Büfésből lett játéknagymester

Kilencgyerekes családból indult, és hot dog árus – büfésből lett az ország legnagyobb játékkereskedője. Gyaraki Józsefnek a karácsonyi játékroham már nem jelent újdonságot. Évtizedek óta lélegzetvételnyi ideje sincs az év utolsó heteiben.

Az első céges karácsonyukat és ezzel együtt az ilyenkor szokásos vásárlási rohamot 1982-ben élték meg. Mi volt akkor a menő játék, amiért a vásárlók tülekedtek? Akkoriban szinte minden hiánycikk volt a játékpiacon is. A legtöbben akkor az NDK-s síró babát, a szovjet búgócsigát és a Csehszlovákiából importált Jáva építőt keresték nálunk. Persze akinek volt külföldi rokona vagy dolláros – úgymond CD számlája – az a dolláros boltokban, a Konsumex üzletekben is vásárolhatott menő nyugati játékokat.

Ezek közül mit találtak a privát játékboltban?
Nem volt még divatban a raktárak feltöltése, így az utolsó pillanatokban közvetlenül az ezüstvasárnap előtt rendelhettünk mi is árut az egyedül „illetékes” kereskedelmi cégtől, a Triáltól. Ami pluszt tudtunk nyújtani, az a kisiparosok által gyártott olcsóbb, magyar nyelvű társasjátékok és a fröccsöntött műanyag játékok választéka volt. Kis traktorok, autók, mozdonyok készültek – ez utóbbiból a sárga-kék színre festett volt nagyon kapós.

Emlékszik még az akkori forgalomra?
Persze, a karácsonyi vásárt százezer forintos bevétellel zártuk.

Abban biztos vagyok, hogy Ön sem játékkereskedőnek született. Mivel indította karrierjét?
Építőmérnökként végeztem Pécsett, és hol másutt, mint az állami szektorban kezdtem dolgozni. Hamarosan azonban adódott egy lehetőség, hogy Vonyarcvashegyen büfét nyithatok. Mondanom sem kell, hogy megragadtam, hiszen akkoriban egy balatoni nyári szezon alatt meg lehetett keresni egy tanár éves fizetését.

Protekció nélkül büfé-falatozót nyitni eléggé valószínűtlennek hangzott akkoriban…
Pedig így történt. Egy hirdetést olvastam, amelyben egy elbontandó vízparti pavilont hirdettek meg. Azonnal jelentkeztem és felépítettem a pavilonsor egy egységét, ahol aztán hot dogot, palacsintát és fagylaltot árultunk.

Egy frissen végzett főiskolásnak honnan volt erre pénze?
Jó kérdés, mert nem voltam otthonról jól eleresztve. Szüleim kilenc gyermeket neveltek, én voltam a harmadik legidősebb. Ez részben magyarázza is azt, hogy miért akartam vállalkozni alig több mint 20 évesen. Nem akartam szegény lenni, és egész életemben anyagi gondokkal küzdeni. A vendéglátás kiugrási lehetőség volt, amivel éltem. A pavilont jórészt saját kezemmel és tudásommal építettem fel – ne felejtse, hogy építőmérnökként volt némi közöm ehhez az iparághoz. Édesapám ráadásul igazi ezermester volt, és tőle is sokat tanultam. Aztán segítettek a családtagok és a barátok is, így kalákában épült fel az első üzletem. Pécs belvárosában 1984-ben az első saját tulajdonú pizzériát én nyitottam meg, ami mind a mai napig immár más tulajdonossal működik, de még mindig az általam összeállított sikeres recepttel és étlappal.

Úgy látszik nem ejtette rabul a vendéglátó ipar, hiszen átnyergelt a kereskedelemre…
Ebben volt némi kényszer is, hiszen a Balatonon megtermelt pénz nem volt elég egész évre. Ezért licitáltam Pécs belvárosában egy trafik üzletre. Akkoriban nem lehetett megvenni, csak üzemeltetésre kibérelni, ez volt akkori szóhasználattal a gebin vagy szerződéses üzlet. Az alig 36 négyzetméteres üzletben már a dohányárun kívül játékokat is lehetett vásárolni. Felkerestem a játékgyártó kisiparosokat és rendeltem tőlük elsősorban műanyag játékokat, vízipisztolyokat, de plüssöket, papírárut, társas- és fajátékokat és magyar fém „Matchboxokat” is.

