amikor az ember kikerül a családból, és önálló életet kezd. Még a partnerrel töltött időt is végig megelőzi az egész élet során. Csak a gyerekkel töltött napi idő közelíti meg pár évre a 30-as évek derekán, és ugye az átlagban olyanok is benne vannak, akiknek nincsen partnere és egyedül, családalapítás nélkül élnek. Sokan vannak ma már ilyenek, különösen a nők között tudottan magas az arányuk. Az életkor előrehaladtával növekvő mértékben, a fejlett országokban a középkorú/idős nők akár 30%-a is élhet egyedül – náluk ez fokozottan lehet jellemző (a férfiaknál sokkal kevésbé fordul elő az egyedül élés, nincsenek meg magukban).

A gyerekekkel töltött idő is elkezd zuhanni a 40-es 50-es években, amikor a gyerkőcök felnőnek, és kiröppennek, akkor toronymagasan vezet már az egyedül töltött idő. Még úgy is, hogy a partnerrel töltött idő az 50-es évektől értelemszerűen megemelkedik, hiszen véget ér a gyereknevelés korszaka, és végre több idő jut a nap perceiből a partnereknek egymásra. A barátokkal töltött napi idő a késő kamaszkorban éri el a csúcsát, utána visszaesik, és nem jelentős. Az 50-es évektől a kollégákkal töltött idő – ami a késő 20-as, 30-as, 40-es években megegyezik a partnerrel töltöttel – is elkezd lecsökkenni. Ebben az életkorban a nyilván még több egyedül élő az egyedül töltött idő mennyiségét még jobban felfelé tolja az átlagban.

Persze az átlag az átlag, az egyéni mintázatok ettől jócskán eltérhetnek. De az átlagot tekintve az élet az út az egyre több idő felé magunkban, úgyis lehet mondani, hogy az idő előrehaladtával, főleg a 40-es évektől, egyre több idő jut a nap perceiből magunkra.

Forrás: Vakmajom a Facebookon