Az ember került recesszióba

A magányosság érzet terebélyesedik és egészen biztos, hogy nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte, még ha az erre vonatkozó tanulmányok, kutatások elsősorban Amerikában készülnek. Ezek a károk nemcsak az egyén, az idősebb ember egészségét, hanem a társadalom és a politika minőségét is radikálisan megváltoztatják. Vélhetőleg a lehető legrosszabb irányba.    

Egyebek között erről beszél a járvány nyomán nagyon erősen fokozódó modern „népbetegség”, a magányosodás kapcsán a New York University szociológusa, Eric Klinenberg. Adatok támasztják alá immár, hogy sok idős ember a vírus okozta esetleges halál megelőzése végett menekül a biztos halálba, az öngyilkosságba. Továbbá azt is, hogy fiatal nők az egyre homályosabbnak ítélt víruskorszak miatt nem vállalnak egyáltalán gyereket vagy nem akarnak még egy gyereket.

Zentai Péter: „Magányosság-járványról” beszélnek, írnak, kutatnak amerikai tudósok, különösen az utóbbi hónapokban. Nyilvánvalóvá teszik, hogy ez egy, a Coviddal párhuzamosan „kifejlődött fertőzés”.  A pandémia – mindent egybevetve – nem kevésbé kíméli Európát, mint Amerikát. Az egyedüllét, különösen az idősek körében, a bezártság, az önkéntes karantén, a vírustól való félelem, nyilván ugyanolyan hatásokat idéz elő az európaiak lelkében, mint az amerikaiakéban.  Mégis, mintha ezt az összefüggést térségünkben a szőnyeg alá söpörnék. Vajon miért?

Eric Klineberg: Amerikában hagyományosan nagyobb „felhajtást” csinál a média a tudomány és a kutatások vélt vagy valós eredményei körül, mint a világ bármely más országában. Az amerikai tudósok – és ez történelmileg az előnyükre vált – jobb kommunikátorok, jobb „salesmenek”, jobban, hatékonyabban tudják eladni munkájuk, tanulmányaik, elemzéseik eredményeit, mint az európai kollégáik. Az európaiakat ilyen témák kapcsán visszafogottságra, szerénységre nevelték, bennünket amerikai tudósokat pedig ellenkezőleg: arra, hogy „hangosan” kiálljunk és elmondjuk a lehető legszélesebb közönségnek, hogy mire jutottunk saját kutatási területünkön.

A Covid ügy azonban – annak oly sok társadalmi, politikai, főként virológiai, orvostudományi tisztázatlansága miatt – teljesen érthetővé teszi, hogy a kutatók önmagukra kell kényszerítsék a politikai korrektséget. Például nem hangsúlyozzák, alig említik, hogy a Coviddal kapcsolatos halálesetek – fogalmam sincs mekkora, de nyilván nem elhanyagolható – egy része egyáltalán nem a vírusból fakad…

Pontosan. Viszont az Egyesült Államokban az éremnek ezt az oldalát szociológusok, pszichológusok egyre intenzívebben kutatják. Egyébként magam sem értem, miért nem mernek e témában erőteljesebben, hangosabban megszólalni európai kutatók.

Hiszen olvastam az Európai Bizottság egy aránylag friss jelentését arról, hogy a tagországokban hetvenmilliónál is többen havonta legfeljebb egyszer-kétszer találkoznak barátokkal és rokonokkal. Egy olyan kontinensről van szó, ahol a hatvanöt évesnél idősebbek aránya a társadalmakon belül nagyobb, mint a többi kontinensen. Kelet- és Dél-Európában – mint olvasom – minden tizedik, sőt Közép-Európában, kiemelkedően éppen az Ön hazájában, minden harmadik-negyedik ember elmagányosodottnak érzi magát.

Ezt én is olvastam, de ez még a Covid járvány előtt készült felmérésekből származó eredmény…

Ha a friss amerikai mintákat vesszük alapul, akkor azt kell feltételeznem, hogy a járvány hatásaként Európában is – ahogy nálunk – látványosan romolhat e téren a helyzet. Nálunk idén – országos átlagban – 15 százalékkal nőtt az idősek, főleg a hetvenévesnél idősebbek körében az öngyilkosságok száma a korábbi évek átlagához képest. És még van néhány hónap hátra ebből az esztendőből!

Ez a rettegésből fakad vagy a magányosságból – Ön mit gondol erről?

A kettő összefügg. Az öngyilkosságok felfelé irányuló ágban vannak évek óta – Amerikában ez a tragikus trend az ifjúságot sújtja leginkább. Az ő esetükben – a Covidtól függetlenül, hiszen nem új jelenségről beszülünk – a magányosság a meghatározó faktor. A vírus és annak súlyossága körüli tisztázatlanságok, a védekezés, a megelőzés kapcsán megfigyelhető súlyosan ellentmondásos politikai és a szakorvosi, kutatói állásfoglalások, iránymutatások, a média szertelenségei – ezek mind egyre rettenetesebb káoszt kreálnak a lelkekben, a fejekben.

Az idősebb amerikaiaknál arra vallanak a – egymáshoz, üzenetüket tekintve nagyon hasonlatos, de az ország legkülönbözőbb városaiból, vidékeiről érkező tudományos és hatósági jelentések, a friss szociológiai és pszichológiai kutatási eredmények, hogy a legszorongatottabb, legveszélyesebb helyzetbe az idős, családjuktól önkéntesen elszakított emberek kerültek.

Ez miben mutatkozik meg?

