Bretton Woods árnyékában

Az év eleje még attól a meglepő ténytől volt hangos, hogy az egyik legrosszabbul teljesítő deviza nem egy bajba jutott feltörekvő országé, hanem a jóléti államáról és iparosodottságáról híres Svédországé. Habár azóta más devizák elhagyták a koronát, fejlett társai között még mindig aranyérmes a romló teljesítményt illetően. Miközben a forint esetén az év elejétől 9,6 százalékos dollárhoz mért romlás áll a figyelem középpontjában, a svéd korona már 10,8 százalékot esett a zöldhasúval szemben. Nemzetközi oldalakon már többször felreppentek olyan találgatások, hogy mikor fog devizája védelmére kelni a svéd Riksbank. Azonban az elmúlt három évben a túlfűtött gazdaság ellenére sem jött szigorító, avagy a devizát támasztó intézkedés, ráadásul a túlfűtöttség épp enyhülni látszik.

Bretton woods

A jelenleg lassuló gazdasági növekedéstől és benne rejlő recessziós kockázatoktól úgy félnek a döntéshozók, mint a tűztől. A legtöbb monetáris régióban még csak a lazítás leállítása volt terítéken, míg szigorítani csak egy maroknyi jegybankár mert. A hosszú távú átlagokhoz képest még mindig rendkívül támogató volt a monetáris politika, mostanra azonban mindenhol újabb kamatvágást és pénznyomtatási programot eszközölnek a központi bankok. Jogos a kérdés, hogy miért kell az amúgy lazának mondható feltételeket tetézni egy amúgy javuló gazdasági környezetben. A választ a világgazdaság elpénzügyesedésében (angolul financialisation) kell keresni.

A második világháborút követően gyökeresen megváltozott az addig megszokott világkereskedelmi rend. A gyarmatbirodalmak maradványai szép lassan szétfoszlottak, a Keleti-blokk létrejöttével pedig kettészakadt az iparosodott országok csoportja kapitalista és kommunista részekre. A nyugati országok igyekeztek tanulni korábbi, protekcionista hibáikból, valamint konkurálni a keleti országok sikeres, központosított újraépítő törekvéseivel. Így született meg a GATT (azaz a General Agreement on Trade and Tariffs) a Világkereskedelmi Szervezet elődjeként, valamint a Bretton Woods-i kötött monetáris rendszer. Míg előbbi az áruk szabadabb mozgását és az újjáépítéshez nélkülözhetetlen szorosabb piaci integrációt hivatott segíteni, addig utóbbi a pénzügyi keretrendszer volt hivatott megteremteni mindenhez. A piaci integráció sikeresnek bizonyult, azonban a Bretton Woods-i egyezmény kötött árfolyamrendszere és zárt tőkepiaca felett szép lassan eljárt az idő, mígnem 1973-ban végleg felbomlott.

A felbomlásnak több okát is fel lehet sorolni. Egyrészről a fejlettebb államok befektetői magasabb hozamú, alacsonyabb tőkével rendelkező piacok után akartak nézni, és a frissen létrejött, volt gyarmati országok megfeleltek ennek. Másrészről, a tőkepiacok liberalizációjának köszönhetően a tőkegazdag államok képesek voltak tartósan termelésük felett fogyasztani, hiszen az importált javakért már képesek voltak rendszerszinten tőkével fizetni. De egyéb indokok mellett még lehet említeni a földrajzi diverzifikációt is, azonban utóbbi a globalizálódás erősödésével pont egyre kevésbé releváns. A kötött árfolyamrendszer elhagyása ezek után már logikus lépés; csak úgy, mint a bankrendszer, a nemzetközi porondon is a tőkemozgások többszörösen meghaladhatják a rendelkezésre álló likviditást. Kötött árfolyamrendszer esetében sokkal könnyeben tűnhet el a likviditás egy rendszerből a nagyobb tőkemozgásoknak köszönhetően. Ezt nevezzük lehetetlen háromságnak (impossible trinity), ahol egy állam a nyitott tőkepiac, deviza és kamatlábak szabályozása közül csak kettőt képes tartósan fenntartani.

Hol tartunk ma? A nyitott tőkepiacok, és a világgazdaság pénzügyesedése miatt a nemzetközi kereskedelem volumene már csak töredékét teszi ki a teljes devizapiaci kereskedelem volumenének. Ma az összes devizapiaci ügylet csupán 2 százaléka köttetik árupiaci fizetési céllal, míg, ha csupán a spot ügyleteket nézzük, akkor is csak 6 százalékig kúszik fel ez a szám.

Habár Bretton Woods már rég mögöttünk van, a rendszer problémái és dilemmái a mai napig utolérnek minket. Épp úgy ahogy anno a kötött devizaárfolyamok rendszerében, a mostani nulla kamatkörnyezetben egy állam sem engedheti meg magának a többiektől eltérő monetáris politikát. Amennyiben, teszem azt, Svédország kamatot emelne dollár milliárdok indulnának meg a tőkepiacai felé, jelentősen felérékelve a koronát. Ez egy kis nyitott gazdaság esetében erős deflációs nyomást és a nemzetközi versenyképesség eltűnését jelentené gyakorlatilag egyik napról a másikra. Az egyetlen, aki ezt megengedhette magának az Egyesült Államok volt, hiszen méretéből és relatív zártságából adódóan kevésbé sérülékeny a fent leírt folyamattal szemben. Ugyanakkor valószínűleg senkinek sem kell bemutatni az elmúlt évek dollár szárnyalását és a politikai port, melyet a Fed kamatemelései kavartak.

Mindezt figyelembe véve valószínűsíthető, hogy mind a svéd, mind például a magyar deviza gyengülésére nem a vég kezdeteként kell tekinteni, csupán egyszerű elővigyázatosságként. A jegybankok, főleg a kisebb gazdaságok jegybankjai nem akarják megkockáztatni, hogy a nemzetközi befektetők vonzó célpontnak találják őket. Alternatívaként inkább szándékosan enyhén lazán tartják a monetáris feltételeket, csúszó leértékelést generálva ezzel. Amennyiben ez lesz az új norma, márpedig az örökké zéró kamatok mellett könnyen univerzális játékszabállyá válhat a csúszó leértékelés, annak a pénzhelyettesítő eszközök fogják hasznát látni.