Teljesen kezdőként komolyan vették önt vagy először bizonyítania kellett?
Az igazi probléma a számlaadás volt. Azt ugyanis nem szívesen állítottak ki, én viszont nem akartam számla nélkül venni semmit. Fizess és viheted! Ez volt röviden az üzletpolitikájuk és ez a gyakorlat hosszú éveken át működött. Később a pécsi üzletet meg tudtuk vásárolni – 30 éves OTP hitelre. Ez utóbbinak havi részlete 3.500 forint volt, ami akkoriban komoly összegnek számított.

A rendszerváltásnak milyen előnyét élvezte? Privatizált?
Sajnos nem. A játék nagykereskedelem monopolizált cége a Triál, 1991-ben darabjaira hullott és felszámolták. A cég pécsi raktárát vettük meg, de tulajdonképpen egy lerobbant régi malomépülethez, de ami a lényeg, a vevőkörhöz jutottunk így. Ez utóbbi volt az igazi érték.

Elég tempósan nőttek és terjeszkedtek. Honnan volt erre pénze?
A vonyarcvashegyi büfét 1984-ben eladtam és némi kitérőt is tettem egykori szakmám felé. Pécs belvárosában egy társasházat és a nővéremmel együtt egy panziót is építettem. Erre különösen büszke vagyok, mert még most, 30 év múltán sem találni egyetlen repedést sem ezek falán! A terjeszkedésnek azonban volt egy másik tanulsága is – rájöttem, hogy Pécsről nem lehet egy nagykereskedést irányítani és szervezni. Hetente kétszer autóztam a fővárosba és volt nap, hogy két tucat gyártót kerestem fel. Mivel teherautót maszek akkor nem vehetett, a Ladát és a Daciát pakoltam meg áruval és zötykölődtem vissza Pécsre.  Ez keserves meló volt és mivel még telefonálni sem volt könnyű, nehéz lett volna a nagykereskedelmet onnan szervezni, ezért aztán 1990-ban Budapestre költöztünk.

Hány termék volt az első REGIO-s karácsony” karácsonyi kínálatában?
Ha jól emlékszem 3 ezer játékot tartalmazott az 1993-as katalógus, most ennek a tízszeresét találhatják meg a vevők. De itt érdemes megemlíteni, hogy már 1990-ben is saját fejlesztésű számítógépes számlázási- és készlet-nyilvántartási rendszert használtunk, és 1993-ban vezettük be a vonalkódos termékazonosítást és számítógépes vállalatirányítási rendszert fejlesztettünk, amit a mai napig is folyamatosan fejlesztünk.  Mindig sokat fektettünk az innovációba, az új termékek magyarosításába és minden évben nyereséggel zártunk.

No, azért a 2014-es évben negatív lett az üzemi eredménye a REGIO-nak!
Igen, valóban ez egy rendhagyó év volt. Az előző év végén ment csődbe a Gulliver nevű játéknagykereskedő, amelynek eszközeit és árukészletét megvettük a felszámolásból. Ennek költségei okozták az üzemi veszteséget, de az adózott eredményünk pozitív volt

Igazi sikertermékük hosszú évek óta a Gazdálkodj okosan nevű társasjáték. Ezt kitől vették meg?
A ’80-as évektől árultuk ezt a játékot s volt év, hogy 10 ezer darabot forgalmaztunk belőle. A jogokat a Közgazdasági és Jogi kiadótól vettük meg, a grafikai tervet pedig az egykori grafikai tervező örököseitől. Egyébként ez is része annak a törekvésünknek, hogy megőrizzük a tradicionális magyar termékeket. Így tartjuk most is készleten a szánkót, a diafilmeket és a rugós asztali focit. Ezekkel generációk játszottak és nagyon szeretném, ha unokáink unokái is megtalálnák ezeket a karácsonyfa alatt.

Önnek megvannak még gyermekkori játékai?
Azok sajnos már nincsenek meg, de gyermekeim játékait megőriztem. Mint ahogyan azokat a játékokat is, amelyeket én készítettem. Ereklyeként őrzöm az egykor általam faragott dísztárgyakat. A klasszikus, tojás alakú diavetítő is az én ötletem volt – ezt egyébként ma is nagy sikerrel forgalmazzuk…

A cég vezetésében ma már két fia is részt vesz. Teljesen átadta a REGIO irányítását gyermekeinek?
Még nem beszélhetünk múlt időről, de a generációváltás folyamata elindult.  A cégvezetésben rajtuk kívül még három csúcsvezetőre van szükség ahhoz, hogy továbbra is jól fusson a szekér. Én egyébként soha nem dolgoztam csak napi 8 órában, ugyanis non-stop jár az agyam. Szerencsére hét óra alvás nekem bőven elég, a nap fennmaradó részét aktívan tudom eltölteni.