Abban, hogy ők azok, akik „elvesztették a fonalat”. A leginkább befolyásolhatókká, szellemileg a legsérülékenyebbekké váltak. Egyre dogmatikusabban kezelik, totálisan tagadják, vagy – és ez a többség –mindenek feletti, szinte mindennél súlyosabban fenyegető halálos bajnak tekintik a vírust. A társadalom – minden és minden kor társadalmának – hagyományosan legbölcsebb rétegét, az időseket, a hatvanöt-hetven-nyolcvan éves embereket szédíti meg leginkább ez a kór.

Azért, mert a halálesetek leginkább az idősek körében következtek és következnek be…

Ez nyilvánvaló és érthető. De minél idősebb a mai ember – még ha fizikai állapota jobb is, mint a korábbi időkben az idősebbeké valaha is volt – eleve annál inkább izgatja a halál, az a tény, hogy kevesebb ideje van hátra, mint amennyit maga mögött tudhat.  Mármost ez a téma idős emberek tízmillióit kezdi szabályosan az „őrületbe kergetni”. Ezzel ébred, ezzel fekszik. A média, a politika pedig erre alaposan „rádolgozik”. Az összeesküvéseket sejtők, a vírus szkeptikusok óriási tévedésben élnek, ők is totálisan dogmatikus emberekké lettek. A hivatalos „propaganda” tanító, nevelő szándékú időseknek és fiataloknak egyaránt szólóan. Alapvető célja mind a politikának, mind a médiának, hogy segítsen vigyázni az emberekre, és kiemelten az öregekre.

A nagy baj az, hogy alapvetően másként dolgozza fel ezeket az üzeneteket és a napról napra növekvő számú – ráadásul egymásnak ellenmondó – információt egy eleve magányosabban élő ember agya, mint egy húsz-harminc-negyven évesé, aki ráadásul gyerekeket nevel, folyamatos munkája és megannyi olyan dolga van, ami a jövőhöz kapcsolódik.

Ezzel szemben az időseket – minél idősebbek, annál inkább – nem a saját jövőépítésük izgatja, hanem a jövőjüknek egyetlen darabkája, tudniillik, hogy a haláluk sokkal előbb következhet be, mint amit tudatlanul eddig reméltek.

Mindebből mi következik?

Konkrétan bekövetkezett, hogy a bezártság érzés, a haláltól való egyre intenzívebb rettegés, egyáltalán a halál és a vírus összekapcsolása, az a hiedelem, hogy ha megkapják a vírust, akkor biztosan meg fognak halni – mindez kiszámíthatatlan, veszélyes menekülési útvonalakra tereli az öreg embereket. Egyre többen menekülnek – gyakorlatilag a halál elől a halálba. Lásd az öngyilkossági ráta emelkedését körükben. Továbbá, nincs olyan friss adat, amely ne erősítené meg, hogy húsz-harminc százalékkal növekszik – a korábbi évekhez képest – a szívinfarktusok, a demensek, a vészesen magas vérnyomással küzdő idős emberek száma. Függetlenül attól, hogy környezetükben vagy a konkrét személy szervezetét érintően volt- e találkozásuk a vírussal vagy sem. Gyakori Amerikában és világszerte, hogy idősebbek, de nem csak ők, kezdik szisztematikusan kerülni az orvost, rettegnek attól, hogy kórházba kerülhetnek, mert meggyőződésük, hogy a kórház egyenlő a vírussal. Elvesztik bizalmukat a doktorokban, még ha rendszeres felülvizsgálatokra szorulnak is. Ezek elmaradása, a pszichikai állapot romlásával párhuzamosan, súlyosbítja meglévő betegségeiket.

A friss amerikai kutatások arra mutattak rá, hogy az utóbbi hónapokban hatvan százalékkal nőtt az összlakosságot érintőleg, de kiemelkedően az idősek körét sújtóan, annak a valószínűsége, hogy az emberi szervezet lényegi funkcióiban zavar keletkezik. Agyvérzés bekövetkeztének valószínűsége 32 százalékkal emelkedett. A nyugati világban általánosan „járványszerűen” terjedő depresszió az Egyesült Államokat sújtó legáltalánosabb betegséggé vált.

Igaz-e, hogy életkortól függetlenül a magányosság – ami egyébként is sújtja a modern világban élőket – „betegesen” fokozódik és egyre nagyobb egyéni, összességében társadalmi károkat okoz? 

Olyannyira igaz, hogy – legalábbis az Egyesült Államokban – kimutathatóan a Covid nyomán csökken folyamatosan a gyerekvállalási kedv. Egy tekintélyes amerikai intézet, a Guttmacher kétezer fiatal amerikai nő körében végzett reprezentatív felmérést. Eszerint nagyjából egyharmaduk elhalasztja korábbi tervét, hogy belátható időn belül megint gyereket szüljön, vagy gyereke legyen valaha is. Családi bezárkózás, bizonytalanság, félelem, magányosság – közülük is leginkább jövőbe vetett hit gyengülése és egy általános bizonytalanság érzet az, ami egyre terebélyesedik, rátelepszik az emberek egyre nagyobb hányadának tudatára, gondolkodására, szellemére.

A személyes, a „kézzelfogható”, a fizikai találkozások családok, munkaközösségek, barátok között mindig is meghatározó lelki támaszok voltak. A járvány terjedését megállítani hivatott intézkedések, instrukciók – nyilvánvalóan nem szándékoltan – de egyre inkább bizonyíthatóan beláthatatlanul súlyos károkat okoznak az embernek, mint szociális lénynek, és ezáltal a társadalomnak. Márpedig a magányosság érzet terebélyesedik és egészen biztos, hogy nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte, még ha erre vonatkozó tanulmányok, kutatások elsősorban itt Amerikában készülnek. Ezek a károk nemcsak az egyén, az idősebb ember egészségét, hanem a társadalom és a politika minőségét is radikálisan megváltoztatja. Vélhetőleg a lehető legrosszabb irányba.