Az idős Márquez búcsúzó kisregénye

Bánatos kurváim emlékezete. Memoria de mis putas tristes. A mester könnyű kézzel megírt hattyúdala, az idős Márquez búcsúzó kisregénye. Nem is akartam elolvasni, csak úgy lekaptam a polcról, ahol várta a sorsát, de a felütés, az első oldal olyan jóra sikeredett, hogy nem lehetett letenni, aztán a könyv két óra alatt behabzsolódott.

Mert habzsolni lehet a 90 éves korában életében először szerelembe esett, örökös agglegény kisvárosi hírlapíró, és korábbi tehetségtelen latintanár, visszaemlékezését. Aki, úgy belezúgott egy kamaszlányba, hogy ettől a szerelemtől új szárnyakat kapott még a gyöngécske hírlapírói karrierje is, hiszen 90 fölött elkezdett kvázi szerelmes leveleket ontani a lapba, zajos sikerrel. Hiába mondják sokan, hogy ez már nem olyan remekmű, mint a márquezi nagyregények, a Kolera meg a Száz év, meg hogy sok benne a lapos, közhelyes életbölcselet, kóelhóizmus, és a karakterek se kidolgozottak. Ezek lehetnek némi igazságtartalommal bíró állítások, de akkor is csak a semmi sem drága kibicek kifogásai, mert mutassanak már egy mestert, akinek a fél kézzel odaszórt, néhol tán már csak rutinból kidolgozott munkája is efféle olvasmányos mini parádé. Zsebkendőnyi területen széthintett igazgyöngyök, minden felróható hibájával, olykor sablonosságával együtt. Nem lehet csak remekműveket írni.

Mihez mérjünk egy művet? Miféle tökéletességhez, miféle elképzelt hibátlansághoz? Hol van az az idealizált mestermunka, amin semmi hiba nincs, minden arányos, és tökéletes – és unalmas? A tökéletesség untat. A hibásság emberi erény akkor, ha mellette számos érték felvonul, és itt ez nem is kérdés. A manír is bájos, ahogy gördülnek a márquezi mondatok. Tessék csak megpróbálni utána csinálni, és nem fog sikerülni, se hibásan, se laposan, se sehogy! Majd 80 évesen kiderül, hogy a hamut is mamunak mondjuk-e akkor, ha még élünk, és nem alulról szagoljuk az ibolyát, vagy fél kézzel kidobjuk magunkból a rutinosan nívós teljesítményt abból, amiben 40 évvel korábban zseniálisak voltunk. Ha volt ilyen. Lássuk meg, hogy megy majd akkor, jó? Na, ha így, akkor minden oltári fasza lesz:

„A ház lassan új életre kelt a hamvaiból, én pedig úszkáltam a Delgadina iránt érzett szerelemben: olyan elragadottság és olyan boldogság töltött el, amilyet addig soha nem ismertem. Neki köszönhetem, hogy most először, kilencvenéves fejjel szembesültem a valódi lényemmel. Rájöttem, hogy az a rögeszmém, hogy minden dolognak megvan a maga helye, minden ügynek a maga ideje és minden szónak a maga stílusa, nem egy rendszerető elme megérdemelt jutalma, hanem éppen fordítva: a színlelés hatalmas apparátusa, amit azért találtam fel, hogy eltitkoljam rendetlen alaptermészetemet. Rájöttem, hogy rendszeretetem nem erényből fakad, hanem csak a hanyagságomat ellensúlyozom vele, hogy nagylelkűnek mutatom magam, holott csak a szűkmarkúságomat akarom elleplezni vele, hogy óvatosnak mutatom magam, holott csak rosszhiszemű vagyok, hogy békülékeny vagyok, de csak azért, hogy ne engedjek visszafojtott indulataimnak, és csak azért vagyok pontos, hogy ne derüljön ki, mennyire nem számít nekem a mások ideje. Végül arra is rájöttem, hogy a szerelem nem lelkiállapot, hanem állatövi jegy.

Más ember lett belőlem. Megpróbáltam újraolvasni azokat a klasszikus írókat, akik kamaszkoromban utat mutattak nekem, de nem tudtam megbirkózni velük. Belemerültem a romantikusokba, akiket akkor utáltam meg, amikor anyám rám akarta erőszakolni őket, és most ők vezettek rá, hogy a legyőzhetetlen erő, amely a világot előre vitte, sosem a boldog, hanem mindig is az üldözött szerelmek voltak. Amikor a zenei ízlésem válságba került, rájöttem, hogy maradi vénember vagyok, és megnyitottam a szívem a véletlen szülte gyönyörűségek előtt.

Vajon hogy tudtam belemerülni ebbe a megállíthatatlan örvénybe, amelyet magam kavartam, és amely olyan félelmetes volt? Kósza felhők közt lebegtem, és az önnön tükörképemmel beszélgettem, abban a hiú reményben, hogy megtudom, ki vagyok. Úgy kifordultam magamból, hogy egy kő- és üveghajigálós diáktüntetésen alig tudtam visszatartani magam attól, hogy a menet élére álljak egy táblával, melyen az igazságomat hirdetem: Őrülten szerelmes vagyok.”

(Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete)