Az őszi forduló Angela Merkelé

A vezető európai országok liberális elitje ügyesen csinálta a dolgát, ugyanis az utóbbi néhány évben szabályosan hagyta, hogy különböző nacionalista, populista európai mozgalmak, politikusok leleplezzék önmagukat. Tudniillik, nacionalizmusuknál és magamutogatós, hiperaktív, énközpontú természetüknél fogva több választja el őket egymástól, mint amennyi összeköti. Ellenség építésben, bűnbak képzésben nagyon jók, viszont együtt nyilvánvalóan nem tudnak mit kezdeni az összeurópai gazdasági, pénzügyi, és globális technológiai kihívásokkal – ez az egyik üzenete Ian Bremmer-nek, az Eurasia Group vezetőjének. Az európai helyzet alakulását ma sokkal jobbnak látja, mint pár évvel ezelőtt, s emögött – mindent egybevetve –a megalkuvónak látszó, Angela Merkel nevével fémjelezhető politikai stratégia és taktika sikerességét sejteti.

Zentai Péter: Hogy látja az aktuális európai politikai-gazdasági trendet? A fontolva, a lassan-de-biztosan haladni szándékozó, az európai országok összeolvadását és a nyílt társadalom további mélyítését akaró „merkelisták” vagy az eddigi rendet felforgatni, helyette valami egészen újat kreálni készülő „orbánista-salvinista lázadók” viszik most a prímet Európában? 

Ian Bremmer: Egy-másfél év leforgása alatt radikálisan megváltozott, sport hasonlattal élve, a meccs képe. A támadó játékot űző populisták – mindent egybevetve – gólképtelennek bizonyultak, az eddig védekezésre beállt tradicionalista csapat viszont tud gólokat rúgni. Merkelék vezetnek…

Nem ezt tapasztalom nálunk.

Az „európai liga” élcsoportjában merőben másként alakul a játék, mint némely országok helyi „bajnokságán”. Komolyra fordítva: az Európai Unió kormánya, a Bizottság várható összetétele példátlan egységet mutat. A testület törzse, a gazdaság, a pénzügyek, az európai unió politikai fejlődésének stratégiai irányait meghatározó posztok birtokosai egytől-egyig „merkelisták”, harcos ellenfelei a jobboldali nacionalistáknak, populistáknak. Kimondatlanul ugyan, de ez utóbbiakban látják az Unió fő ellenségeit, lassan-de-biztosan keményen el fogják őket szigetelni.

Ursula von der Leyen bizottsági elnök éppenséggel megalkudott a nacionalistákkal…

Angela Merkel legmegbízhatóbb szövetségeséről beszélünk. Ahogy Merkel, úgy von der Leyen is szisztematikusan kerüli a nyílt konfliktusokat, elébe megy vitapartnerei igényeinek, legyezgeti azok hiúságát, de a legvégén kiderül, hogy semmi egyébről nincs szó, mint az „okos enged, szamár szenved” bölcsesség gyakorlatba ültetéséről. Maradjunk abban, hogy von der Leyen regnálása alatt mindent el fog követni az Unió politikai-pénzügyi-gazdasági-értékrendbeli egységének mélyítéséért. Ebben kiemelkedő politikai képességekkel bíró társra lelt Christine Lagarde-ban, az EKB új elnökében, aki – Európában egyedüliként – még Donald Trump bizalmát is élvezi. A női „csúcs triumvirátus” harmadik tagja: a megvesztegethetetlen, „kőkemény” Margrethe Vestager a mára globális „hidegháborús” területté vált technológiai fejlődés területén olyan erős döntéshozói pozíciót tölt be, aminek nincs párja a nagyvilágban. De nem csak ők hárman lesznek masszív szupranacionalisták (a nemzetek feletti európai egység elkötelezett hívei) a Bizottság kulcspozícióiban. Mindenben őket követi például az olasz Paolo Gentiloni ex-miniszterelnök, a gazdasági ügyekért felelős új „komisszár”, Frans Timmermannsról, a Bizottság második emberéről nem is beszélve.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy soha korábban nem volt még politikailag ennyire egységes, ennyire elkötelezetten liberális összetételű és szakmailag ennyire ütőképes végrehajtó testülete az Uniónak.

Azért a Bizottság alapvetően továbbra sem dönthet a nemzeti kormányok feje fölött. Az egyes országokon belüli helyzetek messzemenően szűkíthetik vagy bővíthetik az Uniós testületek mozgásterét. Az európai országokban márpedig nem gyengül a nacionalista-protekcionista trend.

A mérvadó országokban nagyon is gyengül. A kisebb, főként kelet-közép európai tagállamokban néhol erősödik, néhol nem. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban egyértelmű, hogy kifogytak a lendületből a bezárkózás pártiak.

Németországban ugyanakkor reálisan fenyeget a gazdasági recesszió, ami majd átragad a többi említett országra. Ebben az esetben könnyen visszatér a populista-nacionalista jobboldal lendülete.

Németország minden más nagyobb európai ország közül a leginkább immunis mindenféle eurószkepticizmussal szemben. A németek nagy többsége tisztában van vele, hogy hazájuk profitált és profitálhat a jövőben is a legtöbbet a globalizmusból és az „európaiságból”. Németországban reálisan csak a mérsékelt, a merkelista liberális jobboldal és egyre inkább a jövőorientált Zöldek tudnak labdába rúgni, ráadásul hamarosan, valószínűleg, egy „csapatban játszva”, zöld-kereszténydemokrata koalíció irányába mennek a dolgok országos szinten.

Ha pedig valóban sokasodni fognak a gazdasági bajok, valóban recesszióba fordul a német gazdaság, akkor az – az utóbbi évtizedek német történelme is erre tanít – a német kormányzó elitet gyors, határozott cselekedetekre ösztönzi: gazdasági, technológiai kiugrás beindítására és főként olyan pénzügyi reformokra, amelyeket normális időkben nem mernek a németek meglépni. Egy németországi recesszió flexibilisebbé, bátrabbá teszi előbb a német, majd a többi mérvadó európai döntéshozót.

Franciaország, pláne Olaszország eközben belső politikai bizalmi válsággal is küszködik.

Ahhoz képest, hogy Emmanuel Macron háromnegyed évvel ezelőtt a megkérdezett francia polgárok 15-18 százalékának bizalmát élvezte, mára ez az arány 40 százalék fölé kúszott. Ez azért nem semmi.

A Le Pen asszony nevével fémjelzett radikális nemzeti mozgalmon kívül Macron minden egyéb ellenfele letűnőben van, az elnök által irányított politikai alakulat ugyanakkor nemcsak, hogy egyre masszívabb hazai támogatást élvez, hanem összeurópai párttá kezd válni. Vezetésével az Európai Parlamentben egyesültek a baloldali és középjobb liberálisok, általában a „kemény” européerek. A franciák konzervatív jobboldali és liberális hányada most már kezd felnézni Macronra, mert nekik is tetszik a következetesnek látszó gazdasági reformprogramja. A nemzeti elkötelezettségű szavazóknak pedig az, hogy Franciaországnak és elnökének világszerte megint nő a tekintélye.

Olaszországban eközben a liberálisok, szociáldemokraták ügyesen kicselezték a nacionalista-populista- euroszkeptikus Matteo Salvinit, aki most éppen a pálya szélére került. Nem tudni, hogyan alakul politikai sorsa. Azonban

mindentől függetlenül, az olaszok nem csekély hányada, köztük „salvinisták” is, az utóbbi hónapokban kezdtek már nagyon is megijedni Salvinitől, miután az kivételes hatalmat követelt magának. Egy „neo-Mussolini” volt megszületőben. Ha valamit, akkor ilyet nem akarnak maguknak az olaszok, legalábbis túlnyomó többségük nem.

Spanyolországban a jelek arra utalnak, hogy a szociáldemokraták, européerek még inkább felerősödnek a várható újabb választásokon. Náluk mintha komolyan lecsendesedett volna a nacionalista-populista hullám, és ez igaz Katalóniára is.

Akkor marad nagy kihívásként még a Brexit ügyének rendezetlensége.

Az rendeződőben van. Ezt a piacok is jelzik, amennyiben – ahogy eddig se – úgy egyetlen hónappal a kilépés előtt se érzékelni „brexit-pánikot” sem a tőzsdéken, sem a pénzpiacokon. Ugyanis minden főszereplő bizonyos benne, hogy rendezetten, megállapodás alapján fog lezajlani a brit kilépés. A hangos média tálalásától függetlenül a dolgok mélyére tekintve egyértelművé vált, hogy vagy most, egy-két héten belül vagy előrehozott választások megtartása nélkül vagy előrehozott választások megtartása révén, de mindenképpen bekövetkezik egy megállapodásos és végleges kiválás.

Mindent egybevetve: 2019. szeptember vége felé leszögezhető, hogy összeurópai szinten, politikai értelemben, jobban áll az integráció mélyülésének az ügye, mint bármikor az utóbbi öt esztendőben. A vezető európai országok liberális elitje ügyesen csinálta a dolgát, ugyanis eddig tulajdonképpen direkt hagyta, hogy különböző nacionalista, populista európai mozgalmak, politikusok leleplezzék önmagukat. Tudniillik, nacionalizmusuknál és magamutogatós, hiperaktív, énközpontú természetüknél fogva több választja el őket egymástól, mint amennyi összeköti. Ellenség építésben, bűnbak képzésben, hatalom technikában nagyon jók, de nem tudnak mit kezdeni összeurópai gazdasági, pénzügyi, és globális technológiai kihívásokkal.